-

Hát, ennyi. Lehet menni tovább. Én még folytatom.

Mindent elkövettem, hogy szeressenek, főleg a családom. Hogy elég jó legyek nekik, hogy megfeleljek. És itt toltam el. Lehet, hogy az átlagosnál nagyobb a szeretetigényem... vagy ez az érzelmi hullámvasút, amin ülök, másoknak túl megterhelő. Nem tudom. Néha nekem is az.

De alapvetően a szeretet egy magától értetődő dolog. Nem kell érte könyörögni, és nem is kell kiérdemelni.

Itt az én életem nagy igazsága. Ezért csuszatoltam x éven át szanaszéjjel a lelkemet. A családomnak sosem tudtam elég jó lenni. Minden lehetett volna még jobb, csak hát, ahogy azt a szüleimmel lefolytatott szép ívű beszélgetés folyamán megtudtam: „nem hagytam, hogy szeressenek". A lényeg, hogy mindent el lehessen hárítani. Nekik semmiért nem kell  felelősséget vállalni, senki más nem lehet hibás, egyedül én. Mert sosem hallgattam rájuk, mert tönkretettem a házasságukat, mert...

Nagyon sok hülyeséget csináltam fiatalon pusztán azért, hogy szeressenek. Nem, nem bántam meg, de felmagasztosítani sem akarom, hogy „kellett-ahhoz-aki-ma-vagyok". Persze, kellett. De most sem látom, hogy az adott helyzetekben tudtam-e volna másképp dönteni vagy cselekedni. Egy kis önismeret már akkor is jó lett volna. Az önismeret fontos. Aztán úgyis lehetne fogalmazni, hogy nem pont azt a fajta szeretetet kaptam vissza, amire vágytam. De meg sem fordult a fejemben, hogy nem túl egészséges, ha könyörögni kell a szeretetért. Csak erősítette bennem azt a meggyőződést, hogy én nem vagyok elég jó. Szép kis spirálba forgattam bele magam teljesen egyedül.

Meg is vagyok lepve amiért nem lettem drogfüggő. Igaz, függéseim vannak rendesen, kifejezetten addiktív személyiség vagyok. De hogy ezek miatt lettem-e művész... vagy ez már „gyárilag" mind összejött, és ez csak egy racionális reakció volt, ezt már nem lehet kigubancolni. Kettévághatnám karddal. Micsoda öröm...

Az addikciók, na az szép történet. Az előbb azt mondtam, nem lettem drogfüggő. A hagyományos értelemben nem is, de volt két hónap az életemben, amikor teljesen rácsavarodtam a Xanaxra, amit egy pszichiáter írta fel az balesetem utáni pánikreakciók ellen. Aztán letettem, mert rettenetesen munkált bennem, hogy ezt én nem akarom. Addigra már késő volt. Ismered a mondást: nincs gyógyult alkoholista, csak éppen nem ivó alkoholista. Ugyanez a helyzet a Xanaxszal is. Néha még ma is eszembe jut, mennyivel könnyebb volt úgy. Érzem lecsorogni a tarkómon a hűvösséget, és átjár a walking-on-sunshine-érzés. Emléke. Hiánya. Ilyenkor még rajzolni se jó, mert kevés.

Ugyanilyen könnyen lehetnék alkoholista is, erre is oda kell figyelnem, és kőkemény eredménynek tartom, hogy elértem, ez viszont túl sok energiát vesz el, ami meg máshonnan hiányzik. Mestere vagyok a spiráloknak. Már csak nevetek...

Nem lettem alkoholista, bár szerintem nem igaz, hogy az alkoholtól felejtesz. Sokkal inkább emlékszel. Minden eszedbe jut, és minden élesen. Én nem felejteni akartam. Azt az érzést kerestem, amikor még nem vagy részeg, de már be vagy csípve, és hirtelen minden könnyűvé, egyszerűvé válik. Feloldódnak a gátak, amiket magad köré tekersz, tudod, hogy bármire képes vagy, és nincs, aki megállítson. Nagy szerencsém, hogy viszonylag sokáig teljesen józan tudok maradni, aztán meg szinte rögtön totálisan részeg, közte talán egy fél pillanatnyi lebegéssel. Ezért nem éri meg. Különösen úgy nem, hogy sírós részeg vagyok, rám tör valami csillapíthatatlan, görcsös zokogás, aminek nem tudom az okát, de sehogy nem akar elmúlni. És ilyenkor még mindig pontosan tudom, hogy ami történik, az talán a legrosszabb. Ennyit meg nem ér az a fél perc öröm és boldogság.

Bántottak, mert hagytam magam bántani, mert elhittem, hogy nekem ennyi jár. Nem szerettek, mert én sem szerettem annyira magam, hogy elhiggyem: lehet szeretni.

Sok múlt rajtam nagyon. De harminc leszek, ami egy jó kezdés, és nem tiszta lapot akarok, csak tisztábbat. Azt, hogy az én gyerekem már ne így nőjön fel, mert igenis feladatunk az, hogy jobbá tegyük egymás számára az életet.

Köszönöm azt is, hogy egy hosszabb és nehezebb úton eljutottam oda, hogy igenis rajzolni akarok: ehhez értek, ebben vagyok jó, muszáj rajzolnom. Többé már nem akarok más lenni, mert sok energiát visz el egyébként a megfelelési kényszer, amiből aztán sose jön vissza semmi. Mert szerintük ezt csak azért csinálom, hogy nekik fájdalmat okozzak. Eddig ez egy olyan lelkiismeret-furdalást generált bennem, ami teljesen lebénított, és minden rajzom extra sok energiát vett el emiatt. Újabb spirál.

Egy kibaszott tornádó az életem. Én meg valahogy megpróbáltam a földön maradni a szélben, holott irányíthattam is volna.

Talán csak ki akartam mondani, hogy harminc leszek, de a mai nap után többé végre nem akarok megfelelni a szüleimnek. Nem vágyom az elismerésükre. Csak belekiabálni a szélbe, hogy átjárhasson a könnyű érzés: szeretni igenis jó.

Zsu

U.i.: A Szekrényjáró Juan José Millás zseniális novelláskötete, imádom. Sokszor ábrándoztam arról, hogy egyszer majd színésznő leszek, és előadom a címadó monodrámát. Hát, persze. Mondjuk, akár fel is írhatom a harmincas bakancslistámra, a szöveg nagy részét most is tudom fejből.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Kinga Howard