–

Másodszor futok neki a levelemnek, de még mindig annyira ocsmány az irományom, hogy az a nagy szerencsénk, semmi nem múlt azon a világtörténelemben, képes vagyok-e öt olvasható sort leírni lúd-, illetve nádtollal. Szerencsére nem én vagyok az egyetlen a szobában, aki a tinta felitatásával bajlódik, és már könyékig fekete, ugyanakkor érkezik egy fiú, aki elsőre olyan cikornyás betűket rittyent a papírra, hogy megsemmisülve ülünk körülötte. Aztán szerencsére valamelyik ismerőse kinyögi: az illető grafikus, annyira azért ne érezzük rosszul magunkat.

Nem is gondoltam, hogy Mosonyi Aliz magyarmeséje a minősíthetetlenül csúnyán író Szilágyi Erzsébetről még aznap este megelevenedik – velem a főszerepben!

„Volt egyszer egy magyar iskoláslány, úgy hívták, Szilágyi Erzsébet, de hiába járt iskolába, annyira csúnya volt a keze írása, hogy olvashatatlan. Hiába mondta neki a tanítója, Erzsébet! Erzsébet! gyakorold az írást, egy levelet nem tudsz majd szépen megírni, baj lesz ebből, meglátod. Ő nem fogadott szót, nem gyakorolta, és később nagy baj is lett ebből, benne lett a történelemben.”

Önérzetemre némi gyógyír, hogy kifogástalan viaszpecsétet nyomok a borítékra – nagymamám meg majd felhív, ha megkapja levelemet, és elmesélem neki, mi áll benne, közben pedig valakiről mellettem kiderül, hogy még sosem írt kézzel levelet, más pedig helytelenül címezte meg a borítékot.

Na, az nekem legalább ment. Kár, hogy – Arany János eredetijével ellentétben az én esetemben valóban – olvashatatlan a küldemény.

Cső, posta!

A Múzeumok Éjszakáján mindig nagy a nyüzsgés a Postamúzeumban: kicsik és nagyok zsizsegnek az épületben, próbálgatják a bélyegzőket, az amerikai lakatot, a csőpostát, csodálják a vitrinekben elhelyezett megannyi tárgyat. Mondanám, hogy egy letűnt kor emlékei, de épp az imént derült ki, hogy egyik legjobb barátnőm, Éva még maga is használt nem egyet közülük, amikor postásként dolgozott kis falunkban. 

Az amerikai lakattal a szállítózsákokat zárják le, és olyan bonyolult, hogy én még a szerkezet felépítését se látom át, amikor Éva már nemcsak lezárta, de ki is nyitotta azt boszorkányos ügyességgel. A múzeum munkatársa egyébként szinte azonnal ugrott segíteni, ahogy megálltunk a lakatok mellett – én pedig büszkén dagadó kebellel adtam tudtára, hogy köszönjük a felajánlást, de nekünk itt profival van dolgunk.

Nem tudom egyébként, mi a mókásabb: a csillogó szemmel szaladgáló gyerekek, akik a postakocsik oldalát simogatják, vagy a csillogó szemmel körbejáró felnőttek, akik mintha a múltjuk egy darabját kapták volna most vissza, úgy próbálgatják a gyerekkorukból jól ismert postai egyenruhákat, levélírást stb. 

Mégis az intézmény munkatársai a legeslegboldogabbak: ragyogó tekintettel figyelik, ahogyan az emberek birtokba veszik a gyűjteményt, őszinte lelkesedéssel válaszolnak a kérdésekre (bőven akad!), és mesélnek, mesélnek, mesélnek.

Csak a múzeum igazgatója, dr. Holló Szilvia Andrea járkál jéghideg tekintettel. Igaz, okkal: ő ugyanis szerepben van. Egy múlt század eleji női egyenruhában rója a termeket, hogy aztán egy néhány perces történelmi játék során világossá tegye, ő a leendő postás kisasszonyokat hivatott betanítani – és mi (mert szigorú nézésére kérdés nélkül mindannyian alávetjük magunkat a kiképzésnek) nagyon rossz tanulók vagyunk.

Képtelenség kacagás nélkül kibírni, de neki és kolléganőjének szeme se rebben – én nem tudom, meddig gyakorolhatták ezt, de az igazgatónő nekem még bemutatkozni is karakterben mutatkozik be.

Mesélő gombok, anyagok, hajtókák

Mesélő egyenruhák – ez a címe annak a szeptember elejéig látható időszaki kiállításnak, amelyben felkértek egy tárlatvezetésre, és őszintén bevallom, magam se gondoltam, hogy ez lesz az évem egyik legizgalmasabb feladata. Ezek az egyenruhák ugyanis annyit mesélnek, hogy az ember győzze megjegyezni: a kiegyezés korától a kilencvenes évekig több rend postásviselet sorakozik a teremben, mégpedig nem ám véletlenszerű összeállításban.

Kozmáné Grünwald Éva, az Egyenruha- és textilgyűjtemény vezetője vezetett körbe először a tárlaton, olyan lebilincselő aprólékossággal, hogy egész felderültem tőle. Minden egyes gomb, színárnyalat, rangjelzés fontos információkat közöl Éva számára, aki fejből sorolja azt is, melyik viseletet ki adományozta a múzeumnak, az illető hol és hány évig dolgozott a Magyar Posta kötelékében. Az egész tárlat egyik legszívmelengetőbb részlete, hogy a kitüntetések sem hasraütés-szerűen kerültek a kiállított kabátokra:

muzeológus kollégáival Éva arra is figyelt, hogy csak olyan érdemrendek sorakozzanak egy-egy próbababa szívtájékán, amilyeneket az adott korban az adott beosztásban lévő postai alkalmazott valóban megkaphatott. 

Nők a postaszolgálatban

A kedvenc részem mégis a telefonközpontos kisasszony egyenruhája a századelőről, pontosabban az ahhoz tartozó történetek. Olyan, egykor élt nők portréit láthatjuk a falon, akik az 1800-as évek második felében a Magyar Királyi Postánál dolgoztak – az intézmény ugyanis élen járt a nők foglalkoztatásában. Már 1870-ben engedélyezték, hogy postamesteri szolgálatot lássanak el, 1881 után pedig a távbeszélőközpontokban is elhelyezkedhettek. 

A női dolgozók létszáma a teljes személyzetnek 1887-ben még csak a hatoda volt, 1914-ben viszont már csaknem a fele. A falon lévő történetek megmutatják: a XIX. századtól sok nő a postának köszönhetően kerülte el a kényszerű (újra)házasodást, és tudott egyedül is megállni a lábán.

Noha a legtöbb zubbony, kabát stb. eredeti, a nadrágok, szoknyák már sokkal jobban megérezték az állandó igénybevételt, és persze a viharosabb évtizedek formaruhái sem lelhetők fel. Így aztán Kozmáné Grünwald Éva a kiállított öltözékek egy részét archív felvételek, leírások alapján saját kezűleg varrta meg a lehető leghitelesebb módon. A telefonoskiasszony-ruha (mellettem) egyébként szerintem csodálatos, bármikor hordanám! 

Levelet kaptam, lájf

Nemcsak a privát életünk, de a komplett kultúrtörténetünk elképzelhetetlen lenne levelek, a telefon őse és ily módon a posta nélkül. Erre jöttem rá, miközben a tárlatvezetésemre készültem. Az egyórás program során igyekeztem bemutatni, milyen sokrétű a kapcsolódásunk:

hogyan alakult volna a történelmünk levelek nélkül? Hány meg hány dalban játszanak központi szerepet a táviratok, üzenetek, levelek – vagy épp maga a postás! Az izgatott várakozás, hogy aznap hoz-e valamit, a szomorú lemondás, a csalódás: szinte minden hangulatra találni példát nemcsak angol, de magyar nyelven is.

És minden műfajban is: az előadásomhoz összeállított mintegy kétórás lejátszási listámban a metáltól a cigánymuzsikáig, a hiphoptól a népzenéig van minden. Sokak szeme elkerekedett, amikor a tárlatvezetésemet Soltész Rezső 1983-ban felvett, Csenget a postás című dalával indítottam, talán azt is hitték, viccelek, az igazság azonban az, hogy ennél a dalnál talán semmi sem mutatja meg jobban, akár csak néhány évvel ezelőtt is mennyire jelentős (és bizalmi!) szerepet töltött be a közösségek életében a postás. 

„Reggel elindul és mindig siet,
összeköt távoli életeket,
a nyári napban s télen, ha fúj a szél.
A gyerekek messziről üdvözlik őt,
nevéről ismer sok járókelőt,
a gondjainkkal ő is együtt él.

Szomorú, ha rossz a hír, örül, ha van miért.
A táskában a sok levél miattunk oly nehéz.

 Csenget a postás,
egy igazi sorstárs,
mindennap köztünk jár,
Mindig jó kedvvel,
friss levelekkel,
csenget a postás.

Csenget a postás
naponta százszor,
mindenhol várnak rá.
Mindig jó kedvvel,
friss levelekkel,
csenget a postás,
csenget a postás.

A szomszéd lakásban most boldog egy lány,
a fiú, ki írt, éppen katona tán,
és egy csomagot kapott ma az agglegény.
A nagymaminak írt egy kis unoka,
a sporthíreket várja a nagyapa,
az ügyvédnek külföldről jött a levél.”

S noha ezek közül sok minden ma már egész másként történik, én életem egyik legfontosabb barátságát köszönhetem a postának: gyerekkori legjobb barátnőm, a fent már említett Éva édesanyja, Viola néni ugyanis postás volt.

És annyira megunta, hogy minden áldott nap azzal nyaggatom a nyári szünetben, hozott-e nekem levelet, hogy felszólította a falu másik végén lakó lányát: írjon nekem levelet, mert kikészítem az állandó kérdezősködéssel. 

A történetet – amelynek egy pontján Viola néni feladta a privát postási szerepet, ugyanis kreatív ámokfutásunk gyümölcseként hol féltéglát, hol hatalmas köveket kellett levél gyanánt átszállítmányoznia a falu túlsó végére ­– a Belemenés című regényemből olvastam fel a jelenlévőknek, így aztán senki sem vádolhat a témában udvariaskodással. 

Nagy irodalma van

De ha az irodalmat nézzük, ott is bőven akad példa a levél, a levelezés jelentőségére: felolvastam egy részletet Krúdy Gyula Kiss Józsefnek, A Hét szerkesztőjének 1913-ban írott leveléből, amelyben A vörös postakocsi megszületésének előkészületeiről mesél (dupla kapcsolódás!). Elhangzott Bródy Sándor A tanítónő című színdarabjának egyik humoros jelenete is 1908-ból, amelyben a kapatos férfi kézbesítő, aki harmadik napja elfelejti ugyanazt a levelet kihozni, az „egyre szaporodó” női postamestereket okolja a káoszért (véletlenül se a hét törkölyt, amit aznap saját bevallása szerint elfogyasztott…).

FŐÚR: Hányadik pohár törköly, József?

POSTÁS: A hetedik. Beosztom. Az erősebb italú helyekre a végén megyek. A kastély… (Erős köteg levelet vesz fel, mutatja.) Ez a kastélyba megy. A fiatal Nagy nagyságos úrnak. Szagos, mint a muskotály, tessen csak. (Megszagoltatja.)

KÁNTORKISASSZONY (izgatottan): Mind szerelmes levél, mind ő kapja! 

POSTÁS (nagyobb csomagot mutat): Ezek meg az öreg kastélyba, az öreg Nagy István úrnak. Mind fain: üzletes levelek. Többet kap egy nap egymaga, mint az egész falu minden izraelitája egész hónap alatt.

TANÍTÓ: Jó, jó, de mikor gyün meg az új tanítónő?

POSTÁS (összevissza nézi a zsebeit): Vagy igen, az a levél. Harmadik napja hurcolom magamnál, ma, mondok, beadom… Nincs benne semmi, csak hogy itt fog a kántor úrnál szállni, beinvitálja (mozdulat) magát, ha szívesen elfogadják.

TANÍTÓ: De mikor gyön, mikor?

POSTÁS: Holnap! Ma, tegnap! Hát nincs!… Alighanem otthon maradt. (Összepakol.) Beadom holnap. 

Vers, levél, dalszöveg

Tóth Krisztina Posta című verse a Bálnadal című kötetből például – a költő elmondásából tudom – egy postai sorban állás közben született, de kiválóan illeszkedett a műsorba Peer Krisztián Nagyarányú levelezések, Szabó T. Anna Levél és Erdős Virág Posta című verse is. Mind más hangulat, s így együtt festenek le minden, a levélküldéshez és -váráshoz, a jó és rossz hírekhez, a mindennapi ügyekhez kapcsolódó érzelmet. 

A lejátszási listán pedig szintén ezernyi árnyalat: Eminem Stan című klasszikusa, amely formailag egy őrült rajongó ámokfutásának lenyomata levelek formájában, a képeslap mint olyan a mennyországtól a múlton át a szép nyaralóhelyekig bárhonnan, 2Pac meg nem született gyerekéhez írott levele, a Toro y Moi sírva röhögős Postman című dala, amely az idegesítő levélvárót énekli meg (azaz: engem a kilencvenes években például). Ja, Postás Patet, mint a legfiatalabb generáció kulturális referenciáját el ne feledjem!

Minden szentnek maga felé, ugye, az opera se maradhatott ki a szórásból: a Cavaradossi levele Puccini Toscájából, vagy Tatjánáé Csajkovszkij tolmácsolásában ­– éppoly kiemelt jelentőséggel bírnak az opera egészét tekintve, amilyennel a saját életünkben tudott bírni egy levél, amely vagy összetörte minden reményünket, vagy felszította azt. Mondjuk, őszintén remélem, hogy mindenki szebb leveleket kapott, mint amilyet én írtam a nagymamámnak a Postamúzeumból – szerencsére legalább az enyémnek nincs történelmi jelentősége, mint szegény Szilágyi Erzsébetnél.

A kiállításhoz készített lejátszási listámat itt találjátok:

Fotók: Postamúzeum, Csepelyi Adrienn

Csepelyi Adrienn