„Megismerkedtem álmaim asszonyával. És az ember hülye, ha szerelmes” – Taki története

–

Takács Attila, azaz ahogy mindenki hívja, Taki, 2007 óta dolgozik hosszabb-rövidebb szünetekkel a Fedél Nélkül irodájában mint a szerkesztőség munkatársa. Régebben írt novellákat, cikkeket is a lapba, de mostanában erre sem ihlete, sem ideje nincs már a tengernyi elfoglaltsága miatt. Tudományos-ismeretterjesztő cikksorozatban gondolkodik, nagyon érdekli ugyanis a fizika, azon belül is a részecske- és az asztrofizika, „én ugyanis a végletek embere vagyok ebben is. Érdekelnek a legkisebb és a legnagyobb dolgok” – mondja.

Taki végzettsége szerint egyébként informatikus. Hobbija az elektronikus könyvek készítése régi papírkönyvek alapján. Ezekhez megszerzi a digitalizált szövegeket, és abból készít szabvány e-könyveket – eddig körülbelül 930 darab, főleg sci-fi témájú könyv e-book verziója került ki a keze alól.

Az olvasás szeretete kiskamaszkorában kezdődött, méghozzá egy történelmi sci-fivel, a Távoli tűzzel, Zsoldos Péter Gregor Man-trilógiájának középső darabjával.

Hosszan, lelkendezve mesél róla, érződik a hangján, mennyire meghatározó volt számára az a kötet.

Taki Esztergomban született, de már kisgyerekként Budapestre költözött a szüleivel. Állítása szerint teljesen átlagos gyerekkora volt, nem voltak sem szegények, sem gazdagok. Egy mostohabátyja van, aki öt hónappal idősebb nála, ő a nevelőapja első házasságából született. Nem tekinti magukat jó testvéreknek, vagy harminc éve nem is találkoztak. „Mi ketten ég és föld vagyunk” – mondja.

A vér szerinti apját sohasem ismerte, nem is kíváncsi rá. „Az engem nem érdekel, aki csak úgy lelépett.” A szülei rég meghaltak. A nevelőapja egy gyárban volt művezető, az anyja pedig javarészt irodai munkát végzett. Az élete legszebb időszakának a középiskolai éveket tartja, amikor a nyarakat a Rómain tölthette. „Gyakorlatilag tavasztól késő őszig kint laktam. Egy kis teraszos kabint béreltünk, amihez tartozott egy csónak, meg nekem volt egy kielboatom is. Rengeteget vízitúráztam, élveztem az életet.”

Hogyan kerül ebből az idilli, irigylésre méltó, szabad és gondtalan életből az ember az utcára? – kérdezem.

„Sokszor vitáznak azon emberek, hogy lesz valakiből hajléktalan: a saját hibájából vagy a környezete miatt? Esetemben én voltam a hülye. Az én hibám volt.”

Az érettségi után mint növényiolaj- és háztartásivegyicikk-gyártó képesítéssel rendelkező ifjú, elment a Kőbányai Növényolajgyárba, ahová korábban járt nyári gyakorlaton is, az állása már le is volt beszélve. A gyár kapujában azonban megállt, és belé hasított a felismerés: innentől kezdve minden áldott reggel ide kell jönnie, ki tudja, meddig, hogy ugyanazt a munkát végezze.

„Rájöttem, hogy ez nem én vagyok.”

Úgyhogy sarkon fordult, felült a villamosra, elment Újpestre a Mahart központjába, és megkérdezte, nincs-e szükségük matrózra. Késő délután már azzal állított haza a szüleihez, hogy következő héttől egy hajón fog szolgálni.

Behajózta fél Európát. „Nagyszerű volt. Viszonylag jól megfizettek azért, hogy a világot járjam. De a nagy pénz nem ebben volt, hanem a csempészetben. Iszonyú pénzeket tudtunk keresni ezekből a bizniszekből. Tudtuk végig a Duna mentén, mit hol kell venni, mit hol kell eladni. Ezer forintból akkoriban harmincötezret lehetett csinálni.”

A pénzt összegyűjtötte. „De nem azért, mert olyan okos voltam, hogy gondoltam a jövőre is – mondja nevetve. – Egy frászt. Egyszerűen csak nem voltam annyit otthon, hogy el tudjam költeni.” 

Később megnősült, vett egy lakást, gyereke született, ezért felhagyott a hajózással. Hogy legyen továbbra is rendes munkahelye (hiszen abban az időben, akinek nem volt bejelentett állása, az közveszélyes munkakerülőnek számított, ez volt rövidítve a kmk), elvégzett egy főiskolát, majd onnantól programozóként dolgozott. 

Amikor meghaltak a nagyszülei, örökölt egy tanyát Esztergom mellett, közel a Dunához. Addigra elegük lett a nagyváros nyüzsgéséből, az örökölt birtok is vonzónak tűnt, főleg üzleti szempontból. Leköltöztek hát a családjával. „A tanyának megvolt az az érdekessége, hogy közvetlenül mellette volt egy szovjet katonai raktár. Akkor még itt voltak az oroszok, akikkel nagyapám bőszen üzletelt, amit aztán én vittem tovább. Elsősorban üzemanyagot vettem tőlük, fillérekért. Fél Esztergom hozzám járt benzinért. Ez persze nem legális, de nem buktam meg vele soha, mert az esztergomi rendőrség jelentős része is nálam vásárolt. Ezzel is jól lehetett keresni, de mellette még egy csomó mindennel kereskedtem: szamovárral, régi orosz kocsikkal, ilyesmikkel.” Emellett az esztergomi kórházban is dolgozott mint rendszergazda. Jól éltek. 

Nevetve meséli, hogy amikor elmentek az oroszok, valószínűleg ő bánkódott emiatt egyedül az országban. Mivel megszűnt az egzisztenciája, eladta a tanyát, és visszaköltöztek Budapestre. 

1990 után már nem volt kötelező a bejelentett munkahely, ők pedig elég jól is álltak anyagilag. Ebben az időben indult el rengeteg vállalkozás, úgyhogy Taki új vizekre evezett. „Ezeknek a vállalkozásoknak jelentős része kényszerből jött létre, sok ember veszítette el az állását, ahogy megszűntek a nagy vállalatok. Nekem volt pénzem, úgyhogy összeálltam olyanokkal, akiknek meg ötletük volt. Kölcsönadtam nekik, hogy elindítsák az üzletüket, majd azt egy kis kamattal, ami az akkori banki kamatokkal volt körülbelül egyenlő, később visszakaptam.” A terve bejött, jól keresett vele. A házassága azonban – mivel sokat voltak távol egymástól – szépen lassan kihűlt. Végül elváltak. 

Taki a lakást és a kocsit otthagyta a feleségének, ő pedig vett magának egy másik lakást. Majd újabb kapcsolata lett, három évig voltak együtt. Amikor az is véget ért, neki is otthagyta a lakást. „Nem fogom kidobni az utcára azt, akit valamikor szerettem” – mondja. Akkor már úgy gondolta, megtanulta a leckét: nem vesz több lakást. Albérletbe költözött.

„Akkor jött az igazi krach. Megismerkedtem álmaim asszonyával. Tudod, van az a rózsaszín ködös szerelem, és olyankor az ember hülye. Egy kis önkormányzati lakásban lakott, nem is túl jó környéken.” 

Taki elhatározta, hogy amint tud, vesz neki egy lakást és egy autót, ne kelljen szegény lánynak tömegközlekedéssel járnia. Ezért az összes pénzét beletolta két üzletbe – azt remélte, hamar visszakap legalább annyit, mint amennyit beletett. Ám ezúttal kapkodott, nem kért senkitől sem tanácsot, ahogy korábban mindig. „Másfél hónap múlva nullaforintos volt a bankszámlám egyenlege.” A pénzzel együtt pedig a szerelme is eltűnt.

A főbérlője két hónapig türelmes volt, de aztán ki kellett költöznie. És nem volt hová mennie.

„Az első napjaim úgy teltek, hogy ültem egy parkban, és néztem magam elé: na akkor most mi van, mit kéne csinálni?”

Pár nappal később összebarátkozott egy másik hajléktalan sráccal a szomszéd padról, aki behozta a Fedél Nélkülhöz terjesztőnek. Taki pedig megörült: mégiscsak van lehetősége egy kis pénzt keresni. „Korábban úgy találkoztam én is a Fedél Nélkül című újsággal, hogy álltam a pirosban az autóval, és amikor jött egy ember, adtam neki kétszáz forintot, nesze.” 

Most ő lett az, aki az újsággal a hóna alatt járta az utcákat. Onnan nézve pedig egészen másmilyennek tűnnek a város lakói. „Általában nem autósoknak árultam a lapot, mert ott abban a húsz másodpercben nem lehet kommunikálni. Bár előfordult ez is. A nagy, elegáns autókból a legritkább esetben vásároltak. Az ócska, lepusztult Ladából viszont szinte mindig.” Egy kivétel volt csak. „Egy kabrióval jött a manus, és ahogy mentem a kocsik között, odaszóltam neki: »Jaj, hagyd már, látom, fedél nélkül vagy te is.« Ezen úgy elröhögte magát, hogy mégiscsak vett újságot.” Ezzel együtt Taki úgy látja, a szegényebbek sokkal érzékenyebbek, adakozóbbak. 

„A Fedél Nélkül egy irodalmi magazin. Vannak benne versek, novellák, képzőművészeti alkotások – ezekről jó beszélni. Voltak kedvenc íróim is, Verebélyi Bélát például imádtam, nagyon jó novellákat írt. Ezeket aztán ajánlja az ember, hogy érdemes megvenni, olvasni a lapot.”

Miután kikerült az albérletéből, egy darabig egy régi, elhagyatott laktanyaépületbe, egy úgynevezett foglalt házba költözött be többedmagával, majd szívességi szállásokon húzta meg magát pár hétig, amit az egyik vásárlója ajánlott fel neki. Átmeneti hajléktalanszállóra egyetlenegyszer ment el, de nem volt maradása. „Szinte az összes szálló tele volt ágyi poloskával akkoriban.” Inkább az utcát választotta. Durván fél évet élt kint, ráadásul ebbe az időszakba pont beleesett egy tél is. „De nem volt gond, mert az egyik kedves vásárlómtól kaptam egy igazi hegymászó hálózsákot. Abban mínusz 25 fokban még izzadni lehetett. Meg az a tél nem volt különösebben hideg, legfeljebb ha mínusz tíz fok volt.”

A fiával egy idő után sajnos megszakadt a kapcsolata. Akkor távolodtak el egymástól, amikor megszületett az unokája, a menye pedig nem nézte jó szemmel az ő jelenlétét. Így a fia azt sem tudja, hogy az utcán is élt. „Neki is megvolt a maga gondja, minek terheltem volna az enyémmel.”

A lapterjesztés mellé később bejött a Város mindenkié csoport, a belvárosban a Kaszinó nevezetű közösségi hely, ahol aktívan közreműködött. Informatikusként a Fedél Nélkülnél is elkezdett önkéntes alapon dolgozni. Aztán a rádióban, egy Város mindenkié-beszélgetés után megismerkedett valakivel, a következő héten pedig már technikusként kapott állást egy kis rádióban. A rádió stúdiója a Keleti Blokk nevezetű művészeti telepen volt, a régi Dürer Kert épületében, ahol gondnoki munkákat látott el hosszú évekig, illetve a rockos Motoros hang nevű rádiót is csinálta egy barátjával, tudósítottak például a Budapest–Bamako-raliról is. Aztán sajnos a rádiók megszűntek, akárcsak a Dürer korábbi helye, amit eladtak. „Engem kvázi megörökölt a Dürer, mentem velük az új helyre a Kopaszi-gáthoz is. Azóta ott dolgozom, illetve tőlük kaptam egy szobát, úgyhogy megvagyok.”

Mellette színészkedni is szokott. Az Első kézben a hajléktalanságról csoporttal járja a középiskolákat, ahol szemléletformáló, játékos foglalkozásokon keresztül érzékenyítik a gyerekeket. Ezen keresztül ismerkedett meg két színésszel, Fábián Gáborral és Bacskó Tündével, a pécsi Tandemszínház tagjaival, akik meghívták a Fapados revübe, ahol Horváth Csillával, azaz HO.CSI.-val szokott fellépni. Taki magát alakítja. 

„Visszatekintve van, amit másképp csinálna?” – kérdezem. „Nincs – jelenti ki határozottan. – Persze lehetne azt mondani, hogy nem verném el a pénzemet. De nincs bennem megbánás. Van egy előző életem, meg egy mostani. Az előző életemben olyan dolgokat gondoltam fontosnak, mint hogy a kétéves autót feltétlenül le kell cserélni, mert öreg. Meg azt képzeltem akkoriban, hogy nekem van egy csomó barátom. Pedig ez nem volt igaz. Üzletfeleim voltak. Az teljesen más.

Most van egy csomó barátom, meg haverom. Nem kell semmit sem hajszolni. Tök jól vagyok.

Nem hiszem, hogy másképp csinálnék bármit. Ha egyszer újra sok pénzem lenne, azt is elszórnám. Sok olyan embernek segítenék, akinek pénzzel lehet segíteni.”

Képek: Chripkó Lili / WMN

Fiala Borcsa