Csepelyi Adrienn: Nők az életemből

–

Régóta érlelődik bennem ez a cikk, de sosem tudtam eldönteni, melyik végéről fogjak hozzá. Aztán ma reggel ránéztem az üzeneteimre, és megvolt. 

„Csak hogy jó előre be tudd vésni a naptáradba: 2024. május 24–25.”

„El nem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy ma ma van.” 

Ez utóbbihoz tartozik egy bejegyzés tőlem: „egy éve várjuk ezt a napot”.

Az utóbbi években teljesen megváltozott a tervezéshez fűződő viszonyom. Gyakorlatilag minden, amit elterveztem, összedőlt, aztán az újratervezett verzió szintén – szóval enyhe kifejezés, ha azt mondom, óvatossá váltam.

Hogy mi másban váltam még óvatossá? A kapcsolataimban. Épp egy konferenciára készülök, ahol a major depresszióval kapcsolatos tapasztalataimról fognak kérdezni, így ha nem akartam volna, akkor is kénytelen vagyok átgondolni, milyen mélységben alakította át az emberi viszonyrendszeremet a betegség és az abból való gyógyulás.

Talán első látásra nem állnak össze a fentiek – elmondom, miért állnak össze és tartanak meg mégis: mert ebben a két üzenetben benne van két nő, két esemény, és a várakozás maga.

Hogy együtt akarunk lenni valahol, félrerakni minden mást, mert abban az időpontban nem lesz más fontosabb, mint mi meg a pillanat. Hogy én már csak olyannal akarok tervezni, aki tervez velem.

Ahogy gondolkodni kezdtem ezen, belelapoztam az idei határidőnaplómba, és eddig csak sejtett, de kimondatlan mintázat rajzolódott ki előttem: kik azok a nők, akikkel várjuk egymást. Akikkel hetekre, hónapokra előre beírunk, tervezünk, megírjuk, hányat kell aludni, és akikkel aztán akkor is tartjuk magunkat a beírtakhoz, ha közben minden más a feje tetejére állt körülöttünk.

Az utóbbi években engem azok a láthatatlan szálak tartottak, amelyek ezek között a dátumok közt feszültek.

Szabad szemmel olykor nem is látható, mégis erős fonalak, amelyeket gyengéd, gondoskodó, ám egyben mindennél erősebb női kezek szőttek és fontak. Úgy tartják, ha a vérző sebre pókhálót teszünk, hamarabb eláll a vérzés. Ezt nem tudom. De az bizonyos, hogy a vérző szív ezektől a fonalaktól forr be a leghamarabb.

És hogy tovább is vigyem, ami a cikk elején összeállt: rájöttem, hogy ezek azok a kapcsolataim, amelyekben nem kell óvatosnak lennem.

Vagy inkább: nem kell tartanom attól, hogy túl sok, túl kevés vagy túl akármilyen vagyok. Ahogyan nekik sem kell félniük attól, hogy túl valamilyenek lesznek nekem.

Mert ezekkel a nőkkel mi egymást választottuk. És akkor is egymást választjuk újra meg újra, amikor nehéz egymást választani. Sőt: akkor a legbiztosabban. 

Amikor nincs idő találkozni, amikor a másik nyűgös és csak ventilálni szeretne, amikor nem értünk egyet vagy nem értjük magunkat sem. Amikor elvonulunk, mert magányra van szükségünk, vagy épp csak arra, hogy együtt legyünk kicsit – de egy értelmes mondatra se telik tőlünk. Amikor valamelyikünk – ne szépítsük – elbaszta. És amikor a másiknak húznia kell egy vonalat, hogy aztán annak mentén felépítsük újra az egészet. Mert az nem kérdés, hogy felépítjük. 

Úgyhogy most tőled kérem, ülj le egy kicsit, és adj hálát azokért a nőkért, akikkel egymást választottátok. Akikkel lehet olyan hosszan telefonálni, hogy a szolgáltató bontsa a vonalat (és aztán újrahívni egymást). Akiknek elő lehet állni azzal, ha valami nem jó neked. Akikkel lehet csendben olvasni egymás mellett a napon, gyereknapra fagyit venni egymásnak, üldögélni a gyógyvízben vagy a parton. Akikkel elég csak pár rövid üzenet, kretén mém, akik lefotózzák és elküldik, ha valamiről eszükbe jutsz. Akikkel lehet koncerten üvölteni teli tüdőből anélkül, hogy egy pillanatra is átfutna az agyadon, hamis-e, amit óbégatsz, akik helyetted izgulnak, ha te állsz színpadon, és akik megkérdezik: hogy sikerült?

Akikkel nincs szükség indokokra, mert ott vannak azok helyett az érzések. És ez pont elég. Köszönöm, hogy vannak nekem.

Azok, akik rám gondolnak, ha érik a füge, szól egy szám, megcsapja őket az írisz illata – és akik beengedtek annyira az életükbe, hogy eszembe juthassanak egy jelentéktelen apróságról. Akikkel a legjelentéktelenebb apróság is értelmet kap a málnazabálástól egy hajnali madárlesig, a köztéri padokon heverészéstől a közös szurkolásig. Akik nem azt kérdezik, mire kell nekem egy kiló tea, hanem azt, hogy biztosan elég lesz-e, vagy még hozzanak.

Akik nem sürgetnek a festmények előtt a múzeumban. Akik nem tudják jobban, szükségem van-e újabb három kaktuszra, amit vonaton kell hazacipelnem, hanem segítenek felrakni a vonatra a cuccaimat.

Hála a nőknek, akik főznek rám – és akikre főzhetek. Akik megmasszírozzák a nyakamat, ha fáj a fejem, és megölelnek, ha a lelkem sajog. Akik jönnek velem a mélybe – és akik kirántanak, ha már nagyon lenn vagyok. Akik engedik, hogy utánuk nyúljak, mert megbíznak bennem. Akik mellett önmagam lehetek, teljes valómban, minden színemmel és gondolatommal, akik mellett nem kell megválogatnom a szavaimat meg azt, amit elmesélek, mert sosem állítanának pellengérre akkor sem, ha hibázom. És mert pontosan tudják: ugyanígy, ugyanennyire fontos nekem minden egyes árnyalatuk.

Hála a nőknek, akikkel akkor gyógyít a legjobban a nevetés, ha a saját nyomorunkon röhögünk. Mert mindig együtt tesszük. Hála a nőknek, akik nem méricskélnek, hanem adnak, ha kevés van, visznek, ha túl sok. Akik utólag azt mondják: figyelj, most már értelek. Akik megünnepelnek, és vágyják, hogy velük ünnepelj. Akik megvédenek akkor is, amikor a hátad mögött támad valaki – és akik tőled kérnek védelmet, mert tudják, hogy nálad biztonságban vannak. És ezt nem kell folyton bizonygatnod nekik.

Akik szólnak, ha rúzsos a fogad, de előtte félrevonnak, hogy ne mindenki előtt tegyék. Akikkel úgy mutatjátok be egymást társaságban, hogy ti egymás példaképei vagytok.

Hála a nőknek, akikkel még veszekedni is biztonságban lehet – mert tudjuk, hogy utána is egymást választjuk majd.

Hála a nőknek, míg csak világ a világ, mindig lesznek majd olyan bejegyzések a naptárunkban, amik rajtunk kívül senki másnak nem jelentenek semmit. De nekünk az egész világot.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Csepelyi Adrienn