Két szülő helyett négy: ha a válás után apa, anya barátok maradnak (és az új párjaik is azok)

–

Oké, de neked ez nem fura? – teszik fel a kérdést sokan, és bár számomra ennek az ellenkezője lenne természetellenes, jól tudom: a kérdés jogos. Jogos, hiszen a legtöbb családban ez valóban nem működhetne, az exek ugyanis nemhogy barátságig, de még a születésnapi Messenger-üzenetig sem jutnak el, és képesek úgy leélni egy életet, hogy a gyerekkel üzengetnek egymásnak 50 éven át.

Nos, nálunk nem ez a helyzet. De mielőtt jobban belebonyolódnék, szeretném leszögezni: sokféle családmodell létezik, sokféle családmodell érvényes, és ez is csak egy közülük. Hogy melyik a legjobb, azt se nem tisztem, se nem kompetenciám megítélni – azt azonban tudom, hogy nálunk ez bevált, és még csak egyedinek sem mondható, ugyanis a szüleim kiterjedt baráti körében többen járnak hasonló cipőben. (A családi fényképalbum tele olyan szilveszteri fotókkal, amiken exférjek és férjek vetélkednek a limbóversenyben, és amiben 10 év távlatában azonos emberek, más-más kapcsolati felállásban koccintják a pezsgőt.)

Egy szó, mint száz: én ebben szocializálódtam, és ez természetes számomra, ugyanakkor az írásom célja közel sem az, hogy meggyőzzelek arról, neked is így kell élned. Egyrészt, mert ahányan vagyunk, annyiféleképpen kezeljük a kapcsolatainkat, sérelmeinket, sebeinket, másrészt, mert jogosan merül fel a kérdés, hogy ha bárkivel lóghatok, miért éppen a volt feleségemmel/férjemmel tenném, meg annak az éppen aktuális párjával. Hát elmondom miért.

A család érték – akár egyben van, akár több részre szakad

Természetesen nálunk sem volt mindig ilyen egyszerű a helyzet. A szüleim 14 éves koromban döntöttek a szétköltözés mellett, ami – 20 év házasság után – nekik sem ment egyszerűen. Bár végig ügyeltek rá, hogy a lehető legasszertívebb módon, értő figyelemmel forduljanak egymás felé, köztük is hangzottak el évekig visszhangzó sértések, náluk is felütötte a fejét a zöld szemű szörny, ők is keveredtek húzd meg, ereszd meg dinamikába. Bár törekedtek rá, hogy ne mocskolják be előttem egymást saját javukra, hogy a másikról a legnagyobb sérelmek közepette is tisztelettel nyilatkozzanak, ettől még nálunk is mindenki megszenvedte a procedúrát – és bizony vannak olyan dolgok, amiket talán a mai napig nem tudtak egymásnak teljesen megbocsátani, amik örök triggerpontként épültek be a személyiségükbe, és amik elkísérik őket a jövőbeni kapcsolataikba is. Ez már csak ilyen – és akkor is ilyen lenne, ha a válás másfél évében minden percüket kísérte volna egy kommunikációs coach, egy párterapeuta meg a dalai láma személyesen.

Szóval voltak sérelmek, de volt valami, ami ezeknél jóval fontosabb volt: a 20 közös év alatt kötött szövetség. A közösen megugrott akadályok, a közösen felnevelt gyerek, a közösen felújított családi ház, a közösen szeretett és tisztelt nagyszülők, a közös baráti kör, a közösen kialakított értékrend, a közösen átszenvedett szülőik és átizgult dolgozatok, a döntések, hogyan vergődjenek zöld ágra a gazdasági világválság idején, vagy hogy segítsék a combnyaktörött dédit. És akárhogy nézzük, mindez ólomsúlyként billenti ki a mérleg nyelvét a sérelmek ellenében – legalábbis számukra. Bár a válás alatt idő kellett ahhoz, hogy felül kerekedjenek saját sérelmeiken, de teljes eltávolodás sosem történt –

voltaképp az anyag nem elveszett, csak átalakult, és míg kikerült belőle a kémia, az intimitás, a szexualitás, addig felerősödött benne valamiféle testvériesség, egymás támogatásának vágya.

Pedig nem így tervezték – pontosabban fogalmazva: nem tervezték. Nem volt a kezükben „hogy kell válni” útmutató, egyszerűen csak csinálták azt, ami ott és akkor helyesnek tűnt. A házastársi viszonyból lett barátság nem egy tudatos és erőltetett folyamat eredménye, hanem organikusan épült fel az évek folyamán. Hozzáteszem: ebben biztosan közrejátszott az is, hogy a válás után sem költöztek egymástól messzire, egy helyen parkolt az autó, és ott voltam én is, aki naponta ingázott közöttük. 

„Én óriási értéket láttam a családban, amit tűzön-vízen át meg akartam menteni. És lehet, hogy külön költöztünk, de van mögöttünk 20 év és egy közös gyerek, ami nem válik semmissé. Ha a családot nem is tudtuk megmenteni, a barátságot igen”– mondja apám. – Azt hiszem, sok múlott azon, hogy amikor a válásra került a sor, nem egymást okoltuk, hanem magunkban kerestük a hibákat, önreflexiót gyakoroltunk, és rengeteget beszélgettünk arról, hogy mi történt, mi ment félre. Ez alkati kérdés is, mindketten békés természetűek vagyunk. Voltak nézeteltéréseink, de sosem repkedtek tányérok, nem vált a kapcsolatunk toxikussá. Ettől függetlenül az élet úgy hozta, hogy szétmentünk, de azt gondolom, 20 évet nem kell, nem is lehet kukába dobni. Az intimitás elmúlt, de ennyi idő alatt kialakult egy erős szeretet, tisztelet a másik felé, ami megmarad. Egy házasság ezer okból kifolyólag tönkremehet, de ez nem egy olyan dolog, amiért okvetlenül haragudnunk kell egymásra. Nyilván sok dolgot máshogy csinálnánk ma már, belátjuk a hibáinkat.

A kényszerleszállás lehet földbe csapódás és puha landolás is – mi az utóbbit szerettük volna, hiszen nekünk, a tágabb családi környezetnek és neked, a gyerekünknek is ez a legjobb.”

És hogy mit jelent az, hogy „legjobb?”

Azt, hogy az 50+-os szüleim nem otthon, a tévé előtt ülnek esténként, hanem a mai napig társasági életet élnek, kimozdulnak otthonról. 

Azt, hogy a válás után egyikőjüknek sem kellett lemondania a közös baráti körről, hanem ugyanúgy járhatnak közös eseményekre a kiterjedt társasággal is.

Azt, hogy ha nehézség adódik, abban több ember közösen kereshet megoldást, kompetenciáit, kapcsolati hálóját, ötleteit mozgósítva.

Azt, hogy nekem nem kell „választanom” minden családi ünnepen, hogy kivel töltöm, félve attól, hogy valakit megbántok.

Azt, hogy osztozunk örömökön és bántatokon – a nagyszüleim temetésén az első sorban ült mind a négy „szülőm”, együtt búcsúztatva az apai nagyanyámékat.

Azt, hogy a szüleim idősebb korukra sem szűkülnek be, és könnyebben ráveszik magukat a túrázásra, az utazásra, de akár még új ismeretek elsajátítására is.

Azt, hogy sosem kellett két tűz között állnom, és üzeneteket hordoznom anyám és apám között, mert nem állnak szóba egymással.

Nem működik mindenkinél, de ez is egy lehetséges út

Szóval itt ülök most, 15 év elteltével, és jelentem: délen a helyzet változatlan. Miközben a cikket gépelem, pittyeg a telefonom: közös családi csoportunkba fotó érkezett anya kiskutyájáról, ahogy vicces pózban alszik – együtt örülünk neki apával, ő is imádja a kis keveréket – amikor anyuék elutaztak, ők sétáltatták.

Azonban van itt még egy kérdés, ami bizonyára már az olvasóban is felmerült korábban, vagy minimum az „elutaztak” és az „ők” szó hallatán: igen, itt nemcsak anyáról és apáról van most szó, hanem időközben bejött a képbe két új szereplő is, akik mára ugyanolyan organikus részei a rendszernek, mint mi vagyunk. Persze, ehhez azért kellett pár átbeszélgetett éjszaka és pozitív személyes tapasztalat.

Lássuk be: ha összejössz valakivel, ő pedig feldobja, hogy este menjetek scrabble-özni a volt nejéhez, lehet, hogy elsőre felszalad a szemöldököd. Hát még akkor, ha kiderül, hogy rendszeres telefonos kapcsolatban állnak, másfél utcára laknak egymástól, és előfordul, hogy visznek egymásnak az ebédből, a Covid-gyógyszerből, a könyvekből, vagy amiből épp kell. Nem vitatom, ez elsőre ijesztő lehet. És vannak, akik bizonyára élből elutasítanak egy ilyen jellegű kapcsolatot, azonban nálunk a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy a megfelelő kommunikáció mellett igenis érthetővé tehető ez a szituáció – sőt, továbbmegyek: szerethetővé is. És hogy mit értek „megfelelő kommunikáción”?

Elsősorban transzparenciát – és ha tehetném, kétszer is aláhúznám ezt a szót. Aztán őszinteséget. Bizalmat. A lehetőséget, hogy az új résztvevő a maga tempójában vonódjon be ebbe a közösségbe, és párja meghallja és elfogadja az érzéseit, de közben eloszlassa a félelmeit. Rengeteg beszélgetést – akár újra és újra, és végső sorban a bizalom kialakítását arra vonatkozólag, hogy az előző kapcsolat egy lezárt ügy, nem áll fenn az újrakezdés lehetősége, nincs már benne kémia és „mi lett volna ha”, és az új kapcsolat elsőséget élvez vele szemben. És azt hiszem, a személyes tapasztalat legalább annyit jelent itt, mint a transzparens kommunikáció – mindez addig ijesztő igazán, amíg el nem töltesz köztünk egy estét. Ott ugyanis láthatod, hogy apa és anya szinte testvérek, de már nem alkotnak egy csapatot – azt ugyanis az új kapcsolatok jelentik, egymásra pedig csak régi szövetségesként, rokonként tekintenek.

„Amikor előkerül az a kifejezés, hogy »ex«, a többség valószínűleg egy félig lezárt, szenvedélyekkel és sérelmekkel teli kapcsolatot vizionál mögé, aminek könnyű feltépni a hegeit. És amennyiben ez így van, bizonyára valóban egészségtelen ragaszkodni egymáshoz és bevonni a képbe még újabb embereket is.

Számomra a volt feleségem olyan, mint egy rokon. És az első, elkerülhetetlen lépés volt, hogy ennek a kapcsolatnak a természetét megértessem az új partneremmel is.

Természetes, hogy elsőre félelemmel vagy gyanakvással tölti el az új társat egy ilyen helyzet, de ha megtapasztalja a kapcsolatunk biztonságosságát, meggyőződhet róla maga is, hogy a volt feleségem is a saját életével van elfoglalva, talán könnyebbé válhat az elfogadás. Nálunk legalábbis így történt.” 

Persze, mint ebből sejthető, soktényezős ez a mátrix. Egyrészt, válás és válás között is nagy különbség van, és feltehetőleg jóval nehezebb lenne úgy barátságot kialakítani egy harmadik féllel, ha esetleg ő is oka volt a szakításnak. Másrészt, mindannyiunknak máshol vannak a triggerpontjai. Amennyiben a családi képletbe belépő új társ már eleve sebzetten, bizalomvesztetten érkezik a kapcsolatba, lehet, hogy nehezebben, vagy egyáltalán nem szavaz bizalmat a volt férjnek/feleségnek. Az, hogy nálunk ez működik, közel sem jelenti azt, hogy másoknál is fog – én pedig ebből a közelségből aligha tudom eldönteni, hogy véletlen és kivételes együttállásról van-e szó, vagy a transzparens és jó kommunikáció tényleg képes ilyen falakat ledönteni. 

Az én örökségem

Ha ilyen családi szemlélet mellett nősz fel, az óhatatlanul formálja azt, ahogy saját kapcsolataidra tekintesz – azonban ez leginkább akkor vált kontúrossá, amikor szembesültem vele: egészen más a szakításkultúrám, mint sok ismerősömnek. A párkapcsolataimra nem mindent vagy semmit alapon tekintek: ha valaki az életem része volt éveken keresztül, osztoztam vele örömön és bánaton, végigkísértük egymást kríziseken és mérföldköveken, nehezen vágom ezt el egyik pillanatról a másikra. Hogy hétfőn még tudom, hogy vizsgára készül, szerdán meg már nem kérdezhetem meg, hogy sikerült. Hogy a nagyapja kórházba került, de végül nem tudom meg, jobban lett-e, sikeres volt-e a műtét. Hogy azt, hogyan alakult az élete, maximum a közösségi médiában tett stalkerkedéssel és a közös barátok nyaggatásával követhetem – holott valaha (akár nem is olyan rég) összetartoztunk, és egymás minden levegővételét ismertük.

Mert a párkapcsolat több kémiánál. A párkapcsolat (ideális esetben) barátság, szövetség, kölcsönös támogatás, folyamatos szurkolás a másikért, támasz a bajban, tartozás egy közösséghez – és mindez nem szűnik meg attól, hogy a romantikus érzelmek elapadnak.

És tudom, hogy ez nem mindig megy egyik pillanatról a másikra. A szakítást, még ha a lehető legfájdalommentesebben zajlott is, ugyanúgy meg kell gyászolni, mint egy halálesetet: csend kell hozzá, akár harag és fájdalom, fázisok, amiket nem spórolhatunk meg.

Azt is tudom, hogy a szakítás, akár a hópelyhek: nincs két egyforma. Míg nekem jólesne tudnom a másikról, neki talán épp az könnyíti meg a továbblépést, ha kizár az életéből. De hát az általam preferált kapcsolati modellnek sem az a célja, hogy rabláncra kössük egymást, ezzel meggátolva a továbblépést. Eleinte nehéz volt, de meg kellett tanulnom elfogadni a felhúzott határokat, és már látom: nem erőltethetem rá magam arra, aki nem akar rólam hallani. És nem is fogom, de javaslatot teszek – és míg valakivel sikerült eljutnom odáig, hogy pár havonta megiszunk együtt egy teát, és megvitatjuk egymás hogylétét, olyan is akad a volt kapcsolataim között, akikkel csak születésnapokon levelezünk, de akkor legalább felzárkóztatjuk egymást a legfontosabb történésekből. És ennyivel már boldog vagyok. 

És hogy mit jelent ez a jelenlegi kapcsolatomra nézve? Nos, zsák a foltját – és azt hiszem, ez nem is működhetne másként. Ahogy a párom baráti körében is vannak olyan lányok, akikhez valaha romantikus szálak fűzték, úgy ő is kérdés nélkül elfogadja, hogy múlt héten például elmentem a volt barátom koncertjére, két roppant prózai okból kifolyólag: 1) szeretem a zenéjét; 2) szívesen támogatom a munkásságát. Jó szórakozást kívánt, és nem látott mögé többet – hiszen pontosan tudja, hogy nem csinálnék olyat, amivel kockáztatom a kapcsolatunkat. Mert az a prioritás.

Ennek az is fontos része, hogy már az ismerkedésünk alatt lefektettük ennek a kereteit.

Tisztáztuk, hogy kik azok a szereplők az életünkből, akik fontosak maradtak számunkra, biztosítottuk egymást arról, hogy a párkapcsolatunk az elsődleges, és egyben, kellő önreflexió gyakorlása után, azonosítottuk azokat a karaktereket, akikkel nem tudunk barátságot fenntartani. Mert túl nagy sebet ejtettek, mert triggert jelentenek, vagy mert szimplán nem működne. Mert ilyen is van.

Emellett mindkettőnknek van „vétójoga”, amit a másik meghall – de mivel eleve nyíltan mesélünk egymásnak minden kapcsolatunkról, erre sosem volt szükség. Hiszen akiben a másik veszélyt lát, azzal voltaképpen mi sem nagyon vágyunk találkozásra. (Hozzáteszem: ha valaki félre akarna lépni, nem az tartja majd vissza, hogy a párja pórázon tartja.) 

Hogy mi az egészből a konklúzió? Nos, semmiképp sem az, hogy feltaláltuk a spanyolviaszt, és mindenkinek így kell élnie az életét. Nem tisztem, és nem is szándékom elmondani, mi a helyes működés az exekkel kapcsolatban. Mindössze meg szerettem volna mutatni: ilyen is van, ez is egy érvényes kapcsolati modell – és nálunk működik. Sőt, számomra nemcsak hogy működik, de biztonságot is ad. A biztonságát annak, hogy nem minden landolás jár becsapódással és végtagtöréssel, hogy van olyan érték, ami még menthető a roncsolódott gépből. És engem sokkal jobban érdekel az, ami ép marad, mintsem az, ami eltörött – mert ha a szüleim nem így gondolkodnának, valószínűleg sokkal nehezebb lett volna a kamaszkorom.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Ronnie Kaufman