–

Sok előadót szeretek, többen igazi állócsillagok számomra. Még azt is elmondhatom, hogy ők mind alapvetően befolyásolták azt – mind a művészetükkel, mind a puszta személyes jelenlétükkel és kisugárzásukkal –, milyen is vagyok ma. Például, hogy miképp hangozzék egy-egy sorom, mennyire legyen zenei a mondat, amit leírok. Igazi – úgynevezett – táplálkozó vagyok, óhatatlanul ragadnak rám a dolgok. Észreveszem egy-egy hangsúlyban, mozdulatban a másikat. Az igazán nagy személyiségekből úgy lehet épülni, építkezni, hogy az messze túlmutat az utánzáson.

Az ikonok megérintenek, és mintha kicsikarnák a hatást. A kölcsönhatást. Ahogy viszonyulni kell hozzájuk.

Sokakra felnézek, sokak művészi nagyságát elismerem. De azt egy kezemen meg tudom számolni, hogy közülük kik képesek elementáris erővel hatni rám. Régóta érdekel, mitől válik valaki ikonná, világhírű, nagy hatósugarú valakivé. Akinek nem merül ki abban az ereje, hogy a saját idejében, a „most”-jában kápráztat és vonz, hanem messze túlmutat téren és időn, kultúrán és divatokon. Azt hiszem, abban azért van egyfajta egyetértés, kik lehetnek ők, kikből áll a Nagy Csapat. Joplin és Hendrix, Latinovits és Ruttkai Éva, Bowie, Monroe, Karády, Dietrich, Lennon, Hepburn – és még sorolhatnám, de azért nem túl hosszan.

Elvis pedig egyértelműen tagja ennek az elit klubnak, sőt: számomra ő az egésznek a vezetője, az elnöke. (Oké, nem egy eredeti gondolat ez, de ne feledjük, ő az örök „Király”.) Persze, akiket felsoroltam, többnyire szépek, mint a nap, tehetségük egyedi és sugárzó, megjelenésük tekintélyt parancsoló. Ám – mint azt már az elején leszögeztem – sok nagy formátumú művész van, akik mégsem váltják ki ugyanezt a zsigeri hatást.

Mitől lesz valaki hosszú évtizedekre az elegancia jelképe, mint Hepburn? Hogyan tud valakinek a hangja a szív legmélyéig… és még tovább bűvölni, mint Karádyé? Hogyan lesz egy-egy dal szinte csak egyvalaki előadásában a Dal? Sokan tépték szét magukat a színpadon, mégsem váltak a lázadás szimbólumává, mint Joplin.

És igen, voltak Elvisnél jobb mozgású sztárok, hiszen neki legendásan rossz volt a ritmusérzéke, voltak nála szebb férfiak, hiszen ő hízásra hajlamos volt, akadtak ezren is, akiknek izgalmasabb a repertoárjuk. És mégis az ő figurája, csípőrázása, olykor szándékoltan bemélyített és könnyen karikírozhatóan érdekes énekstílusa hat még mindig. Az imitátoraival most, 2017-ben is Dunát lehet rekeszteni Dél-Koreától Miskolcig. Hosszú évek rejtélyfejtése után arra jutottam, hogy nincs magyarázat.

Talán csak az van, hogy mindannyiunkba belénk égtek minták, képek, még bőven a születésünk előttről. Kavarog közöttünk valami különös erő, egyfajta szellemiség, ami álomképekből, illatokból, rezdülésekből áll.

Az ikonok mutatják fel legélesebben és legnyilvánvalóbban, hogy van bennünk, emberekben valami riasztóan és lenyűgözően közös.

(Gyorsan leszögezem, hogy mindenféle misztikus és transzcendentális gondolat távol áll tőlem, amiről szólok, az merő racionalitás, csak nem látszik egyből.) A sztárok, az idolok tükröt tartanak erről a közösről. Ők a mi vágyott képmásaink.

De mégis, hogyan választjuk ki ebből a „katalógusból” a személyeset? Aki legnagyobb hatással van ránk?

Nálam oly egyszerűen jött. Elvist már kicsi gyerekkorom óta imádtam, de „csak” úgy, mint, mondjuk, Dylant, Bródy Jánost vagy Johnny Casht, a nagy kedvenceket. Aztán jó pár éve éppen Békéscsabán voltam, drámaíró versenyt tartottak a Jókai Színházban, ahol egyetlen éjszaka leforgása alatt kellett megírni egy egész színművet. Általában képtelen vagyok ébren maradni, mégis hajtott a versenyvágy: reggelig róttam a sorokat, a végén gyakorlatilag már nem voltam magamnál. Véletlenül musicalt írtam egy godzilláról, aki teherbe ejt egy magyar tudósasszonyt Japánban. Ez a nő valamiért a fejébe vette, hogy Elvist szüli meg újra, de a végén Komár László jön világra. Eszementnek hangzik? Talán az, mindenesetre klassz dalok is születtek ezen a zakkant éjjelen – Elvis emblematikus szerzeményei magyarítva –, és a művem közönségdíjas lett.

Ám előtte megtörtént velem a csoda. A szerzeményem felett kábán a szállodai tükörbe néztem, majd megláttam a vonásaim és az Elvis orcája között a hasonlóságot. Eszembe jutott az is, hogy jóval fiatalabb koromban – amikor vagy huszonöt kilóval több voltam –, sokan azt mondták, az idősödő Elvisre hajazok. Logikusan tehát olyan lettem idősebben, mint a fiatal Presley. Soha rosszabbat, gondoltam azelőtt, mielőtt álomba zuhantam volna. És innentől nem volt megállás.

A Király bűvöletébe kerültem. Begyakoroltam több koreográfiáját, megvarrattam a híres 1972-es Las Vegas-i fellépőruháját. Vicces volt, amikor a varrónőm megkérdezte, mit kezdjen a ruha szexi, gyakorlatilag köldökig érő kivágásával, amit nálam logikusan nem fog a dús mellszőrzet kitölteni. Cipzárban maradtunk végül… Elvisnek mindezen a játékon túl, még a készülő regényemben is fontos szerepe van. Hogy a karaktert valóban mozgatni tudjam, elolvastam az évek alatt minden elérhető szakirodalmat róla, ezek által is folyamatosan próbálok a lelkének közelébe kerülni. És mindennap hallgatom őt. Nem unom meg. És szerintem már nem is fogom. Készült már egy klassz fotósorozat is rólam, amiben a stábbal közösen megidézzük, milyen lenne Elvis – nőként. Nem kérdés ugye, hogy ki lenne Ő?

Mindamellett azt gondolom,

nem lehet utánozni őket, az ikonikus figurákat, ez a csodájuk magva.

Rengeteg film készült Elvisről is, sokszor nem kis sztárok közreműködésével. De még csak megközelítően sem tudják hozni a valós karaktert. A legjobb még talán Jonathan Rhys Meyers az Elvis – korai években, de csak azért, mert ő is kétségbevonhatatlanul nagy formátumú valaki, aki igazán nem is akar Elvis bőrébe bújni, mindig marad distancia, és ettől sikerül az Elvis-sztorit elmesélnie, hitelesen.

Az imitátorok közül is azokat kedvelem igazán, akik nem a maskarára hajtanak, nem a külsőségeken és manírokon lovagolnak, amitől szinte paródia lesz sok nagy igényű műsor is, hanem akik szívből, Elvis életét, szenvedését és tragédiáját átélni tudó előadók, akik dalaikkal nem egy alak, egy papírmasé figura előtt akarnak tisztelegni, hanem átélnek valamit a dalok által a valós személyből. Ilyen előadónak tartom például Pál Csaba Presley-t (Presley Chubbyt) is, akinek a frizuráján – és, mondjuk, egy sálon – kívül semmi más nem jelzi az alakot, csak a mélyen átérzett dalok. Ezért is volt számomra irtó nagy meglepetés és öröm, hogy „őt” kaptam a barátaimtól a negyvenedik születésnapomra. Felejthetetlen koncert volt. Ő volt az, aki egy itthoni Elvis- bajnokságot megnyerve kijutott a nemzetközi (Blackpool) versenyre is, ahol közönségdíjas lett. Elvis egyik barátja odament hozzá, és azt mondta, ezt még nem érezte: amikor lehunyta a szemét, újra vele volt Elvis. Mintha élne.

Orsi és Presley Chubby

Mélyen belém égett, amikor egy hazai Elvis-bajnokságot a szegedi versenyző nyert meg. A riporternő rögvest az eredményhirdetés után az orra alá tolta a mikrofont, és a még mindig a versengés lázában égő, Elvis szellemiségétől teljesen áthatott énekest arról faggatta, mi a titok. A férfi hosszan nézett maga elé elgondolkodva, végül csak annyit mondott ízes tájszólással a kamerába:

„Elvis nöm halt mög.”

Igen. Erről van szó.

Képek: Baga Photo & Videography

Ruha: Ticci Rockabilly Clothing

Karafiáth Orsolya