„A világjárás megerősítette az emberiségbe vetett hitemet” – 8 utazó története, akik bejárták a Földet

–

Erőt meríteni egy nemi erőszakból

Angela Maxwellt nem a séta iránti olthatatlan vágya, hanem a megismerésre törekvés indította Oregon állambeli otthonából világ körüli gyalogtúrára. Bár mindene megvolt és kiegyensúlyozott életet élt, valami mégis hiányzott a képből. „Nemcsak megfigyelni, hanem közvetlenül megtapasztalni akartam a világot, és benne önmagamat. A gyaloglás tökéletes módja annak, hogy lelassulj, kapcsolódj a természettel és a helyiekkel, és megtanuld értékelni az egyedüllétet” – véli Angela. Hat és fél év alatt négy kontinens 14 országában járt, több mint 32 ezer kilométert gyalogolt – amihez 12 pár cipőt használt el –, és napi öt dollárból gazdálkodott, miközben jó ügyek támogatására gyűjtött pénzadományokat.

„Mindig is szerettem kirándulni, de soha nem kempingeztem egyedül, nem gyalogoltam nagy távokat, és azt sem tudtam, hogy képes vagyok-e egyáltalán tüzet rakni. Csakhogy sokakat pont az tántorít el egy-egy döntő lépés megtételétől, hogy nincs elég tapasztalatuk. Miután beláttam, hogy nagyon megbánnám, ha nem vágnék bele egy ilyen életre szóló kalandba, falni kezdtem női felfedezők úti könyveit, és utánajártam a szükséges óvintézkedéseknek. Képzeletben átutaztam a Szaharán és az Antarktiszon, de az igazság az, hogy semmi sem tud eléggé felkészíteni az ismeretlenre.

Hiszem, hogy a próbálkozások és a kudarcok révén szerzünk igazán értékes tapasztalatokat, ezért nem szabad, hogy az esetleges kényelmetlenségek vagy nehézségek miatti félelem az utunkba álljon”

– mondja a korábban életvezetési és üzleti tanácsadással foglalkozó nő. 

Bonyodalmakból márpedig nem volt hiány: hol egy végeláthatatlan hóvihar, hol hőguta, hol a dengue-láz tette próbára Angelát, de mindezek az élmények a közelébe se érnek annak a rémálomnak, amit Mongólia sztyeppéin kellett átélnie.

„Utam első néhány hónapja kész bohózat volt. Eleinte igen esetlennek éreztem magam, és éjszakánként minden apró neszre felriadtam a sátorban. Idővel azonban megtanultam, mi hogy működik a természetben, hozzászoktam, hogy napról napra új kihívások várnak, és egyre magabiztosabban közlekedtem. Aztán bekövetkezett a legnagyobb félelmem. Életem leghosszabb éjszakája és leggyötrelmesebb élménye volt, amikor egy mongol nomád betört a sátramba, és megerőszakolt. Először csak hibáztatni és szégyellni tudtam magam, úgy éreztem, cserben hagytam nőtársaimat, és csak az járt a fejemben, hogy mit kellett volna másként csinálnom, hogy ez ne történhessen meg. Miután sikerült megnyugodnom, két lehetőséget láttam magam előtt: vagy feladom, és hazamegyek azzal a tudattal, hogy beigazolódott, a világ egy veszélyes hely, vagy pedig itt és most bátorságot merítek azoknak a nőknek a történeteiből, akik minden erejüket bevetették, hogy felülkerekedjenek a szexuális bántalmazás borzalmain. Képtelen lettem volna úgy folytatni a túrát, hogy folyton attól rettegek, mikor következik be újra a legrosszabb. Gondolatban ezek a bátor nők kísértek tovább utamon, ami megerősített abban, hogy jóval többre vagyok képes, mint azt valaha gondoltam. A megpróbáltatások révén rengeteget nőtt az önbizalmam, sokkal bátrabb, megértőbb és türelmesebb lettem – mind önmagammal, mind a környezetemmel –, és

ma már az a felismerés irányítja az életemet, hogy képes vagyok önerőből leküzdeni bármilyen nehézséget”

– összegez Angela, aki már a következő expedícióját tervezi: az üzbegisztáni Bukharából indulva a Kizil-kum-sivatagon át gyalogol a Kaszpi-tengerig, amelyet megkísérel átúszni, majd lábbusszal folytatja útját Grúzia fővárosáig.

Akár egyedül, akár társsal vágunk bele, egy emberpróbáló kalandtúra vagy hosszabb utazás során alkalmunk nyílik rá, hogy más szemszögből tekintsünk az életre, és átértékeljük, amiben korábban hittünk, amiről valahogy vélekedtünk, vagy ahogy bizonyos helyzetekben viselkedtünk. 

Világlátás ítéletek nélkül

„Utazás közben rengeteg inger éri az embert, új helyzetekhez kell alkalmazkodnia, felborul a megszokott rutinja, de új sem tud kialakulni, miközben folyamatosan a komfortzónáján kívül áll. Ezáltal időről időre labilissá, sérülékenyebbé válik, ami kemény önismereti munkát igényel. A házasságunk szempontjából is egy kőkemény vizsgaidőszak ez, de igyekszünk jól venni az akadályokat” – meséli Szijártó Zsófi, a Travel, eat, experience with Sofi című blog szerzője, aki férjével, Ovcsinnyikov Szimjonnal egy éve indult világ körüli útra, és azóta is a távol-keleti kultúrákkal ismerkednek.

„Rendkívül élvezzük, amikor a földrajz- és történelemórákon tanultak szinte megelevenednek előttünk, ilyenkor teljesen más színezetet kapnak a száraz tények. A Mekong vizében állunk, tealeveleket szüretelünk, érezzük a bőrünkön, milyen a trópusi éghajlat, látjuk, hogy egy tájfun mekkora pusztítást végez, a vietkongok alagútjaiban mászunk… Ha tehetjük, igyekszünk minél jobban belevonódni a helyiek életébe, hogy megismerjük a szokásaikat. Éltünk így már a dzsungel közepén egy Srí Lanka-i családnál, ahol esővízzel mosakodtunk és szabad tűz felett főztünk, valamint egy japán néninél is, aki megtanította, hogyan kell origamizni és házilag szusit készíteni. Ez a fajta élményszerű tudásszerzés megfizethetetlen, hiszen maximálisan tágítja az ember látókörét” – mondja Zsófi. Szerinte utazás közben számos hiedelemrendszer is felborul vagy megkérdőjeleződik. 

„Ilyenkor értjük meg igazán, hogy nem minden fekete vagy fehér, hanem az a mérvadó, hogy egy adott térség lakói mit szoktak meg. Attól még, hogy egy tradíció vagy attitűd távol áll tőlünk, más kultúrákban teljesen működőképes, ennek felfedezése pedig nagyon izgalmas. Sok ázsiai országban kedvelt rágcsának számítanak az olajban kisütött rovarok, és az emberek kézzel vagy a földre leterített újságpapírról csipegetve esznek. Ezeken mi is meglepődünk, de elfogadjuk, hogy itt ez a normális, hiszen nem reszortunk ítélkezni” – magyarázza, majd hozzáteszi: 

„Az is nagyon helyre tud billenteni, amikor szembesülsz azzal, hogy a világ számos országában milyen szerény körülmények között élnek az emberek.

Amikor azokra az elszigetelten élő Srí Lanka-i gyerekekre gondolok, akik a hét minden napján kilométereket gyalogolnak, hogy elektromos áram nélküli iskolában tanulhassanak, vagy arra a férfira Kambodzsában, aki ötéves kislányával egy tuktukban él, az én problémáim hirtelen eltörpülnek, és a végtelen hála érzése veszi át a helyüket.” 

Az utazás, ami végül elidegenít az otthonodtól

Hasonlóan vélekedik a Lengyelországban született és Németországban nevelkedett Miroslaw Wawak is, aki több országban járt már – egész pontosan 211-ben –, mint amennyit hivatalosan elismernek. Utazásai során Miroslaw újra és újra rádöbbent arra, hogy mennyire szerencsés, és megtanulta értékelni azokat a dolgokat, amelyek azelőtt magától értetődők voltak számára: biztonságos gyerekkor, egészség, erős útlevél, helyfüggetlen munkavégzés.

„Próbálom megérteni, hogy a fejlett országokban miért olyan boldogtalanok az emberek, miért gyártanak maguknak problémákat, és miért panaszkodnak folyton olyan dolgok miatt, amiknek mások csak örülnének. Amikor először keltem útra, és másfél évig távol voltam az akkor még otthonomnak tekintett rideg Németországtól, visszatérve alig tudtam újra beilleszkedni. A benyomások, amik a világ különböző pontjain értek, elidegenítettek a saját hazámtól. Úgy tűnt, az emberek túlságosan komolyan vesznek mindent, miközben elfelejtik vagy fel sem ismerik, hogy mi is az élet lényege” – árulta el Miroslaw, aki végül Rio de Janeiróban lelt új otthonra. Ám amikor arról a személyes küldetéséről van szó, hogy eljusson mind a 246 országba, nem veszi félvállról a tervezést és szervezést. 

„Függetlenül attól, mennyi utazási tapasztalatod van, a vízumügyektől kezdve a klímaviszonyokra felkészülésen át a szükséges biztonsági intézkedésekig rengeteg utánajárást igényel, hogy a legtávolabbi országokba vagy az olyan nehezen megközelíthető helyekre is eljuss, mint a Pitcairn- vagy a Tokelau-szigetek. Különösen akkor, ha limitált a költségvetésed” – mondja Miroslaw, aki szerint minden az elhivatottságon múlik. 

„De minden belefektetett erőfeszítést megér, amikor a Kilimandzsáró csúcsán állva köszöntheted a felkelő napot, vagy összefogással ételt oszthatsz a riói fedélnélkülieknek, vagy a legjobb gyerekkori és új barátaiddal együtt szurkolhatsz egy történelmi focimeccsen” – állítja Miroslaw. 

Négy év helyett tíz

Még bonyolultabb a helyzet, ha repülés nélkül tervezel ellátogatni a világ összes országába, és az egyik úttörő vagy ebben a műfajban. Torbjørn Pedersen, becenevén Thor, szállítmányozási és logisztikai területen dolgozott, amikor 2013-ban elhatározta, hogy bejárja a világot, méghozzá légi közlekedés nélkül, afféle modern viking módjára. Mint mondja, „repülővel túl egyszerű lett volna”.

A Dán Vöröskereszt jószolgálati nagyköveteként hamarosan útnak induló Pedersen eltökélte, hogy addig nem tér vissza Dániába, amíg ki nem pipálja a listáján mind a 203 országot. A négyévesre tervezett utazásból végül közel tíz évig tartó epikus világjárás lett; Pedersen tavaly májusban, egy konténerhajón tért haza utolsó állomásáról, a Maldív-szigetekről. 

Sokszor hónapokig elhúzódott és többezernyi kilométerrel meghosszabbította Pedersen útját a vízumszerzés, menet közben több hajóutat át kellett ütemeznie, ráadásul

Afrikában egy súlyos cerebrális maláriával is meg kellett küzdenie, Izlandról Kanadába tartva pedig egy napokig tartó vihart vészelt át. A legnagyobb csúszást azonban a pandémia kitörése okozta. 

„Amikor 2020 januárjában Hongkongba értem, már csak kilenc ország volt hátra, és néhány napon belül indultam volna tovább Palauba, de végül két évre Hongkongban ragadtam – mesélte a dán kalandor. – Némi hezitálás után eldöntöttem, hogy kitartóan várok, amíg kell, közben pedig a helyi Vöröskeresztnek dolgoztam, és felfedeztem a környékbeli túraútvonalakat.” 

Kalandos útjának részleteit Once Upon a Saga című blogján osztotta meg a nyilvánossággal, amit nemcsak a humanitárius munkával köt össze, de azért is fontosnak tartja, mert „óriási támogatást jelent, ha van egy követőtáborod és globális kapcsolati hálód, amelyhez fordulhatsz a bajban. Ahogy az is, ha képes vagy nyitottan és rugalmasan kezelni a váratlan helyzeteket. Felemelő belegondolni, mennyi önzetlen segítséget kaptam a helyiektől a különböző országokban. Ki szállással, ki fuvarral, ki étellel kínált, és olyan is volt, aki a nyelvi korlátok ellenére egy pillanat alatt lebeszélt róla, hogy feladjam, amikor mélyponton voltam. Nem véletlenül szoktam mondani, hogy egy idegen olyan barát, akivel még nem találkoztál.”

A szél erejével

A rugalmasság, az alkalmazkodóképesség, az alapos felkészültség és az előrelátás a Vitorlással a Föld körül projektet megvalósító Réka és Kristóf szerint is nélkülözhetetlen hozzávalói egy nagy utazásnak. „A hajót is a biztonságos öbölben, jó időben kell felkészíteni a nyílt vízi, esetlegesen rossz időjárási körülményekre, és persze folyamatosan karban kell tartani. Fontos, hogy mindig egy-két lépéssel előrébb járjunk, és mindenre legyen A, B, C és D tervünk” – magyarázta Réka, amikor nemrég megkérdeztem, Mexikó után mi a következő úti céljuk.

A fiatal pár 2017-ben költözött budapesti otthonából egy öreg vitorlás hajóra, és miután szépen helyre pofozták, útnak is indultak, hogy megkerüljék a Földet, s közben vándorkiállításukkal népszerűsítsék a magyar folklórt.

„Az, hogy a szél erejével teszünk meg hatalmas távokat, anélkül hogy károsítanánk a természetet, hozzájárult egy környezetbarátabb életszemlélet kialakulásához.

A hajós élet arra is ráébresztett, hogy azelőtt mennyi olyan dolog vett körül, amiről azt gondoltam, hogy létfontosságú, holott csak egy sikeresen reklámozott, teljesen felesleges tárgy volt a mindennapjaimban. Bár a teljes otthonunkkal utazunk, a relatíve szűkös tér miatt csak a legszükségesebb dolgokat vihetjük magunkkal a fedélzeten. Emellett megtanultunk ügyesen takarékoskodni, hiszen egy vitorlás hajón az édesvíz és az áram is véges erőforrás” – árulta el Réka.

A következő két évben Rékáék Észak-Amerika, Kanada és Grönland érintésével az északnyugati átjárón, Oroszország és Alaszka között kísérelnek meg áthajózni a Csendes-óceánra, ami szerintük egy teljesen más típusú feladat lesz, mint az eddigiek, „hiszen jéghegyek és jegesmedvék között nem sűrűn jár az ember”.

„Minél több időt töltesz a nyílt vízen, minél közelebbről megtapasztalod a természet erejét, annál alázatosabbá válsz. De a legfontosabb felismerésünk talán az, hogy a földrajzi távolságok és kulturális különbségek ellenére mennyire egyformák vagyunk mi, emberek” – fűzte hozzá Réka.

Milyen szép a világ

Ezt pedig Sudha Mahalingam nyugalmazott közgazdász és professzor is megerősítette. „Sokkal több dolog köt össze, mint amennyi elválaszt minket egymástól. Ugyanazok az ösztöneink, a törekvéseink, az aggodalmaink, ugyanúgy biztonságban akarjuk tudni a családunkat, közösségeinket és a környezetünket. Csakhogy az önös érdekek gyakran felnagyítják, eltorzítják vagy problémaként tekintenek a különbözőségekre. Azon sokszínűségre, amit megbecsülnünk és értekelnünk kellene, hiszen a változatosság nemcsak gyönyörködtet, de annak tükrében tudunk reflektálni magunkra, miközben próbálunk eligazodni a nagyvilágban” – osztotta meg a WMN-nel Mahalingam. 

A Bengaluruból származó családanya akkor kezdett el felfedezni más kultúrákat, amikor nemzetközi konferenciákra hívták szakmai előadónak. „Ilyenkor megragadtam a lehetőséget, és néhány nappal meghosszabbítottam az utamat, hogy belelássak egy kicsit a helyiek életébe.” A hátizsákos utazó több mint hetven országba eljutott az elmúlt évtizedekben Kína szent Omej-hegyének templomaitól Namíbia dűnéin át a Galápagos-szigetekig; ezalatt Nepálban többhetes hegyi túrákat is teljesített, de a búvárkodásban, ejtőernyőzésben és drótkötélpályás lesiklásban is kipróbálta magát.

„A világjárás megerősítette az emberiségbe vetett hitemet. Lenyűgözött, amikor ausztrál őslakosokkal találkoztam, olyannyira harmóniában élnek a természettel. Nagyra értékelik a földet, tisztelik az összes élőlényt, és nem tartják az embert felsőbbrendű lénynek. Megindító az a nagylelkűség és vendégszeretet is, amivel Közép-Ázsiában és Oroszország vidéki területein fogadtak.

Bárhol jártam, mindig számíthattam a helyiek segítségére.” 

S hogy mit tanácsol a rutinos utazó azoknak, akik hasonlóan izgalmas kalandokba készülnek belevágni? 

„Érkezéskor érdemes egy napot a hangolódásra szánni, hogy felmérjük a terepet és a helyiek ritmusát. Rendszeres vagy hosszabb utazások során pedig fontos, hogy nonstop habzsolás helyett néha lelassuljunk és megemésszük a rengeteg új élményt. Egyáltalán nem rossz hely ez a világ, de készülj fel rá, hogy amint megízleled az ismeretlent, onnan nincs visszaút.”

WMN szerkesztőség