„Kiszöktem az edzőtáborból, majd belesétáltam a Fókusz kamerájába”

–

Kezdjük az én esetemmel – de csak mert hamarosan kiderül majd, hogy az beugrószint másokéhoz képest. Önmagában a Google Street View felvételein szerepelni nem nagy művészet, rengeteg ismerősöm látható is adott helyszíneken (vagy például apukám néhai macskája, amint őrzi az udvart). A vicces nem ez a sztorimban, hanem hogy pontosan emlékszem arra a napra 2021 szeptemberéből, amikor ez a felvétel készült. Panyolára indultam biciklivel, hogy megnézzem az őszikikerics-mezőt, útközben azonban megálltam itt-ott, hogy lefényképezzek pár szép helyszínt, növényt, stb.

Így tettem a szülőfalum határában is: a hídról fotóztam az összefüggő békalencse-szőnyeget – olyan elmélyülten, hogy bár közel s távol egy teremtett lélek nem volt rajtam kívül, és bizony észre se vettem, hogy elhaladt mögöttem a Google Street View autója. Hiába, no, az elhivatottság az elhivatottság.

Ha egy olvasóm nem szól, sosem jövök rá, hogy ott virítok megörökítve a békalencsékkel!

Kilenc évvel ezelőttről van egy hasonló emlékem. A Stoke City–Arsenal Premier League-mérkőzésen dolgoztam fotósként, bejárásom volt a pálya mellé is, onnan fényképeztem a szurkolókat a hazai klub számára. A meccset a Stoke nyerte tizenegyessel, én eksztatikus állapotban mentem haza, alig bírtam felfogni, hogy valóban ott jártam egy igazi angol bajnokin, karnyújtásnyira a világsztár futballistáktól.

Pedig az, hogy mennyire ott voltam, az esti Match of The Day című, legendás meccsösszefoglalóból is kiderült: a büntetőrúgás pillanatában, akár egy holdkóros, besétáltam a kapu mögé. Az a csoda, hogy nem vezettek ki.

Nagypapa, te vagy az?

Gyárfás Dorka rögtön elég magasra rakta a lécet: egy mókás véletlennek köszönhetően ő Kertész Imre unokájának tűnt a híradó-felvételeken és az MTI tudósításában, holott természetesen csak egy újságíró volt, aki interjúra vadászott. A következőképpen: 

„Az eset még akkor történt, amikor Kertész Imre elnyerte a Nobel-díjat, és először tért haza vele Budapestre. Mivel akkoriban kezdő újságíró voltam az Origónál (az AKKORI Origónál), engem küldtek ki a késő éjszaka érkező repülőjárat érkezéséhez, a Ferihegyre. A fotósunkkal, Barakonyi Szabolccsal mentünk tudósítani, akinek az az ötlete támadt, hogy ne csak úgy, magunkban várakozzunk a nagy íróra, hanem fogadjuk őt egy csokor virággal – amit meg is vettünk (méregdrágán) a reptéri boltban. Csodálkoztunk ugyan, hogy a többi kolléga lemarad a nagy eseményről, de gondoltuk, annál nagyobbat szól majd a sztorink, ugyanis közel s távol nem volt más rajtunk kívül a váróban.

Aztán kiderült, hogy mindenki egy másik kapuhoz ment, ott várakozott, de a miénk volt a jó döntés, és egyszer csak azt vettem észre, hogy az egész magyar sajtó beözönlik mögém, én meg ott állok egy csokor virággal a nyíló kapuval szemben.

És akkor kinyílt a kapu, megjelent Kertész Imre a feleségével, és egyenesen hozzám léptek, én átadtam a virágot, adtunk egymásnak puszit, mert hát, így szokás, és ment tovább, én meg úgy néztem ki minden híradásban, mintha a hozzátartozója lettem volna.”

Mit mondhatnék, Dorka: nekem Örkény István fotója lógott gimis koromban a kolis asztalom fölött – negyedikben derült ki, hogy csomóan azt hitték, ő a nagypapám… 

Amikor nem találod az élet értelmét

Lőrincz Emma a modern tartalomfogyasztási szokások áldozatává vált egy ártalmatlannak induló délutánon:

„Egyszer rám írt egy ismerősöm, mellékelve egy YouTube-linket és a »Te tudtad, hogy benne vagy ebben a videóban?« kérdést. A legnagyobb értetlenséggel nyitottam meg a magyar filmkritikus videóját, amelyben állítólag szerepelek. 

Történt korábban, hogy egy (nagyon) fáradt nap végén interjút adtam a Kálvin téren pár lelkes ifjúnak, akik elregélték, hogy házi feladatként pár témában kérdezgetik az utca népét. Egy egész napos szakdolgozatírás után mondom, persze miért is ne. (Ne!) Kevesen számítanak egy ártatlan hétköznap késő délutánon arra a kérdésre, hogy »Na és mi az élet értelme?«.

Kicsit sem bájos zavaromban a válaszom egy »öööö« volt, olyan arckifejezéssel, mint akinek több keze van, mint IQ-ja. Miután feleszméltem, sikerült egészen értelmes választ adnom. A baj az volt, hogy az egész interjú felkerült a YouTube-ra, a többi ártatlan interjúalannyal rögzített részletekkel együtt.

A drága filmkritikus kolléga pedig pont megtalálta ezt a videót, melyből úgy gondolta, költői lenne kivágni életem egyik legkínosabb szereplését, és mémként használni azt egy zs-kategóriás film bemutatójához. 

Miután írtam neki egy közepesen zaklatott levelet ennek kapcsán, nagyon kedves volt, és kivette a jelenetem a videóból (ezúton is köszi még egyszer). 

Pásztory Dóri fegyelmezett élsportoló volt – de annyira azért nem fegyelmezett, hogy ne legyen egy legendás sztorija a lebukásról: 

„2004 augusztusában,

egy hónappal a paralimpia előtt elszöktem az egri válogatott edzőtáborból a Szigetre Kispál-koncertre (az okos, ügyes, felelősségteljes, tudatos sportoló szócikk alatti illusztráció én lennék a lexikonban). Senki nem tudott róla, csak a szobatársam, meg nyilván a Kispál-rajongó pajtások, úgyhogy hidegzuhanyként ért a hír, amikor anyukám felhívott, hogy mit keresek ott, ugyanis telibe belesétáltam a Fókusz kamerájába.

Másnap nagyon fájt az 1500-as felmérő.” 

Amikor a legváratlanabb helyeken jössz szembe magaddal

Biztosan létezik erre valamiféle kvantumfizikai vagy matematikai törvényszerűség, mindenesetre az olvasóim kommentjei nyomán élesen kirajzolódik, hogy néha egészen döbbenetes, ahogy az ember önmaga képével találkozik totálisan váratlan helyzetekben. 

„Angol kisvárosban élünk. Egy nap felhívott a francia barátnőm, hogy kapott egy fotós könyvet születésnapjára Angliáról, arról a környékről, ahol élünk. Kinyitotta, és rögtön az első képen én vagyok, ahogy tolom a babakocsiban a kisfiamat.” (Gabriella)

 Ugyanez, hasonlóan felfoghatatlan kivitelben: 

„A tesóm esküvőjére indultunk az USA-ba, és vettünk a leendő férjnek egy akkor aktuális, angol nyelvű kiadványt Magyarországról, a kiemelt programokról, fesztiválokról. Értelemszerűen nem vizsgáltuk tüzetesebben át, viszont az esküvő után nézegettük, és felfedeztük magunkat egy kábé egy évvel korábbi fotón, az alsóörsi Harley Davidson Fesztivál motoros felvonulásán, az akkori motorunkon…” (Csilla)

Sehol sem maradsz észrevétlen

Azt hiszed, csak leszaladsz a kisboltba, mi? Van egy rossz hírünk: sosem tudhatod, nem nézi-e majd az egész ország a macinacidat!

„Amikor megnyílt a Lánchíd, gondoltam, átbiciklizek rajta. Aztán egyszer csak megláttam magam az RTL Híradóban vágóképként.” (Edina) 

„Egy cikk főfotóján mi voltunk hátulról a mozgólépcsőn. A helyi növénybolt energiatakarékossági lépéseiről szólt a cikk, és hogy a mozgólépcső mekkora nagy fogyasztó. Vicces volt meglátni az önkormányzat honlapján magunkat.” (Rudi)

„Épp a hétvégén szólt egy ismerősöm, hogy egy használtautó-hirdetés egyik képén szerepelek, ahogy a háttérben dolgozom egy létrán állva.” (Zoli)

„Róma, buszmegálló. Örök város, örök emlék.” (Dóra)

„Belőlünk mém lett. Ezeréves kép, barátnőm a napokban küldte.” (Krisztina)

 „Ööö… sárga újság (Pesti Riport?) címlapja este, Fradi-meccs után. Hazavittem, anyám nézi: »ugye, ez nem te vagy?« Neeeeeeem…” (Tamás) 

„Babakocsival osontam mackóban, gyeskonttyal, és nem is láttam az autót, mert a kereszteződésben sunyulva lefordult. Borzalmas volt, pedig egészen a felismerésig boldog voltam, hogy olyan korán indultunk, hogy ember nem látott.” (Laura) 

Hoppá, lebuktatok!

Andrea története azonban mindent visz, szerintem, ha ezt filmben látjuk, azt mondjuk rá, ilyen forgatókönyv nincs is:

„Történt egyszer, hogy az utcában lakó szomszédok vakációzni mentek.

Volt a kertjük elején egy hatalmas trambulin. Tök jó fejek voltak, mondták a közvetlen szomszédoknak, hogy míg távol vannak, nyugodtan járjanak be a gyerekek ugrálni. Mit mondasz ilyenkor? Hát, hogy »jaj de jó fejek vagytok, de NEEEM, majd ha hazajöttök«. Míg távol voltak, kábé négy család gyerekei, azaz a fél utca lógott ott minden délután, amikor egyszer csak megjelent a Google-autó.” 

És nektek van hasonló sztoritok? Írjátok meg kommentben!

Csepelyi Adrienn