Szabó Anna Eszter: Anyukacsoport mindenre van

–

Valódi anyák valós tapasztalatai

Az első szülésem után komoly szoptatási problémáim voltak, miután a könyv, aminek bizalmat szavaztam, nem tért ki arra, hogy egy traumatikus sürgősségi császár után milyen nehézségekkel találhatja szembe magát egy újdonsült anya. Aztán egy ismerősöm meghívott egy szoptatással foglalkozó Facebook-csoportba. Pár száz tagja volt még csak, de gyakorlatilag minden órában érkezett egy új kérdés, amire akár több tucat válasz is érkezett mindig. 

Addig is próbálkoztam azzal, hogy online fórumokon kerestem a választ a kérdéseimre, de a névtelen, arctalan beszámolókat valahogy nem éreztem elég meggyőzőnek. Ám a Facebook-csoportokban valódi anyák, névvel, arccal osztották meg a tapasztalataikat, valódi diskurzusok alakultak ki, sőt, szakértők is voltak közöttük, akik a szabadidejükben ingyen segítettek a tagoknak. Így esett, hogy sorstársakra leltem, akiknek hasonló problémáik voltak, szövetségek, barátságok alakultak ki. 

Amikor a védőnő fintorgott az igény szerinti szoptatásra, a csoport tagjai megerősítettek abban, hogy ez igenis jó irány, és olyan gyakorlati tippeket adtak, amik valóban használtak, ellentétben a kéretlenül és mindenhonnan érkező tanácsokkal. 

A szoptatós csoportban viszont kiderült, hogy számos más ilyen online segítő közösség létezik, úgyhogy amikor a hordozással kezdtem ismerkedni, mire kettőt pislogtam, már tagja is voltam egy ilyen csoportnak. Az együtt alvással kapcsolatban a kötődő nevelésnek dedikált verzióba léptem be és a megfelelő mosható pelus kiválasztásában is egy ilyen tematikájú csoport tagjai segítettek.

Rájöttem, hogy MINDEN TÉMÁRA van anyacsoport.

Babajátékos, fajátékos, használt játékos, hogy csak egy témára feldobjak kapásból három verziót, és ezekből sem egy van, hanem sok. A fővárosban akár kerületekre bontva, de vannak megyei, városi, falusi, mindenféle opciók, csak hogy hasamra üssek: Használt fajáték adok-veszek-Tahitótfalu, mondjuk. Van csoport az etetésre, a nevelésre, a különböző speciális nevelési igényekre, a szülési módokra, a császár utáni hüvelyi szülésre, az intézményen kívüli szülésre, van csoport a többemberes babák anyukáinak, a képernyőmentesség képviselőinek, a gyapjú mosható pelenkát preferálóknak… sorolhatnám napestig. 

Mielőtt igazi rajongójává válhattam volna az online anyaközösségeknek, jött a koppanás. Ugyanis egy bizonyos létszám fölött a nagy számok törvénye szerint a súrlódások esélye is egyre nagyobb lesz, márpedig nincs érzékenyebb egy hormontúltengéses kismamánál és/vagy anyukánál. Ezt szerintem nyugodtan kijelenthetjük. 

„Szegény baba!”

Legyen szó pelenkáról, szoptatásról, az első csörgőről, a szülésről, vagy a megfelelő téli öltözetről, mindennek iszonyú nagy jelentősége van manapság. Mintha minden, ami az anyasággal vagy a babázással kapcsolatos, egy láthatatlan, ám rögtönítélő bíróság előtt zajló véres megméretés lenne az anyukacsoportokban (is). Nyomasztóvá is tudnak válni ezek az online terek, ahol az anyák folyton valami végzetes hibát próbálnak kikerülni, 

mintha mindig egy cérnaszál választaná el őket, azaz minket attól, hogy örökre elrontsuk a gyereket, 

na meg a vele való kapcsolatot. 

Brutális konfliktusok tudnak kialakulni akár egy szimpla babakádas kérdés alatt is.

Mert van, aki a fürdetővödörre esküszik – hiszen az olyan, mint az anyaméh, és a nagy kád „szegény újszülöttnek traumatikus lehet” –, mire a nagy kádat preferálók azon nyomban kikérték maguknak, hogy az ő gyereküket traumatizálná a nagy kád.

Aki az újszülött babájáról kirak egy cumis képet, az számíthat arra, hogy megjelennek az igény szerinti szoptatás (csoportnyelven csak iszsz) radikális hívei, akik kötelességüknek érzik bekommentelni, hogy „tündéri baba, csak az a ronda cumi bántja a szemem”.

A hordozós csoportokban jaj annak, aki még nem tudja, hogy a kenguru használata mennyire káros, „rossz nézni”, na és arról ne is beszéljünk, hogy a kötődő nevelésre felhúzott csoportban meg akkor szedik le az emberről a keresztvizet, ha felmerül, hogy szeretne végre a saját ágyában, a párjával kettesben aludni. 

Most mielőtt bárki nekem esne, megjegyzem, tisztában vagyok vele, hogy minden tábornak, minden téren vannak radikális képviselői, ez soha nem az adott témát, vagy nevelési elvet minősíti. 

Ráadásul tematikus csoportokból van egy csomó, pont azért, mert amikor felrobban az atombomba az egyikben, a távozók nyitnak egy újat. 

Ha az egyik csoport túl radikális, akkor páran létesítenek egy lazábbat, de olyan is van, hogy néhány tag szigorúbban közelítené meg az adott témát, ezért alapítanak egy fekete öves verziót. 

Íme, itt a tökéletes anya!

Nagyjából egy év alatt ábrándultam ki a legtöbb csoportból, annyira soknak éreztem az összefeszülést, a túltengő önigazolást. 

A Charlie és a csokigyár jutott eszembe, amikor Willy Wonka, a gyár tulajdonosa néhány tábla csokiba aranybilétát rejtett, és aki megtalálja, az ellátogathat hozzá megnézni, hogyan készül a legendás csokoládéja. Mintha az anyák is folyton csak az aranybilétát kutatnák, ami ragyogva hirdeti majd szerte a világon, hogy íme, itt a tökéletes anya, ő végre mindent jól csinál! 

Emlékszem, egy időben én is azt éreztem, hogy nekem is muszáj egy bizonyos oldalt választanom, hogy meghatározhassam magam anyaként. Mintha nekem is muszáj lenne bizonyos elveket sziklaszilárdan képviselni, ahogy annyi anya teszi. 

De ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy anyaként is folyton változom. Változunk. Ami bizonyos életszakaszban tökéletes megoldásnak tűnik, nem biztos, hogy később is beválik, és minden anyának és gyereknek megfelelő.

Az anyaságban semmit nem lehet kőbe vésni. Még a szeretet sem mindig ugyanazzal az intenzitással árad. 

Mindenről, bármiről, tabuk nélkül

Végül lett saját anyacsoportom, amit rajtam kívül még négy anyatársammal, barátnőmmel alapítottunk. 

Meghatároztuk az alapelvet, hogy itt aztán senki nem árulja a bölcsek kövét, senki nem oszthatja ki a másikat, senki nem mondhatja meg a tutit, nem ítélhet el senkit. 

De mindenki kiöntheti a szívét. Elmondhatja, ha úgy érzi, nem bírja tovább. Megírhatja, hogy nincs ötlete, kedve játszani. Megoszthatja a többiekkel, hogy egyre jobban hiányzik a munkája. És kérdezhet is. Például, hogy milyen gyerekprogramra menjenek esős időben, hogy ezzel, vagy azzal az ovival kinek van tapasztalata, hogy mit válaszoljon a gyerek kérdéseire a haldokló nagymamáról. Mindenről, bármiről lehet beszélni, tabuk nélkül. 

Még arról is, ha valaki úgy érzi, ő a világ legrémesebb anyukája, mert elgurult a gyógyszere, és kiabált a gyerekkel. Ilyenkor megkérdezzük, mi történt, meghallgatjuk és szépen együtt próbáljuk kitalálni, hogy lehetne ezt legközelebb megakadályozni.

Itt nincs „szegény babázás”, sőt, még azt sem kultiválnánk, ha valaki a szomszéd anyukát ócsárolná, mert hallja, hogy az kiabál a gyerekével. Az ítélkezéssel, kiosztással nem megyünk ugyanis semmire. 

Manapság úgy teszünk gyakorta, mintha nem lenne szükségünk segítségre, útmutatásra, sorstársakra, egy védőhálóra. Pedig az anyaság talán sosem volt ennyire magányos műfaj. És régen nem volt az arcunkba tolva, hogy mennyiféle módon lehet jól és rosszul csinálni, nem volt ennyi pozitív és negatív példa sem, nem volt mindennek ekkora tétje. Az anyák segítettek egymásnak, generációk éltek együtt és persze, annak meg más hátrányai voltak. 

Akárhogy nézzük,

az anyák ma abban a tudatban élnek – hiszen megannyi pszichológiai könyv taglalja a kérdést –, hogy minden rajtuk áll vagy bukik.

Ha ők nem találják meg a megfelelő babacipőt, ha nem veszik észre idejében, hogy a gyerek aszimmetrikusan kúszik, ha nem a tökéletesen egészséges ételt teszik a kicsi elé, akkor mindennek vége. És e felelősség terhe alatt még legyenek „válaszkészek”, türelmesek is, mutassanak jó példát, de közben gondoskodjanak magukról is, mert a határhúzást is kell tanítani.

És ez csak az anyaság, ebben még nincs benne az egyéb hétköznapi nyomás, stressz, az egzisztenciális krízisek, megélhetési problémák, a konstans balanszírozás munka és magánélet között.

Online biztonsági háló

Ezért van ekkora nyomás a csoportokon belül. Ezért nyomja oda egyik a másiknak, hogy „szegény baba”, mert addig a három másodpercig, amíg azt odakommentelte, nem a saját frusztrációival és szorongásaival volt elfoglalva. Van, akinek olyan ez, mint feljönni a víz alól. Abnormális reakciók ezek egy abnormális társadalmi berendezkedésre. Az online anyacsoportok tulajdonképpen tökéletes szimbólumai annak, mekkora nyomás van az anyákon.

Pedig egymást meghallgatni, támogatni, segíteni kellene. 

Ott, ahol az egymás minősítése nem opció, utat tör magának a közösséghez tartozás érzése, egy biztonsági hálót alkotva – még ha online térben lévőt is. 

A mi csoportunk – és bocsánat, hogy nem reklámozom, mi a neve, a limitált létszám abban segít, hogy megőrizzük a tagok biztonságérzetét – lassan tíz éve létezik, az anno megszületett babák immáron a kamaszodás küszöbén állnak, együtt érünk, tanulunk, változunk, és pontosan tudjuk, hogy 

ahányan vagyunk, sőt ahány gyerekünk van, annyiféle anyák vagyunk.

Ez az online közösség olyan jól érzi magát együtt, hogy már nem csak az anyaságról akarunk diskurálni. Lettek mindenféle alcsoportok, könyvklubos, lefogyós, mit főzzek ma? tematikájú, politizálós, adakozós, adok-veszek, és még olyan is, amiben a fő téma a szex. Az alcsoportokba csak olyanok léphetnek be, akik a fő csoportban is tagok (tehát eleve betartják annak szabályait), ennyi a feltétel, az alapelven túl, ami ugye egymás tisztelete. 

Vannak együtt alvók, külön alvók, császárosok, otthon szülők, évekig főállású és dolgozó anyák is, elváltak, házasok, és megtanultak egymással szelíden és emberséggel diskurálni, akkor is, ha esetleg nincs egyetértés. Igen, ezt meg kell tanulni.

Akinek nem sikerül, mehet vissza a balettbe ugrálni, hogy egy klasszikust idézzek, azaz mehet vissza az online vadonba a kismillió csoport között kutatva azt, ami végre majd megfelel számára, ahol választ kap a kérdéseire. Ha nem talál? Akkor még mindig lehet alapítani egy újat. Csoportból, úgy látszik, sosincs elég. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maljuk

Szabó Anna Eszter