Az a fránya lelkifurdalás

Mostanában elém került pár mém, amik azon humorizáltak, hogy a pasi mindig kapható a szexre, míg az asszony lazán visszautasítja. Talán egy mémben, vagy TikTok-videóban ez viccesen hathat, az elutasítás azért mégiscsak összetett dolog, és igen érzékeny terület.

Elöljáróban el kell mondanom: sajnos nagyon nem jól szocializálódtam ebben a kérdésben, számomra ugyanis nem volt evidens, hogy mondhatok nemet, ráadásul volt idő, amikor meg sem hallották. A fejemben kialakult egy kép, amiben nekem az a dolgom, hogy készséges legyek. Ki kellett belőle gyógyulnom, hosszú folyamat volt, és azt sem jelenthetem ki egyértelműen, hogy már túl vagyok rajta. Egy idő után eljutottam odáig, hogy már nem furdal a lelkiismeret, nem gyötröm magam, mert tudom, hogy teljesen oké, ha az ember nem mindig érzi a csit, és nincs szó külső nyomásról, mint kamaszkoromban.

Totális megértés és partnerség vesz körül, mégis nagyon nehezen tudtam megfogalmazni, hogy „bocs, de most nem fog menni”.

Szóval beszéltem pár ismerőssel, belemerültem pár Facebook-csoportba is, és feltettem a kérdést:

Hogy mondják meg a párjuknak, ha nincs kedvük szexelni? Megmondják-e? Vagy „csak” jelzik? Milyen a fogadtatása az elutasításnak? Már ha egyáltalán van ilyen alkalom, mert hát ki tudja, lehet hogy fordítva ülök a lovon, és amúgy mindig mindenkinek van kedve (ereje, hangulata satöbbije) hozzá.

Hamar kiderült, hogy megnyugodhatok, természetesen senki sem szexrobot. És a szerencsésebbek ezt szívbaj és fennakadás nélkül tudják közölni is.

„Most nincs hozzá kedvem. Pont”

„Csak megmondom, hogy most nem szeretnék. Ha van kedvem, megindoklom, de ha nincs, akkor nem. Szerintem ez nem egy olyan dolog, amit indokolni, vagy magyarázni kellene.” (Ági) 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

„Nagyon kis számban fordul elő olyan, amikor én nemet mondok, úgyhogy mindig mondja is viccesen, hogy néha nálam is előfordulhat, hogy nincs kedvem, teljesen megérti.” (Eszter)

„Teljesen őszintén, őszinte indokkal. Ezt még az elején megbeszéltük, és egyetértettünk, hogy ilyen van mindenkinek, és nem csináltunk belőle lelki kérdést. Nem is csinálunk.” (Dorina)

„Nekem nagyon-nagyon ritkán nincs kedvem. Ha mégis valamiért így van, azért megpróbálom. Csak szólok előre, hogy nem vagyok teljesen ott fejben, de tegyünk egy próbát. Ha minden próbálkozás ellenére se igazán tudok ott lenni, akkor más befejezést választunk. Nem szokott ebből problémája lenni a férjemnek.” (Teréz)

A kamufejfájás

Mint kiderült, nem az a nehezebb eset, amikor van valami konkrét, kézzelfogható gubanc, hanem amikor csak szimplán nem vagyunk hangulatban.

A fejfájás egy igazi klasszikus, a közhelyes szinonimája annak, ha az embernek nincs kedve. Leszámítva, ha tényleg fáj. Bár erre is van cáfolat…

„A múltkor, amikor fájt a fejem és tényleg fájt, a férjem viccesen megjegyezte, hogy szerinte elmulasztaná. Röhögtem persze, aztán persze a fal felé fordultam, és inkább a gyógyító alvást választottam. Fejfájással ébredtem, úgyhogy lehet, hogy nem jól döntöttem.” (Zsuzsi)

„Van, hogy kedvem még lenne is, de egyszerűen nem vagyok jelen. Nem szeretek közben elkalandozni, nem érzem fairnek a pasimmal szemben. Ilyenkor zavarban vagyok, és nem tudom, mit mondjak, elkezdek hebegni-habogni, ami sokkal rosszabb, mert akkor képes túlgondolni, hogy valami komolyabb gondról van szó.” (Panna)

„Nekem általában van kedvem, de a múltkor nagyon szar passzban voltam, és amikor a párom kezdeményezni próbált, kicsúszott a számon, hogy bocs, de fáj a fejem. Nem is értem, miért ezt mondtam. Érezte is, hogy kilóg a lóláb, és tök szarulesett neki, hogy nem mertem megmondani kerek perec, hogy bocs, de most nem vagyok hangulatban.” (Zsóka)

„Én nem merem megmondani. Nem miatta, miattam. Nem tudok nemet mondani. Úgy teszek olyankor, mintha már aludnék. Ha nem az ágyban mozdul rám, olyankor nehezebb a helyzet, inkább megadom magam, és közben meg furdal a lelkiismeret, mert biztos nem csinálná, ha tudná, hogy közben nem akarom. Igaziból ez mindkettőnknek rossz. Volt is, hogy megállt közben, hogy minden oké-e, de azt mondtam, hogy persze, minden. Nem jó ez így. Amikor megjön, mindig megkönnyebbülök, mert olyankor arra tudok hivatkozni. Csak az a baj, hogy olyankor pont beindul a libidóm, de akkor meg ő nem nyitott, amit tökre megértek. Tudom, tudom, lásson pszichológus. Majd egyszer.” (Ágota)

„Nem vagyok én szexállat!”

Nyilván abban, hogy mennyire merünk nyíltak lenni, a másik fél is fontos tényező. Mert egy megértő partnernek könnyebb őszintén megmondani, mi a helyzet. Akkor van baj, ha az elutasítást rosszul veszik a másik oldalról, vagy ha a kommunikáció nem megfelelő.

„Alapvetően jól kommunikálunk minden téren a férjemmel, de mindig nagyon kellemetlenül érzem magam, ha nincs kedvem összebújni vele. Ezért nem is tudom normálisan kifejezni, elkezdek hosszasan magyarázkodni. A múltkor leültetett, hogy szeretné leszögezni: neki sincs mindig kedve. Ugyanis

bármilyen meglepő, ő sem egy szexállat. Viszont ha így magyarázkodom, ahogy én szoktam, abból ő azt szűri le, hogy annak látom, és ez meg elég rosszulesik neki.” (Lia)

„Furcsa, mert mi elég sokszor veszekszünk a férjemmel, ilyen a vérmérsékletünk, és hát gyakran félre is értjük egymást. Az ágyban viszont minden klappol, ott aztán nagyon egymásra tudunk hangolódni. De a visszautasítást nagyon rosszul viseli. Nem szokott erőszakoskodni, de majdnem mindig megsértődik, amitől elég vacakul tudom érezni magam. Már egy ideje fontolgatom, hogy párterápiára kéne mennünk, mert minél rosszabbul reagál ilyenkor, annál kevesebbszer van kedvem, és minél kevesebb a szex, annál több a veszekedés is, úgyhogy ez egy ördögi kör.” (Katinka)

Bármi, ami nem bullshit

A válaszok alapján arra jutottam, hogy még a kerek perec odamorgott „nincs kedvem” is sokkal jobb, mint ha zavarban motyogunk valamit, ráfogjuk a fejünkre, vagy a fáradtságra. Mert normális esetben egyrészt indokolni sem kell, elég mondani, hogy bocsánat, ma nincs kedvem. De ha már mondunk valamit, az legyen igaz. Teljesen valid, ha nincs kedvünk, mert tele a fejünk, mert hullafáradtak vagyunk, mert épp baromira nem vagyunk szexi hangulatban. Ezért is örültem annak, hogy a válaszadó nők között akadt, aki a másik oldalt is meg tudta világítani. 

„Még sötétben indul dolgozni, szóval estére teljesen kidől. Nekem lenne igényem esténként összebújni, de neki még ha lenne is kedve, ereje már nem mindig van. És ilyenkor tök szar, amikor terelni kezd. Egyszer azt mondta, amikor ráhajtottam, hogy jaj, nem zuhanyozott, nem túl szexi. Én meg nem értettem, hogy ha ez az akadálya, akkor miért nem megy zuhanyozni. De mivel egyértelmű terelés volt, simán csak elaludt ezután, én meg tök hülyén éreztem magam.” (Era)

„Én a másik oldalról kibickedek kicsit. Nekem mindig van kedvem. És valamiért a férfiak ebből presztízskérdést csinálnak. Elég sokszor kapok olyan választ, hogy de van kedve, meg nagyon kíván, meg hogy de hát mindennap szexelünk. És ezek nekem tök bántók.

Sokkal jobban elviselném, hogy bocs, de nincs kedvem, nem tetszik az új hajad, meghíztál, BÁRMI, ami nem csak valami bullshit terelés.” (Csenge)

Akárhogy is nézem, a megfejtés ugyanaz: őszintének, nyíltnak kell lenni. A szexualitásba nem férnek bele az elhallgatások, a feltételezések. Ne hallgassunk a megfelelési kényszerre, az ugyanis nem a barátunk. Pláne nem a hálószobában.

 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / valentinrussanov

Szabó Anna Eszter