-

Igen, néha még számomra is hihetetlen, de hamarosan eljön a nagy nap. És – az idegbeteg szervezést leszámítva – tényleg olyan, mint amilyennek mindig képzeltem. Nagy dolog.

Ezen kívül számomra az a legfontosabb tulajdonsága, hogy privát. Személyes. Bizalmas. Intim. Meghitt. Bensőséges. Családias. Zártkörű. Szűk, barátias. Kicsit olyan, mint a gyerekkori naplód, amit bár felnőttként szívesen megmutatsz azoknak az embereknek, akik szerepelnek benne, de annál azért sokkal személyesebb, hogy mindenki számára nyitott legyen. Mert nem szeretnéd, hogy túl sokan beléd lássanak. A lelked mélyére.

Márpedig egy esküvőn kirakod a lelked, közvetlenül a levesestál meg a szalvétagyűrű mellé. Tessék, nézzétek! Ezzel (a lélekkel) szeretem azt a lányt, akit épp elveszek, és fontos nekem, hogy ezt megosszam veletek.

Veletek, akikkel vagyok olyan viszonyban, hogy feszengés, ujjropogtatás, torokköszörülés nélkül megtegyem mindezt. És veletek, akik előtt nem szégyellem, ha sírok. Mert sírni fogok.

Esküvőt szervezni és összeházasodni kicsit olyan, mint rocksztárrá válni: mindenki a közeledben akar lenni, hogy osztozzon a boldogságodban. Ez persze teljesen rendben van azok részéről, akik egyébként is főszereplői az életednek. Viszont ilyenkor előbújnak rejtekhelyükről azok is, akik bár hosszú évek óta ismerőseid a Facebookon, és melegen üdvözölnek, ha találkoztok, de valójában semmit nem tudnak rólad. Ennek ellenére mindent megtesznek azért, hogy a nagy napon ők is merhessenek a csigatésztás húslevesből.

A szervezés tehát arról a hálátlan feladatról is szól, hogyan utasítsd vissza azokat, akik néha arcpirítóan pofátlanul bepróbálkoznak. Akik meg akarják magukat hívatni az esküvődre. És még csak mellé sem beszélnek. „És meghívsz?” „Akkor az esküvőn találkozunk!” Még jó, hogy nem akar majd bejönni velünk a szülőszobába, ha jön a gyerek…

De mi történik ilyenkor, amikor meg akarja hívatni magát egy régi ismerős az esküvőnkre? Legszívesebben persze azt mondanám, hogy már csak emiatt a kérdés miatt sem hívlak meg. Ám nem ezt teszem, inkább maszatolok valamit: „még most áll össze a vendéglista, így is hatalmasak a költségek, muszáj egy határt húznunk"... meg ilyesmi. Nem tudom, miért, de magyarázkodom a saját esküvőm miatt. Életem egyik legszemélyesebb eseménye miatt. Elhiszitek?

Pedig a meghívás nem jár alanyi jogon. Azoknak jár, akiket szívesen befogadnánk a lakásunkba is, ha úgy adódik. Azoknak jár, akik segítenek, támogatnak minket, és a kulcsszó ebben az esetben a rendszeresen!

Nem úgy, hogy ötévente egyszer meghívnak egy sörre vagy lájkolják a lánykérésről készült képet. Érdekes, gyerekkori vagy jelenlegi barátok, akiknek bérelt helyük lesz közvetlenül az ifjú pár asztala mellett, nem kérdeznek ilyeneket. Egyrészt: pontosan tuják, hogy ha hívjuk őket, időben szólunk, másrészt: akkor sem fognak megsértődni, ha nem kapnak meghívót, mert tudják, mennyi kompromisszumot kell kötni ilyenkor. Éppen ezért semmi esetre nem sértődnek meg, akárhogy is alakul a forgatókönyv. A lesipuskások persze ennél önérzetesebbek, és vérig sértődnek.

Van még egy hasonlóan érdekes jelenség. Amikor csak azért „kell” (odavagyok azért, amikor azt mondják nekünk, hogy ezt meg azt egy esküvő szervezésénél így meg úgy „kell” csinálni) meghívni valakit, mert mi is voltunk az ő lakodalmukban. Hát, bocsánat, én egyszer sem mondtam senkinek, hogy hívjon meg valahová. Ha meghív, köszönöm, de ne azért tegye, hogy én visszahívjam, mert akkor csalódni fog.

Mindent összevetve: a lakodalomszervezés egy fantasztikus, ámde rendkívül stresszes dolog. És tényleg olyan egy kicsit, mint a rocksztárság. Jelenleg azonban úgy néz ki, hogy a népszerűségnek nemcsak a kellemes oldalát kell vállalni, hanem azt is, amikor saját rajongóink ellenünk fordulnak, mert úgy érzik, nem foglalkozunk velük eleget. És akkor is így reagálnak, ha korántsem ők a leghűségesebbek, sőt csak néhány dalunkat ismerik.

Mindenesetre le kell nyelniük ezt a békát, ugyanis nem ők fognak elsőként aláírást kapni a koncert végén. Akárhogy tolakodnak, jegyet sem kapnak rá. Az csak azoknak jár, akik ismerik azt a dalt, ami legbelülről jön. Ne vegyék személyeskedésnek. De ez valóban egy személyes ügy…

 Barna Péter