Este van

Végre van időm megélni az érzelmeimet a maguk mélységében. Napközben esélyem sincs erre, maximum, amikor munka közben zenét hallgatok. De az sem az igazi, nem igazán tudatos és mély.

Látom előre, hogy nem lesz most könnyű. Az előző éjszaka erős, maró érzelmeket keltett bennem: egy olyan baráti párral álmodtam, akiket nagyon megbántottam, de nem tudtam jól bocsánatot kérni tőlük. Nem is lehetett jól bocsánatot kérni az adott helyzetben, mert tényleg óriásit hibáztam. Borzasztó dolgot tettem, még ha nem is direkt, de ez még ennyi év után is csak üres magyarázkodásnak tűnik.

Nehéz időszakomban voltam akkoriban

Se előtte, se utána nem voltam annyira mélyen, pedig eléggé megcibált az élet. Fiatal barátaim haltak meg az utóbbi években, rákos betegek a szüleim, egyiküket hamarosan megműtik, pedig már úgy tűnt, minden rendben. Nem tudni, mi lesz.

Kegyetlen időszak volt, mert akárhogy próbáltam mindent jól csinálni, az álmaim és a jó (vagy legalább elfogadható) anyagi helyzet közül kellett választanom. Megpróbáltam mindkét szálat vinni, nem nagy sikerrel. Egyetemre jártam, meg OKJ-s képzésre, és mindezek mellett félállásban dolgoztam egy helyen, ahol nem nagyon fizettek meg. Alkalmi munkákat is vállaltam.

Önbizalmam sem volt, mert nem végeztem a képességeimhez méltó feladatokat, csak olyanokat, amiket egy egyszerű robot is meg tudna csinálni.

Az albérletre sem volt elég pénzem, nemhogy evésre, vagy arra, hogy meghívjam ebédre, kávéra, bármire a barátaimat (pedig erre jobban vágytam, mint arra, hogy én egyek). Mindez egyre mélyebb depresszióba sodort. Kiválóan éreztem magam, amikor másokkal voltam, de amint magamra maradtam, az maga volt a pokol. Pillanatnyi, sokszor külső hatásokra történő megnyugvások között próbáltam túlélni a napokat otthon. Rengeteget sírtam, igyekeztem minél kevesebbet az albérletemben lenni, de sokszor az utcára sem tudtam kilépni.

Tulajdonképpen nagyrészt a családom tartott el, pedig a húszas éveim első felében nem ezt vártam volna magamtól.

Képtelen voltam bármit megszervezni, néha megpályáztam olyan állásokat, amik segíthettek volna a helyzeten, de az önbizalomhiányom miatt nem vettek fel. Azt sem tudtam megállni, hogy ne remegjek az interjúkon, nemhogy még értelmesen beszéljek is magamról. Teljesen érthető, hogy egyik állást sem kaptam meg. Én sem vettem volna fel magam.

Annyira rosszul voltam lelkileg, hogy folyamatosan ott motoszkált bennem az öngyilkosság gondolata.

Az oka az a tehetetlenség érzése és a bűntudat volt, amit a „nem tudom eltartani magam ennyi évesen” és a „mások is nélkülöznek miattam, jobb volna nekik, ha én nem lennék” tengely között megéltem.

Meg akartam tenni, tervezgettem is…

Végül egy gyerek mentett meg. Nem tud róla, nem is tudom, hogy elmondom-e neki valaha. Nem tudom, el lehet-e mondani egy ilyen történetet egy tiszta lelkű, csodálatos, boldog, biztonságos érzelmi hátterű gyereknek. Ha el lehet, akkor sem tudom, hogyan. Most, évekkel később még mindig gyerek, bár már bőven felnőttesedik.

Amikor nem lettem öngyilkos, arra gondoltam, hogy mi lenne a családommal, a barátaimmal, ha ezt megtenném. Leginkább az akkor még elég pici (ha jól számolom, három-négy éves) lánnyal, az unokahúgommal.

Elrontanám az egész életét. Örökre, visszavonhatatlanul.

Pedig olyan jó volt neki addig, ritka az, hogy egy gyereknek ilyen jó dolga van az életben: kommunikálnak vele, együtt elemzik a nehéz helyzeteket, megkérdezik, miért sír, nem csak azt mondják neki, hogy ne sírjon. Olvasnak neki minden este, tényleg szeretik, méghozzá jól. Pozitívan, őszintén.

Életben maradtam tehát, és azóta már a lelkemben is tudom, hogy az öngyilkosság nem lett volna jó megoldás. Pontosabban: nem lett volna megoldás.

Életben maradtam

De továbbra is szenvedtem, méghozzá egyre jobban. Ebben a helyzetben sikerült olyan állapotba kerülni, hogy megbántottam azokat a barátaimat, akik „a világ tíz legcsodálatosabb barátja” listáján előkelő helyezést érhetnének el, akkor is, ha az egész világ összes legjobb barátja beszállna a versenybe. Megbántottam őket, és bárhogy szeretném helyrehozni, úgy érzem, nem tudom, hogyan kell. Nem tudom, lehet-e, de nagyon szeretném őket kárpótolni valamilyen módon.

Azóta egészen jól fizető állásom van, a nehézségek és a hiányosságok ellenére boldog az életem, sokkal több önbizalmam van, terveim, sokkal többet kommunikálok. Régebben nem voltam jó ebben, de egy borzasztó munkahely megtanított arra, hogy jobban kifejezzem az érzelmeimet, vállaljam őket, és álljak bele a helyzetekbe. Erősebben védem az érdekeimet és mások érdekeit, kiállok magamért és másokért.

Annyira szeretném, ha meg tudnának bocsátani.

Ha láthatnám még őket, elmondhatnám nekik személyesen is, hogy csodálatos emberek.

Már nincs szükség arra, hogy megkíméljek magamtól másokat.

Hajnal

Ha neked is vannak hasonló, negatív, önpusztító gondolataid, hívd a Lelkisegély-vonalat a 116 111, vagy a Suicid prevenciót a 116 123-as számon!

Kiemelt képünk illusztráció