Így lopta el a milliárdosok stílusát az őket legjobban gyűlölő generáció

–

Az öltözködésnek mindig is státuszmutató funkciója volt a társadalmunkban: a múltban, mint például az ókori Görögországban, még törvények is szabályozták, hogy a társadalom különböző rétegeinek tagjai mit viselhetnek. Ez a szigorú megközelítés azt a célt szolgálta, hogy fel lehessen mérni valakinek a társadalmi rangját pusztán azáltal, hogy ránézünk. Noha manapság nem vagyunk ennyire merevek és direktek ebben a témában, az emberiség leggazdagabb rétegének még most is megvannak a módszerei arra, hogy tudassák egymással: egyazon exkluzív klub tagjai – anélkül, hogy felkeltenék a szegényebb többség figyelmét. Ám mivel mindannyian szeretjük beavatottnak érezni magunkat, ahogy fontosnak és különlegesnek is, így természetes, hogy a társadalom többségét kitevő alsóbb gazdasági rétegek is megpróbálnak belekóstolni a jóba a ruházatukon keresztül. 

A pénz kiált, a vagyon suttog

Ezzel el is érkeztünk az „old money” (magyarul: öreg/régi pénz) aesthetic-hez (TikTokon így mondják a stílusirányzatot), amely a legújabb vizuális bizonyítéka a gazdagok és híresek iránti örök kíváncsiságunknak. Az elnevezés a vagyonos elit azon szűk részére utal, akik olyan felfoghatatlan gazdagságban nőttek fel, amelyet csak örökléssel lehet birtokolni, akik szüleinek a szülei már szintén csak ezt az életmódot ismerték, és akik az alsóbb osztályok képviselőitől távol élik irigylésre méltó életüket. Példaként gondoljunk csak a Gossip Girl vagy a Succession legtöbb szereplőjére (mindkét sorozat fontos ihletforrás az irányzat rajongói számára), a Kennedykre, a Rockefellerekre vagy akár Diana hercegnőre, és nagyjából meg is van az a szinte nemtörődöm, néma elegancia, amelyet ezekhez az emberekhez társítunk.

@ypeonni #oldmoney #vibes #outfit #outfitideas #fyp #ypeonni #ypeonnirekomendasi ♬ Genius Sped up - ローラ -!! ☆

A stílus mottói, mint a „a pénz kiált, a vagyon suttog”, vagy a „csendes luxus”, remekül keretbe foglalják milyen hangulatot takar: gazdagnak kinézni, anélkül, hogy a ruházatunk hivalkodó lenne.

A 2010-es évek hatalmas márkalogói eltűntek, az olyan ikonikus luxustermékek, mint a Birkin táska vagy a Loubutin cipő már nem a legvágyottabb kiegészítők, a trend inkább az egyszerűbb, de minőségi és időtlen darabokat részesíti előnyben. A fehér galléros pólók, barna gyapjúkabátok és strapabíró bőrmokaszinok csak néhány példa azon ruhák közül, amelyekre a stílus rajongói esküsznek. Ennek célja, hogy utánozza a legkiváltságosabb egy százalékot, akik a minőségükről ismert, de nem mainstream márkákat viselnek, mint például az olasz Brunello Cucinelli vagy a Loro Piana, akiknek egyszerű pólói és pulóverei 2000 dollár körüli összegbe kerülnek. A stílus ugyanis mindenekfelett erről az elérhetetlen finomságról szól, lerántva a leplet az egyik leghőbb fantáziánkról: annyira kiváltságosnak lenni, hogy semmit sem kell bizonyítanod senkinek.

@amira.bessette Updated version ☺️ #oldmoney #oldmoneyaesthetic #oldmoneyoutfits #oldmoneystyle #oldmoneylifestyle #oldmoneyfashion #fyp #amirabessette #viral ♬ original sound - Stan :)

Oké, de kinek szólnak ezek az öltözködésbe rejtett üzenetek?

A csendes luxus mint az elit státusz elrejtésére irányuló taktika, még a 2008-as világválság környékén jelent meg egyfajta önvédelemként a gazdagok között, egy olyan időszakban, amikor nem volt kifizetődő mindenki előtt hirdetni a vagyont. A brand prominence, vagyis a nagyjából márkaláthatóságnak fordítható gazdasági koncepció, amelyet ugyanebben az időben kezdtek el kutatni, fontos része annak, hogy megértsük, hogyan használják az emberek a luxustermékeket társadalmi helyzetük jelzésére. Alapvetően kétféle fogyasztói jelzőstratégiát különböztetünk meg: a vertikálisat és a horizontálisat. Azokban a társadalmakban, ahol jelen van a vagyoni egyenlőtlenség, a többség az előbbit használja, és vagy felfelé, vagy lefelé irányuló jelzéseket küldenek egymásnak. A lefelé irányuló jelzésekkel a magukat magasabb státuszban feltüntetni kívánó fogyasztók azoknak a csoportoknak üzennek, akiktől el akarják választani magukat (vagyis távol tartják magukat a velük asszociált elemektől), a felfelé irányulókkal pedig azoknak, akikre hasonlítani akarnak.

Ennek érdekében igyekeznek olyan kódokat használni, amelyekről azt hiszik, hogy a magasabb státuszú személyek megérhetik őket, mint például a látható logók vagy a felismerhető luxusdarabok, amelyeket sokan az újgazdagokkal, azaz a „new money” címkével azonosítanak. A régi vagyonosok számára ugyanis feleslegesek ezek a fajta nyilvános demonstrációk: ők nem minket néznek, hanem egymást.

Így – mivel csak a saját rétegüknek akarnak üzenni – horizontális taktikát alkalmaznak, melynek ereje az olyan sokkal finomabb, nehezebben dekódolható jelzésekben rejlik, mint az ismeretlen, de minőségi márkák vagy az egyszerű kulcsdarabok. És bár ez a fajta öltözködés valamikor azért jött létre, hogy láthatóan elválassza az átlagembereket ezektől a felsőbb köröktől, mára ismert stílusirányzattá nőtte ki magát, méghozzá egy jelentős gazdasági visszaesés kellős közepén. 

Hízelgés a gazdagoknak, vagy harc az egyenlőségért?

Ideje szembenéznünk a ténnyel: régóta nem gyűlöltük úgy a gazdagokat, mint most. Egy olyan korban, amikor már a túlélés is horribilis összegeket kóstál, a munkahelyi kultúra egyre mérgezőbbé válik, a bolygónk pedig lassan összeroppan a túlfogyasztás terhe alatt, nem csoda, hogy a társadalom nagy része hátat fordított a globális vagyon közel felét birtokló egyszázaléknak, és többé nem motivációnak, hanem pusztító erőnek tekinti őket. Mégis, az „old money” hangulata és esztétikája már évek óta lenyűgöz minket, és pont az a Z generáció kedveli a legjobban, akik liberális, antikapitalista és halmozásellenes nézeteikről híresek. Ám ez a tény csupán addig tűnik ellentmondásnak, ameddig nem ismerjük fel az összefüggést a letisztult öltözködés és gazdaságilag instabil időszakok között. Ugyanis az ilyen válságos korszakoknak valójában tipikus tünete, hogy a visszafogottság felé tolják el a divatot, amelyet az olyan ismert elméletek, mint a szoknyahossz vagy a cipősarok-index is igazolnak.

Zord időkben szeretünk egyszerű, időtálló darabokba fektetni, függetlenül attól, hogy mennyi pénzünk van.

Amikor nem engedhetjük meg magunknak, hogy mikrotrendekben vegyünk részt, vagy gyakran kényeztessük magunkat egy-egy izgalmas tárggyal, többet várunk azoktól a dolgoktól, amiket végül mégis megveszünk, mondjuk, a használhatóságuk tekintetében. Ez a viselkedés pedig sokban hajaz a szupergazdagok praktikus öltözködési szokásaira, mivel ők egyébként sem szorulnak rá, hogy a többi rétegnek üzengessenek a ruháikkal, így a kényelmet és a megbízhatóságot preferálják a divatosság helyett. Bár ezt a gondolkodást a mai fiatalok is átvették, ez nem jelenti azt, hogy egyre kevésbé lennének kritikusak a gazdagokkal szemben, sőt, ez a látszólagos hízelgés akár eszköz is lehet az egyenlőségért folytatott harcban. 

Egy „jelmez”, ami azt üzeni: kapjátok be!

Logikus lenne azt feltételezni, hogy az „old money” stílus képviselői számára az öröklött vagyon kívánatosnak vagy inspirálónak tűnik, ám ez csak részben igaz. A fiatalságot tényleg vonzza a fantáziafaktor, viszont nemcsak álmodozni szeretnek ezen az irányzaton keresztül, de arra is használják, hogy feldolgozzák az őket érintő, traumatikus világeseményeket. A húszas éveinkbe érve lassan felismertük, hogy a vásárlóerőnk és a szabadon költhető bevételünk meg sem közelíti az elődeinkét, ahogy azt is, hogy talán sosem leszünk képesek elérni olyan eddig tipikus mérföldköveket, mint a családalapítás vagy akár a nyugdíjba vonulás: így kollektíven elkezdtük rettenetesen átbaszva érezni magunkat a minket megelőző nemzedékek által. Ennek a keserűségnek pedig szimbólumai lettek az olyan idősebb, vagyonos emberek, akik ugyanabból a rendszerből profitálnak és élnek gondtalanul, amely az íróasztalunkhoz láncol minket, és amely a legjobb esetben is homályossá, legrosszabb esetben pedig teljesen kilátástalanná teszi a jövőnket.

És ahogy a rendkívül gazdagok iránt érzett düh tüntetések, sztrájkok és közösségimédia-trendek formájában végigsöpör a világon, az öltözködésük jelmezszerű adaptálása fegyverré válik, amellyel egy kicsit visszaszerezhetjük a tőlünk elvett hatalmat. Amikor rájuk hasonlítunk, és az akartuk ellenére is részt veszünk a szokásaikban, azzal megmutatjuk nekik, hogy a titkos klubjuk már nem is annyira titkos.

Az „old money” iránti szeretetünk nem csupán abból fakad, hogy igyekszünk olyan különlegesek lenni, mint ők, hanem gyakran inkább abból a vágyból, hogy megmutassuk nekik: valójában ők sem azok. Nem akarjuk azt, amijük van. Pontosabban: nem vágyunk a pénzükre, csak a szabadságra, amit a vagyon biztosít számukra. Nem akarunk olyanok lenni, mint ők, de úgy akarjuk érezni magunkat: beburkolózni egy kényelmes gyapjúpulóverbe, meglengetni a nevetségesen tágas táskáinkat, átsiklani egy olyan életen, ahol nincs mit bizonyítanunk senkinek. És attól még, hogy talán soha nem lesz saját otthonunk, elég pénzünk hetente fodrászhoz járni, vagy elég időnk arra, hogy napokat töltsünk el a teniszpályán, még nézhetünk ki úgy, mint akiknek van. Ezt pedig senki sem veheti el tőlünk, a világ összes pénzéért sem. 

Kiemelt képünk forrása: TikTok

Nyáry Luca