1981-et írtunk, amikor az Egyesült Államok kórházaiban elkezdtek megjelenni az első AIDS-betegek

Ekkor még senkinek sem volt fogalma arról, miben szenvednek ezek az emberek – arról pedig végképp nem, mekkora is valójában a veszély. Ahogy teltek a hónapok, úgy vált világossá, hogy óriási a baj. A köztudatban pedig a betegség hamar összefonódott az LMBTQ-közösséggel, amihez hozzájárult, hogy mielőtt megkapta volna a ma ismert nevét, az orvoslásban GRID-ként (azaz Gay Related Illnesként, magyarul melegeket érintő betegségként) hivatkoztak az AIDS-re, de még a melegek rákjaként is emlegették a Kaposi-szarkóma nevű ritka daganat miatt, amely jellemző tünete lehet az AIDS utolsó stádiumának.

Bár ezek az elnevezések csak rövid ideig léteztek, mégis mély nyomot hagytak a társadalomban. Ehhez hozzájárult az is, hogy az első években a sajtó leginkább arról számolt be, hogy a betegség – aminek nem ismerték a kialakulási okát, és nem volt gyógymódja sem – szinte kizárólag a meleg férfiakat érintheti.

Egészen 1983-ig kellett várni arra, hogy az orvostársadalom hivatalosan is kimondja: heteroszexuális emberek is megfertőződhetnek AIDS-szel, és még két év kellett ahhoz, hogy felfedezzék a betegséget okozó vírust, így az is világossá vált, mitől válik valaki fertőzötté. 

Az AIDS-betegeket stigmatizálták

A családtagok sokszor elfordultak tőlük, és életük utolsó időszakában, amit jellemzően kórházban töltöttek, gyakran az orvosoktól és a nővérektől sem számíthattak támogatásra. 

Volt, hogy a homofóbia miatt, néha pedig azért, mert – különösen a járvány kezdeti időszakában – a kórházi dolgozók is féltették az életüket: nem tudták biztosan, hogy a betegápolás során elkapják-e a betegséget, ami biztos halálos ítéletet jelentett.

Habár az egészségügyi szervezetek folyamatosan hangoztatták, hogy az AIDS nem terjed egyszerű érintéssel, ez semmit sem segített.

1986-ban a Merseyside Kórház dolgozóinak különleges oktatást kellett szervezni, miután többen is visszautasították az AIDS-betegek ellátását. 1985-ben a Royal College of Nursing kénytelen volt egy közleményt megfogalmazni arról, hogy amennyiben a nővérek nem látják el az AIDS-ben szenvedő betegeket, elveszíthetik a tagságukat. 1987-ben pedig a General Merical Council fogalmazta meg aggodalmait arról, hogy rengeteg orvos zárkózik el attól, hogy HIV-pozitív személyeket lásson el, de voltak patológusok is, akik nem vállalták az AIDS-ben elhunyt emberek boncolását.

Az AIDS első áldozatai – és sajnos később is rengetegen – így magányosan, egyedül haltak meg a kórházi ágyakon, ahol nemcsak a halállal, de a teljes kirekesztettséggel is szembe kellett nézniük.

(Léteznek beszámolók, amelyek szerint ezeknek a pácienseknek a szobájába sokszor maguk az orvosok sem mertek belépni.)

Sok beteg végül mégsem maradt egyedül

A nehéz, drámai években egyre több leszbikus jelentkezett önkéntesnek az amerikai kórházakba, hogy segítsen a haldoklók ápolásában, és hogy mellettük legyen az utolsó órákban. Egy idő után azok a kórházak, ahol AIDS-betegeket láttak el, tele lettek leszbikus emberekkel. Ez pedig nemcsak meghatotta, de meg is lepte a meleg férfiak többségét, hiszen pont azok érkeztek a segítségükre, akikből egészen addig gúnyt űztek. 

Mindez nem csak az Egyesült Államokban volt jellemző, hanem Angliában is. Jad Adams angol történész, aki többek a HIV történelmét kutatta, így nyilatkozott az inewsnak: „Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a nyolcvanas–kilencvenes években a leszbikusok aktívak voltak, és nagyra is tartották őket, amiért gondoskodtak az AIDS-es férfiakról, akiknek nagy szükségük volt arra a támogatásra, amit ezek a nők nyújthattak.”

Ezek a leszbikusok – sok hivatásos szakemberrel ellentétben –, hátrahagyva félelmeiket, bementek a kórtermekbe: ápolták a haldoklókat, beszélgettek velük, sőt még a bürokrácia nehézségeiben is segítséget nyújtottak, ami az AIDS-betegek esetén abban az időszakban nem volt egyszerű ügy.

Sok meleg férfi az utolsó perceit ezekben az években vagy egy másik AIDS-beteggel töltötte – olykor végignézve, mi vár rá –, vagy pedig egy leszbikussal, aki nem hagyta, hogy egyedül haljon meg.

Ezek a nők többet tettek, mint gondolnánk: a vérüket adták a betegekért

Felismerve a veszélyt, 1983-tól az Egyesült Államokban betiltották a véradást azon férfiak számára, akik más férfiakkal szexelnek, a példát pedig megannyi más ország követte a következő években – többek között Magyarország is, ahol csak 2020-ban oldották fel ezt a szabályt.

Mindez hatással volt az általános vérkészítmények mennyiségére is, de még inkább az AIDS-betegekre, akiknek a különböző kísérleti kezelések és az állandó vérvizsgálatok miatt különösen nagy szükségük volt vérre.

Emiatt alakult meg az önkéntesekből álló San Diego Blood Sisters egyesület, amelynek tagjai tisztában voltak azzal, hogy a meleg férfiakat milyen veszély fenyegeti – hiszen az azt megelőző két évben az AIDS elkezdte felemészteni az egyesületet is.

AIDS lmbtq-közösség aids-járvány blood sisters
Forrás: GNC

„Abban az időszakban orvosi szempontból nem tudtunk segíteni ezeken az embereken, így állandó jelleggel néztünk szembe a halállal” – mesélte a Womens Museumnak Gloria Johnson, egykori Blood Sisters-tag, az első megyei szociális munkás, aki kifejezetten AIDS-betegekkel foglalkozott.

A tagok – köztük Wendy Sue Biegeleisen, Nicolette Ibarra és Barbara Vick – véradásokat szerveztek, hogy biztosra menjenek: mindig elegendő vér lesz az AIDS-betegek számára.

Nem volt egyszerű vállalás

Bár az Egyesült Államokban a vérkészletek száma csökkent, ettől függetlenül nem látták szívesen a leszbikusok vérét a rendszerben – sokszor el is utasították őket. Annak ellenére ugyanis, hogy a leszbikusok orvosi szempontból kevésbé voltak kitéve a fertőzés veszélyének, mint a heteroszexuális párok, így pedig az AIDS-től leginkább védett csoportokba tartoztak, a társadalom ezt nem igazán volt hajlandó elfogadni.

„A járvány első éveiben a média és a jobboldali tudósítók sokszor festették le a leszbikusokat az AIDS-vírus hordozóiként, és így, csakúgy, mint a meleg férfiakat, degeneráltakként, perverzekként és deviánsokként jellemezték őket – mondja az időszakról Deborah Gold.

A leszbikus aktivisták azonban arról is gondoskodtak, hogy a vérük oda kerüljön, ahová szánják.

Egy magánkézben lévő San Diegó-i véradóközponttal közösen kialakítottak egy fiókot, ahol a donorok maguk dönthették el, hogy az általuk felajánlott vér pontosan hova kerüljön. Ebben az esetben ezek az emberek az AIDS-betegek voltak.

Az első rendezvényt 1983. július 16-án tartották, és óriási siker volt. Bár csak ötven jelentkezőt vártak, végül 200 leszbikus sorakozott fel az ügy érdekében, közülük 130-an adhattak vért.

„Váratlanul bukkantak fel ezek a nők; olyanok, akik addig nem akarták, hogy bármi közük is legyen férfiakhoz, legyenek azok akár meleg férfiak. Csodálatos élmény volt látni ezt a fajta gondoskodást és törődést” – mesélte Peggy Heathers, egy másik Blood Sisters-tag. A rendezvényről a Los Angeles Times és a USA Today is beszámolt, illetve a tévé is tudósított róla, ám aztán a média elfeledkezett az ügyről. 

De nem volt megállás

A Blood Sisters tagjai a nyolcvanas–kilencvenes évek során – egészen addig, amíg az AIDS és HIV viszonylag kezelhetővé vált – évente kétszer rendeztek hasonló eseményt, így gondoskodva meleg és biszexuális férfiakról, illetve transznemű személyekről.

Ráadásul nem ők voltak az egyedüliek. Példájukat követve megannyi hasonló megmozdulás indult el az Egyesült Államokban, így több államban sikerült vért gyűjteni az AIDS-ben szenvedők számára: többek között Denverben, Bostonban, Los Angelesben, Baltimore-ban, Memphisben, Washingtonban és San Franciscóban is. Seattle városában és Long Islanden pedig különálló Blood Sisters-projektek alakultak a San Diegó-i mintára – igaz, ezek története valamivel rövidebbre sikeredett.

A beszámolók szerint egy rendezvény plakátján ez az egyszerű üzenet állt:

„A srácainknak szükségük van a vérünkre.”

Egy 1987-es San Franciscó-i Coming Out magazin pedig ezzel a felkiáltással hívta fel a leszbikus olvasók figyelmét a véradókra: „Álljunk a testvéreink mellé az AIDS-járvány elleni harcban!”

2016-ban Barbara Vick így számolt be a nehéz időszakról: „Volt egyfajta tehetetlenség, amit mindenki érzett, de minden jel arra mutatott, hogy a leszbikus közösség valahogy immunis a vírusra. Nem mondanám azt, hogy emiatt bűntudatunk volt, de ha ránéztél a sorstársaidra, a meleg férfiakra, azt érezted, hogy ok nélkül cipelik ezt az óriási terhet. Akkoriban, azt hiszem, nőként nem tudtunk annyit adni gazdaságilag, mint a férfiak. De egyvalamit meg tudtunk tenni: magunkat felajánlani – vért adni, ami alapvető dolog.”

A projekt sikerének azonban nem mindenki örült

Amikor 1984-ben a National Gay Task Force bejelentette, hogy a Blood Sisters projekt kitüntetésben részesül, amelyet Edward Brandt egészségügyiminiszter-helyettes adott volna át, a Fehér Ház konzervatív csoportjai felháborodásukat fejezték ki és Brandt lemondását követelték, aki végül vissza is lépett attól, hogy kitüntesse a hősöket. Ettől azonban sok leszbikus szervezet csak még elszántabb lett.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hiszen mindez nemcsak a vérről szólt – hanem magáról a gondoskodásról is.

Miután az amerikai kormány az első években meglehetősen ignorálta az AIDS-betegeket és a kritikus helyzetben lévő, pánikoló meleg közösséget – Reagan elnök egészen 1987-ig nem beszélt nyilvánosan az AIDS-ről –, egy ilyen összetartó erő a meleg közösség számára is óriási jelentőséggel bírt.

A vérnővérek nemcsak kiálltak mellettük és a vérüket adták nekik, de tetteikkel és szavaikkal harcoltak a stigmák ellen is.

Mindennek az egész LMBTQ- aktivizmusra és -közösségre is óriási hatása volt

Miután 1969-ben a stonewalli lázadással végre nagy fordulatot vett az LMBTQ-emberek jogi harca, egyre fontosabbá vált, hogy a közösség különböző csoportjai megfelelően képviseltessék magukat. Ez sok kellemetlenséghez vezetett: az LMBTQ-közösség például elkezdte átvenni a többségi társadalom mintáit. Ez nyersen megfogalmazva annyit jelentett, hogy a férfiközpontú társadalomban is a fehér meleg férfiak tudtak könnyebben érvényesülni és hangosak lenni. A leszbikusok számára pedig nem volt szimpatikus, hogy ismét a férfiak beszélnek a jogaikról és talán az ő jogaikról, míg ők maguk a háttérbe szorulnak. Mindez rossz szájízhez vezetett a közösségen belül.

Egyre több leszbikus gondolta úgy, hogy amennyiben a jogaikat szeretnék érvényesíteni, jobb, ha leszakadnak a szexualitást középpontba helyező csoportról.

Ha otthagyják a férfiakat, és inkább a feminista heteroszexuális nőkkel kezdenek el sorsközösséget vállalni, akik valóban a nők jogairól beszélnek és azokért küzdenek.

Erre jó példa, hogy 1980-ban a leszbikus aktivisták úgy látták, hogy a San Franciscó-i melegfelvonulás már olyannyira a fehér férfiakról szól, hogy alapítottak egy egyesületet abból a célból, hogy külön felvonulást rendezzenek, ami sokkal befogadóbb a nőkkel.

Az AIDS-válság sokat segített ennek a konfliktusnak a feloldásában. Mindkét fél belátta, hogy a közösség valahol mégiscsak egy család. A Blood Sisters mozgalom eltűnt a történelem homályában, de örökre nyomot hagyott az LMBTQ-közösségben.

Tetteik, kitartásuk és bátorságuk mindenki számára példaértékű lehet: az önzetlen szeretet, a gondoskodás és támogatás ugyanis bármikor jobbá teheti egy ember, egy csoport, egy közösség életét – és így az egész társadalomét.

Ezek a nők negyven éve nemcsak vért adtak, hanem reményt is, ami máig sem vesztett a jelentőségéből.

Kiemelt kép: Women’s Museum of California 

Kanicsár Ádám András