Ottalvós tábor: igen vagy nem? – Tippek és tények a gyerekpszichológustól

–

Leválás, bizalom, önállóság – így lehetne címszavakban összefoglalni a lélektani szempontból előhívható fogalmakat, ha a táborozásról gondolkodunk Víg Sára gyermekpszichológus szerint, aki hozzáteszi: az említett hármas természetesen szorosan összefügg egymással.

„A közös ezekben a fogalmakban és a bevezetésükben, illetve kialakulásukban, az a fokozatosság elve – hiszen egyszerre igényelnek tudatosságot, és formálódnak öntudatlanul.

Érdemes először tágabb családon belül elengedni néhány éjjelre a gyereket, aztán esetleg közeli barátokhoz, és ezután megkezdeni a nagyobb közösséggel való utazást” – javasolja a szakember.

Hozzáteszi, óvodáskorban nem erőltetné a táborokat, inkább pár napos távollétekkel érdemes kísérletezni a szeretett rokonoknál: a nagyszülőknél, az unokatestvéreknél, valamint olyan közeli kapcsolatok ölelésében, akikkel megvan a bizalom és a kötődés.

„A tapasztalatom és a korosztályos pszichológiai jellemzők alapján iskolás kortól már akár a hét–tíz napos távollét is belefér a gyerekeknél, és nemcsak az otthonival hasonló közegben, de táborokban is.

Persze az örök alapelv, hogy ismerd a gyereked. A szülő tudja leginkább, hogy milyen a személyisége, mennyire szociális, mennyire bátran távolodik el tőle. Ha bizonytalan a gyerek, nem kell azonnal lezárni a témát: lehet biztatni, motiválni, többször is átbeszélni. Ha viszont ezek sem segítenek, nem érdemes erőltetni.

Vannak, akik egyszerűen később érnek meg a távollétre. Azonban ha egy kiskamasz, kamasz még mindig tiltakozik, ott érdemes mögé nézni, hogy milyen beilleszkedési nehézség, szorongás állhat a háttérben. Erre a korra ugyanis már jó, ha kialakul egyfajta igény az önállóságra, a távol töltött időre” – fogalmaz a pszichológus.

Kitűzött célok és rugalmas szülői hozzáállás

A kisiskolás korosztálynál egyébként azért is jó időtöltés egy-egy tábor, mert ebben az időszakban a kortárs közösség igazán fontos közeg, és a nyári szünetben kevesebb a lehetőség csapatban működni, valamint teljesen elkerülni a számítógépek, az internet és a virtuális kapcsolattartás világát. Éppen emiatt különösen hasznos, ha egy elutazós tábor alkalmat ad akár a teljes digitális detoxra. „Mindannyiunknak vannak tábori emlékei, ezeket érdemes felidézni, mesélni róluk. A közösség is behúzó erő lehet, ha például keresünk egy jó barátot, akivel együtt indulhat útnak a gyerek, vagy olyan programot választunk, ahol ismeri a felnőtteket, és már alapvetően kötődik a tanárhoz, edzőhöz” – fűzi hozzá Víg Sára.

Szülőként persze nemcsak jó, hanem kifejezetten rossz emlékeink is lehetnek a saját táborainkról. Nagyon nehéz, de mindenképpen hasznos lépés ezeket felülírni, valamint nem hozzákapcsolni a gyerekre váró élményekhez.

Lehet, hogy a gyerekünk nyitottabb, bátrabb, esetleg hozzá sokkal jobban passzoló programon vehet részt, mint amire nekünk volt lehetőségünk anno. Ne zárkózzunk el azonnal a táboroktól a saját tapasztalásaink miatt. Lehet, hogy számunkra is felszabadító élmény lesz, ha ő túllép a családi „átkon”, és jól érzi magát távol az otthontól. A dolog persze fordítva is lehetséges: azért, mert számunkra egy bizonyos tábor jelentette a mindent nyaranta, még ne vegyük készpénznek, hogy ő is szívesen indul neki, vagy épp mást választ, ami jobban megfelel az érdeklődésének.

Meghosszabbítható a szülő keze, de nem a telefonnal

A tág környezetemben és az online világban szétnézve azt látom, hogy komoly igény lett a tábor alatti rendszeres kapcsolattartás a szülők körében, pedig valószínűleg a mai anyák és apák nagy része mobiltelefon nélküli utazásokat élt meg gyerekkorában.

Nagyon érdekes ellentmondás, mekkora feszültséget kelthet a szülőkben egy ismerős közegbe engedni a gyereket néhány napra anélkül, hogy mindennap tőle kapnának információt saját magáról, miközben az online világot sokan egész kiskortól a gyerek kezébe adják, és oda barangolhat benne korlátok nélkül, ahova csak szeretne.

Bár szülőként nehéz nem mindent tudni azonnal, meg kell tanulni ezt a típusú hozzáállást is, ennek pedig biztosan van valami kiindulópontja legbelül, hiszen az iskolában sem állunk egész nap a gyerek mellett. A napi telefonos kommunikáció egyrészt megint csak állandó fókuszba teszi a telefont, másrészt sokszor megnehezíti az ottlétet, akkor is, ha a gyerek egyébként jól érzi magát.

„Azért nem kell naponta beszélni, üzenni, mert akkor a kisiskolás, kis- és nagykamasz nem éli meg a távolságot, és nem mélyül el igazán a leválás-bizalom-önállóság folyamatában.

Egy óvodás még nem tud időben tájékozódni, nem képes késleltetni, és nem is kell ott tartania a leválásban, hogy hosszú napokon át elég legyen számára az anya mentális képe egy teljesen új környezetben. hét-nyolc éves kor után azonban már jó, ha szépen lassan kialakul az erre való képesség, viszont ezt folyamatosan gátolhatja, ha folyton kérdezősködnek és telefonálnak a szülők” – hívja fel a figyelmet erre a fontos mozzanatra a szakember.

Víg Sára hozzáteszi: természetesen vannak a kapcsolattartásnak nem jelen idejű formái, amelyek segíthetnek a szorongóbb gyerekeknek is, és „meghosszabbíthatják” a szülő kezét. „Az átmeneti tárgy jó megoldás lehet, hiszen szimbolikusan a kapcsolattartást jeleníti meg. Ez lehet klasszikusan egy plüssállat, de akár egy rajzos füzet vagy naptár is, amelyben mindennap várja a gyereket egy matrica, üzenet a szülőtől. Illetve meg is fordíthatjuk a dolgot: írhat a gyerek esténként néhány sort, levelet, naplóbejegyzést, vagy rajzolhat az anyának és apának, így feldolgozva és megőrizve az adott nap élményeit.”

Lehet készülni a nehéz helyzetekre

Akadnak persze, akiknek az emlékeikben olyan táborok élnek, ahonnan haza kellett őket hozni, és végül csalódással zárták az új kalandot. A pszichológus szerint ezt semmiképp nem érdemes elsietni, és tanácsos a tanárra, táborvezetőre bízni, hogy mikor kell tényleg a gyerekért menni.

„Ha megbíztunk annyira valakiben, hogy elengedtük vele a gyerekünket, akkor higgyük el, hogy azt is meg tudja ítélni, mikor nem érdemes erőltetni a tábori létet. Sokféle mélypont van, amin egy tapasztalt táboroztató türelemmel és bizalommal szépen lassan át tudja lendíteni a gyereket.

Ebbe a folyamatba is beleszólhatnak például a szülői telefonok. Ha a gyerek nagyon szorong és szomatizál, azaz fáj a hasa, feje, hányingere, hasmenése van, akkor a felnőttek biztosan jelezni fognak a szülőknek” – véli a pszichológus. 

Emellett sokakban felmerülhet, – például kevésbé szociális, kommunikatív vagy félénkebb gyerekek esetén – a bullyingtól való félelem is, hiszen a szülők tarthatnak tőle, hogy egy oldottabb, szabadabb napirendet követő közegben nehezebb észrevenni az esetleges bántásokat. Egyrészt, ha konkrétan ez a félelem dolgozik bennünk, érdemes tájékozódni a korábbi résztvevőktől, akár beszélni a táborvezetőkkel, és felmérni, miképpen kezelik a hasonló helyzeteket. Másrészt, ha érintettek vagyunk, ha nem: úgy kell elengedni a gyereket, hogy ezzel kapcsolatban biztos kapaszkodókat fogalmazunk meg.

„A hétköznapi életben és a nyári táborral kapcsolatban is a szülő feladata megfogalmazni, hol vannak a határok: mit lehet elengedni a füle mellett, milyen apróságra reagálhat maga és igyekezhet egyedül megoldani, és mikor kell mindenképpen felnőtthöz fordulnia. Szülőként az egyik legnehezebb próbatétel ennek a lehetőségébe beleengedni a gyereket, mégis meg kell tenni: szükséges, hogy önállóan tudja kezelni a hasonló helyzeteket is, és legyen saját megoldóképlete” – fűzi hozzá a szakember. 

Lépések a felnövés felé

A táborok legnehezebb része jó esetben a búcsú, vagy a pillanat, amikor a gyerek felszáll a buszra és mosolyogva integetni kell, még akkor is, ha épp egy ijedt tekintet néz vissza rád.

Azonban érdemes tudatosítani, hogy a helyzet kicsit az óvodai beszoktatáshoz hasonlóan, pont addig a percig igazán szívszorító, amíg a szülő is jelen van.

„Ezek a próbatételek mind az önállósodást – vagyis a felnövést – segítik. Ha jól sikerülnek, a gyerek jó élményeket szerez, sikerélménye van, akkor erősödik az önismerete, önbecsülése, elmélyülnek a kortárs kapcsolatai, új tudást szerez, megéli, hogy ismeretlen társas közegbe is képes beilleszkedni, és egyre jobban tájékozódik majd hasonló helyzetekben.

Mindezek fejlődése a szülő érdeke is. Bízzunk a gyerekünkben, és akkor képesek leszünk elengedni, valamint őszintén lelkesíthetjük, ha elbizonytalanodna. Emellett jó tudatosítani, hogy milyen nagy mértékben számítanak a saját élmények: igyekezzünk ezeket helyre tenni, és ne örökítsük tovább a szorongást” – hangsúlyozza Víg Sára.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Yellow Dog Productions

Széles-Horváth Anna