–

Előttem lépdel a bevásárlóközpont első emeletén. A postára sietek, ő hosszú léptekkel ballag. Jobb kezében nejlonzacskó lóg, a másik üres, de látom, ahogy a mutatóujjával a hüvelykujját piszkálja. Nyugtalan. Lassú és nyugtalan, szokatlan párosítás. Időtlen divat szerint öltözik. Éppen úgy nem trendi most, mint ahogy tíz évvel ezelőtt sem lett volna az. Közönyös. Érdektelen. 

Gyanús, hogy ő az. A fiú, akinek voltak álmai.

Megtorpan és visszafordul. 

Lassítok.

Meglátom az arcát.

Igen, ő az. És mégsem ő.

Tündöklő tekintetű kamasz volt. Tele élettel és reménnyel. Amikor először láttam, ugyanabban a bevásárlóközpontban, a szülei ékszeres pultja körül sertepertélt. A férjem vette észre, aki onnan ismerte, hogy nála focizott. Odamentünk hozzájuk, akkor derült ki, hogy ott van üzletük, és edzések után a fiú ide tér be, majd együtt megy haza a család. 

Attól kezdve gyakran futottunk össze velük, hol az anyuka, máskor az apuka kérdezgette a férjemet, hogy mint edző, milyen jövőt jósol a gyereknek. Hosszasan értekeztek arról, hogy melyik poszt való neki a leginkább, mire figyeljen, miben kell még fejlődnie és mik az erősségei. 

Előfordult, hogy a fiú nem volt ott ezeken a váratlan eszmecseréken, máskor ő is ott topogott, és türelmetlenül hallgatta a vele kapcsolatos tudnivalókat. Feltűnt, hogy mennyire érdeklődő, mindent tudni akart a futballról, és arról, hogy neki mit kell tennie a boldogulás érdekében.

Tetszett a szülők elköteleződése. Nem sértődtek meg egy-egy kritika hallatán, inkább hálásak voltak az építő jellegű észrevételekért. Intelligens sportszülők, jegyeztem meg magamban, sportújságíróként nem egyszer volt alkalmam találkozni kevésbé intelligens szülői habitussal is.

Biztos voltam benne, hogy a gyerek sokra viszi. Ha valakinek, akkor neki minden adottsága megvan hozzá, ráadásul egy olyan szülői háttérrel rendelkezik, ami keveseknek adatik meg.

Szépen lépdelt felfelé a korosztályos csapatok ranglétráján, amit a férjemtől tudtam, ő ugyanis mindig beszámolt arról, hogy kinek miként alakul a sorsa. Névről ismertem az összes srácot, a csatárt, akiből később védő lett, a kapust, aki a világ legszebb és legjobb lelkű kapusa volt – és ma már nem él… –, a másik csatárt, akit később kivittek Angliába.

Aztán egyre kevesebbet hallottam a „mi fiunkról”. 

Vidékre költöztünk, gyereket szültem, majd visszajöttünk Pestre. Családi bonyodalmak nehezítették meg a mindennapjaimat, egyéves volt a lányom, amikor vissza kellett mennem dolgozni. Szem elől tévesztettem a férjem egykori csodacsapatát, és a focitól is távolabbra kerültem.

A bőre cserzett. Nem vagyok biztos abban, hogy nem iszik. Próbálom úgy nézni, hogy ne vegye észre. Elindul a boltjuk felé, a zacskó a jobb kezében ringatózik, én pedig lassítok... Hány év is telt el azóta? Tizenhat-tizenhét? A kamaszból érett férfi lett. Vagy inkább csak férfi. Vagy nem is tudom pontosan, hogy micsoda. Megérkezik az üzletükhöz. Odalép az anyjához, átadja neki a zacskót. Ebédet hozott. Leül a pulthoz, és nem csinál semmit. Vár. Valamire.

Azóta elváltam. A volt férjemnek mesélem a telefonban, hogy kit láttam, és milyennek láttam. Van ilyen – mondja – ahhoz, hogy jó focista legyen valaki, sok minden kell. De most nem a fociról beszélek – felelem hevesen. Mentális képességekről mesél, fizikumról, dinamikáról, és a tehetség összetett mivoltáról. Nem igazán érdekel, amit mond. Elköszönök.

A közelben kaptam munkát, azóta többször összefutottam vele. Legutóbb elkaptam a tekintetét. Nem volt benne semmi. Másnak fel sem tűnne. Ők nem tudják, hogy honnan indult. Fáj őt így látni, pedig az igazság az, hogy nap mint nap elmegyünk hasonló sorsok mellett.

Megfeneklett utak… vagy ez maga az élet? 

Szeretném látni még egyszer mosolyogni. 

A fiút, akinek már nincsenek álmai.

Tamás Rita

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tanongsak Panwan