Az első, nagyon mérges gondolataim ezek voltak: „Nehogy megtudják azok a gyerekek, hogy vannak olyan dolgok az életben, amikre hatással vagyunk, amiben mi magunk is beleszólhatunk a döntésbe, vagy esetleg egyedül dönthetünk. Más dolgokat pedig el kell fogadnunk úgy, ahogy vannak, és maximum reagálhatunk rájuk, megváltoztatni nem tudjuk őket. Ezt tényleg kár lenne ovis korban elkezdeni megtanulni, hiszen nincs egy csomó felnőtt, aki máig küzd ezzel a leckével. Puff, puff! (Ne haragudjatok, muszáj volt kipufognom magam.)

Aztán gondolkoztam, vajon miért lehet, hogy az említett óvó nénik (még véletlenül sem állítom, hogy mindegyik) ennyire tartanak attól, hogy a gyerekek maguk döntsenek bizonyos dolgokról. És arra jutottam, hogy az ő fejükben valami ilyesmi lehet a vacsorát megelőző beszélgetés:

Anyuka: Drágáim, nemsokára vacsoraidő van, mit szeretnétek enni?

Gyerekek: Én mekis sült krumplit! Én Nutellát magában!

Anyuka: Nagyon jó döntés, drágáim, apa hazafelé beugrik a Mekibe, és már hozza is a krumplit, te pedig válassz csak kanalat a Nutellához. Jó étvágyat!

Megértem az óvónőket, akik ennek azonnali megszüntetését javasolták, mert ez nyilván beláthatatlan következményekkel járna az óvodai életben is. És hány család él így! Biztos vannak olyan vadállat anyukák, akik képesek macaront sütni vacsira (vannak szuper online kurzusok, nyilván nem azért tudom, mert kipróbáltam, hanem csak úgy, tudjátok), ha a gyermekük este fél hétkor jelzi az igényét.

Semmiképp nem az történik egyébként, hogy hazajön a család a boltból, ahol együtt bevásároltak, és a szülő megkérdezi a gyereket, hogy zöldséglevest vagy finomfőzeléket enne inkább. Mondjuk, annak a tudatában, hogy mindkettőt szereti.

A másik dolog, ami eszembe jutott: az óvónénik esetleg félnek, hogy a gyerekek, akik otthon megszokták, hogy mindenbe beledumálnak (legalábbis a képzeletemben ezt gondolják azok, akik azt szeretnék, hogy a gyerekek ne dönthessenek semmiben), esetleg az oviban is hallatják a hangjukat. És azt mondják, hogy „ők nem ezt akarják ebédre”.

Szerintem ez teljesen alaptalan félelem, mert az oviba kerüléssel az első dolog, amit a legtöbb kisgyerek megtanul, hogy vannak az ovis szabályok és az otthoni szabályok. Nálunk otthon, töredelmesen bevallom, elég nagy szabadság van étkezések terén, még azt is lehet választani, hogy valaki nem eszik semmit. És képzeljétek, a gyerekeim pontosan tudják, anélkül, hogy én ezt megbeszéltem volna velük, hogy az oviban mennyi a mozgástér (természetesen nem túl sok: vagy megeszik, vagy egy részét eszik meg, vagy nem eszik meg az ételt).

Csak azért akadhatott be ennyire a döntési helyzet kérdése, mert szerintem a „mi legyen a vacsora?” kérdéskör a legtöbb kisgyerekes család életében stresszforrás (még ha nem is mindenhol nagy).

Szerintem nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, hogy szinte egyetlen óvodás sem eszik meg mindent, amit elé tesznek. Sőt, olyanok is vannak, akik öt-hatféle ételt hajlandók csak elfogyasztani. És az ő szüleik általában komoly erőforrásokat mozgósítanak, hogy ez a lista bővüljön. De van elég rossz tapasztalatuk is, így tartanak otthon olyan ételt, amiről tudják, hogy mindig átmegy a rendszeren (vajas kenyér, üres tészta vagy hasonló).

Sőt, abban is biztos vagyok, hogy attól nem lesz jobb evő az óvodában, ha otthon is kész tények elé állítják. És ezzel nem azt mondom, hogy minden egyes vacsorát egy ötórás, a gyerekek teljes bevonásával létrejött konzílium előzzön meg, ahol a Bizottság eldönti, hogy mi legyen Az Étel.

Mert ez nyilván hülyeség (de ha valaki mégis megcsinálná, mindenképpen a két nappal későbbi vacsoráról döntsenek, hogy meg lehessen valósítani – és hogy a gyerekeknek addigra már semmiképpen ne legyen kedve azt enni).

De szerintem a gyereknek is segítség, ha bizonyos keretek között elkezd döntéseket hozni (a válogatós gyereknek meg főleg). És a bizonyos keretek nyilván minden családban mások. Én a fél óra alatt összedobható vacsorák nagy híve vagyok, szóval nálunk akár este hétkor is módosulhat a terv. És az időfaktor tök fontos a gyerekeknél, ők kevésbé tudják megmondani, hogy mire fognak vágyni holnapután (mondjuk, Nutellára biztosan, ha szeretik). Annak ellenére, hogy én tényleg ritkán szoktam napokkal előtte kérdezgetni őket, természetesen belefutottam már abba, hogy amit egy órával a vacsora előtt kiválasztottak, az mégsem tetszett nekik.

Mert nem olyan volt, amilyenre gondoltak, elment a kedvük tőle, eszükbe jutott valami más. Akkor elhangzott az a bizonyos mondat: „De hát te választottad!” És ezzel tanult valamit. Meg én is (azt, hogy nem kell mindig biztosra venni, amit egy négyéves dönt).

A leginkább minősített eset egy születésnapi torta volt, amiről az egyik lányom esküszöm, hónapokon át mesélt, hogy mennyire vágyik rá. Egy zöldalmás torta. Nem vagyok kispályás szülő, amikor megtaláltam a megfelelőnek tűnő receptet a kívánsághoz, még fotót is mutattam. A fotó is rendben volt. Aztán elkészült a torta, kivételesen egészen olyanra sikerült, mint a fotón. De a lányom nem így képzelte az ízét.

Szóval igen, a döntések következménye néha az, hogy nem eszel tortát a saját születésnapodon.

De közben meg az is, hogy mire felnősz, és oda jutsz, hogy te vásárolsz, rendelsz, főzöl magadnak, lesz döntési rutinod. Vagy amikor az anyukád az ötlettelenségtől kétségbeesve megkérdezi tőled, hogy mi legyen másnap az ebéd, akkor tudsz neki adni egy-két tippet. Emlékszem, hogy az én anyukám hányszor kérdezte meg tőlünk kicsit nagyobb korunkban, mit főzzön.

Kicsit azt érzem, hogy ezek az óvónők azt szeretnék, ha a gyerekek kiskorukban semmit nem dönthetnének el, semmibe nem szólhatnának bele, aztán a tízes éveik elején meg derült égből villámcsapásként hirtelen tudnák, hogy mik szeretnének lenni, milyen középiskolába szeretnének menni. Szerintem az, hogy megtanulsz dönteni, pontosan azzal kezdődik, hogy két opcióból választasz vacsorát. Aztán egy étterem étlapjáról. Aztán pedig minden másról is.

Mert aki ezt tudja, esetleg képes lesz helyén kezelni a dolgokat, és megfelelően meghatározni saját magát és a világot maga körül. Ezt pedig még véletlenül sem szeretnénk a gyerekeinknek, ugye?

A szüleimmel sok konfliktusom volt abból, hogy mindent én akartam eldönteni a saját életemmel kapcsolatban, azt is, aminek komoly, nem rám háruló anyagi következményei voltak. De közben addig, amíg belefértek nekik ezek az áldozatok, igenis hagytak döntéseket hozni. És ebből nagyon sokat tanultam. Például dönteni.

Most harmincnégy éves vagyok, elég sok emberrel dolgoztam már életemben, és a közülük sokan nagyon szenvedtek attól, hogy egyszerűen nem tudják magukra venni a döntéshozatallal járó felelősséget egy-egy munkahelyi helyzetben. Nyilván nem születik mindenki akkora „öntudatkapitánynak”, mint, mondjuk, én, aki azt is örömmel eldöntöm mindenki helyett IS, amit nem kellene.

Nyolc évig dolgoztam élő műsor vezérlőjében szerkesztőként, és egy ilyen helyzetben azonnal kiderül, hogy a legrosszabb döntés az, ha nem hozol döntést.

Ha vársz, hogy megoldódjon a helyzet, mert késik a vendég, nem izgalmas egy beszélgetés, nem lesz kész a kóstolandó étel… akkor csak nagyobb lesz a baj belőle. Mert a rossz döntés is előreviszi a dolgokat. Gondoljátok el, hogy több száz műsor alatt vajon hány rossz döntést hoztam csak én? És akkor még ott volt egy csomó másik ember másik döntésekkel. És!?

Valahogy azt érzem, hogy a soron következő nagy döntés egy szinttel mindig nehezebb, mint az előzőek voltak. Először csak magadról döntesz, aztán a gyerekeidről, ott is eleinte csak apróságokban, mit adsz rá, mit adsz neki enni. Aztán ott állsz, hogy iskolát kell választanod a gyerekednek, aki lassan hatéves lesz.

Én most ebben vagyok. És tudjátok, mit? Őt is elviszem a két suliba, amire redukáltuk a lehetőségeket, és megkérdezem a véleményét. Hiszen a következőt már lehet, hogy ő fogja kiválasztani. Az utána következő pedig biztosan. És a vacsorában már nagyon profi, mindig megeszi, amit választott.

Ti mit gondoltok erről? Szerintetek sem szabad döntésekkel terhelni az óvodásokat?



Tóth Flóra