Anna lelkében az ördög és az angyal harcol egymással

–

Egyesületünkkel több mint tíz éve működünk együtt magyarországi gyermekotthonokkal, köztük egy budapesti javítóintézettel is

Van, ahol rendszeres programokat, máshol élménypedagógiai alapú táborokat, vagy több részből álló, komplexebb folyamatokat tartunk, vezetünk. Ezekkel az a célunk, hogy segítsük a családon kívül nevelkedő gyermekek és fiatalok önreflexiós képességét, és azoknak a készségeiknek a fejlődését, amik a munka világába való beilleszkedéshez, vagy az önálló vállalkozáshoz kellenek. Például hogy értéket lássanak egymásban és saját magukban. Képesek legyenek együttműködni, közösen cselekedni, tervezni, végrehajtani, ebben örömüket lelni, elbukni és felkelni, akár önkénteskedni és másoknak segíteni.

Tudjuk, hogy a programjaink csak apró segítségek egy olyan rendszerben, ami minden egyéni szándék, emberség és igyekezet ellenére sem működik jól.

A javítóintézetben élő fiatalok esetében ráadásul kétség nélkül tudható, hogy feldolgozatlan traumák állnak a háttérben. Ha más nem, annak a traumája, hogy bizonyos időt a családjuktól, a társaiktól, és a megszokott környezetüktől távol, bezárva kell tölteniük valamiért, amit gyerekfejjel elkövettek, és aminek nem jól mérték fel a következményeit. De a legtöbbjük esetében ennél lényegesen többről van szó: olyan környezetből jönnek, ahol gyerekként nem tudták őket jól szeretni, kielégíteni azokat az alapvető szükségleteiket – a biztonságra, gondoskodásra, elfogadásra való igényt –, amelyekre az egészséges érzelmi és idegrendszeri fejlődésükhöz feltétlenül szükség lett volna. Őket a szüleik adott esetben elhagyták, nem kívántak róluk gondoskodni, vagy a szegénység, bántalmazás miatt kellett kiemelni legtöbbjüket a családjukból.

A javítóintézetben olyan fiatalkorúak töltik a büntetésüket, akik bűncselekményt követtek el

A rendszerbe kerülve pedig vagy kifogtak egy elnyűhetetlen, elhivatott, gyerekeket szeretni képes nevelőt, vagy nem.

Ahhoz, hogy valakiből egészséges felnőtt válhasson, és kialakuljon benne a társadalmi beilleszkedéshez elengedhetetlen önkontroll, fontos, hogy biztonságban megélje a saját függetlenségét és kompetenciáit, a benne rejlő játékosságot és spontaneitást, hogy az érzelmeit szabadon kifejezhesse, és megfelelő mennyiségű szeretet, gondoskodást, érintést és bizalmat kapjon. Már csak ezért is nagyon fontos, hogy a munkánkat minden pillanatban traumatudatos módon végezzük, tisztában vagyunk azzal, hogy a klienseink magatartása, mondatai, hozzáállása mögött sok nehéz tapasztalás rejtőzik.

Ha a „javítós” fiatalokkal dolgozunk, innen indulunk: a legtöbben eleve nehéz, elhanyagoló környezetből jönnek, érzelmi elhanyagolásban nőttek fel, és mire a javítóba kerültek, már elkövettek valamit, amiért bírósági ítéletet kaptak.

Elítélték őket „a felnőttek” – az ő szemükkel nézve ugyanazok a felnőttek, akik nem adtak megfelelő támogatást abban, hogy a veszélyes helyzeteket jó eséllyel el tudják kerülni.

Rossz esetben már van egy szintén a gyermekvédelmi rendszerben élő egy-három éves gyermekük, jó esetben nincs.

Rossz esetben senki nem várja őket a szabadulás után (még rosszabb esetben ugyanazok, akikkel a bűncselekmény idején töltötték az idejüket, potenciális bűnelkövetővé válva percekkel a javító elhagyása után).
Jó esetben van családjuk, szüleik, párjuk, bárkijük, ami könnyen jelentheti ugyanazt, mint a rossz eset.

Jó esetben még nincs tapasztalatuk a hajléktalanságban vagy a testük áruba bocsájtásában, rossz esetben van. Még rosszabb esetben a saját anyjuk adta el őket külföldre (sajnos ilyennel is találkoztunk).

Jó esetben nem semmizi ki őket a 18 éves korban újra megjelenő család; rossz esetben igen.

Egy segítő kapcsolat a javítóban – Anna története

Anna (akinek nem ez az igazi neve) épp a büntetését töltötte az egyik javítóintézetben, amikor találkoztunk vele. Szép, fiatal, roma nő, aki kislány korában került gyermekotthonba, és két éve élt itt, most tizennyolc éves. Mivel állami gondozásban töltötte az elmúlt hat évét, gyanakvó és bizalmatlan az idegen felnőttekkel szemben. Korábban sokat volt szökésben, több helyet is megjárt, volt nevelőszülőknél, lakásotthonban, zárt intézetben, és végül itt, egy javítóintézetben.

Nemsokára „szabadul” az intézetből, de minden bizonytalan, mert vannak még olyan ügyei, amik kapcsán egyelőre nem született ítélet – akár börtönbe is kerülhet.

Ettől függetlenül nagyon várja, hogy megkezdhesse a felnőtt életét, hiszen kint a saját döntéseire, tudására, erőforrásaira hagyatkozhat. Nehéz döntés előtt áll: hova menjen a szabadulást követően? Vissza a családjához, vagy keresse meg a saját útját?

A családja és az önmegvalósítás összeférhetetlensége nagyon feszítő számára, hiszen ha a családja mellett döntene, akkor a náluk honos roma szokásoknak megfelelően nem dolgozhat majd, úgy érzi, nem lehet önálló akarata. A férje vagy bátyja fogja majd képviselni minden helyzetben, nem öltözhet szabadon, kötik a szokások, a roma társadalmi elvárások, az értékek és a normák. 

Az önmegvalósítás kapcsán pedig szintén erősen meghatározók a többségi társadalom reakciói: útját sokkal nagyobb eséllyel fogják előítéletek és sztereotípiák kísérni, mint egy átlagos magyar fiatalét.

Szomorú, hogy pont azt nem kapja meg, ami az egyik legfontosabb lenne ahhoz, hogy ő is elhiggye magáról: képes a beilleszkedésre, képes arra, hogy a társadalom hasznos tagjává váljon, nem kell a társadalom peremén élnie vagy börtönben végeznie: a többségi társadalom bizalmát.

Óvónő szeretne lenni, saját ingatlanban élni, vendégszobát berendezni. Beszélgetéseink közben kirajzolódnak a vágyai, tervei, az egyszerű, de lelkesítő elképzelései, mégis, ha eltávolodunk a segítő kapcsolat valóságától, nagyon kicsinek tűnnek erre az esélyei, és nem azért, mert nincs meg benne minderre a potenciál.

Hasonló álmokat dédelget, mint egy vele egykorú, de családban élő fiatal, mégis szignifikánsan több veszély leselkedik rá útközben a gyermekkora viszontagságai miatt.

Ugyanakkor látszik az is, hogy vannak olyan – a hozzá hasonló lányok esetében – tipikusnak mondható pályák, amelyeket már biztosan elkerült: nem lett gyermekként maga is anya, nem is feleség még, elvégezte a nyolcadik osztályt, sőt már a tizedikre készül, van egy szakmája, és ha minden jól megy, a pincér szakot is elvégzi majd, legalábbis az idei gyakorlati vizsgája jól sikerült. Ezek egy fiatal roma nő esetében nagy eltérést jelentenek az átlagtól. 

Csakhogy a beszélgetéseink során Anna többször is azt a megállapítást teszi, hogy ő agresszív 

Azt állítja, ha megmutatná igazi énjét, ott agressziót találnánk. Miközben jó, hogy látja kívülről magát, és képes szembenézni ezzel a fájdalmas képpel, szomorú, hogy ez az egyik leghangsúlyosabb megélése önmagáról. Fontos rávilágítani, hogy mennyi minden más is van benne, hogy nem csak agresszióból áll, hogy más dolgok megélésére is képes, például támogató, kedves, odaadó, jó barát tud lenni, ez is ő – senki nem áll kizárólag agresszióból. Joachim Bauer írja könyvében:

„A vizsgálatok azt mutatják, hogy az erőszakos cselekvések – gyerekeknél és fiatalkorúaknál, valamint felnőtteknél egyaránt – mindenekelőtt akkor lépnek fel, amikor az a veszély fenyegeti az embert, hogy fontos kapcsolatai zátonyra futnak, vagy amikor egy közösség nem hajlandó befogadni, illetve kirekeszti őket.”

Anna pont ezzel küzdött.

Megvert egy lányt az intézetben, ami kétségkívül elítélendő cselekedet, büntetésre is számíthat miatta (ha emiatt akár csak felfüggesztett börtönbüntetést is kap, akkor sem valószínű, hogy valaha is az áhított óvónői pályára léphet), közben meg éppen azt élte meg, hogy magára hagyta a családja, hogy elvesztette velük a kapcsolatot, nem állnak vele szóba, kinyomják a telefont. Ezzel körülbelül egy időben összeveszett az egyik nevelőjével, akire korábban támaszkodhatott, a társai pedig – a megélése szerint – vagy féltek tőle, vagy „hülyének” nézték. 

Ha mindez még nem lenne elég, a verekedés pont egy olyan időpontban történt, amikor mindenki feszült volt: a nevelők és növendékek közül is többen Covid-fertőzöttek lettek, bezártságban éltek, még haláleset is történt (egy, a növendékek által nagyon kedvelt nevelő a Covid áldozata lett), tehát féltek és gyászoltak.

Bizonytalanság, magány, bizalmatlanság és kirekesztettség jellemzi ezt az időszakot. Meg is történik a baj: Anna csúnyán megveri az egyik társát. 

Bauer szerint „Agresszióra akkor kerül sor, ha a szervezetnek nem állnak rendelkezésére egyértelmű megoldások a fájdalom elhárítására”. De írásában ezen is túlmutat: az erőszakos, agresszív viselkedés mögött nemcsak fájdalom, hanem mindennek a megtapasztalása is áll: kutatások bizonyítják, hogy az „erőszakra való hajlamot mindenekelőtt az okozza, hogy az egyének maguk is erőszak áldozatai voltak”.

Anna esetében is biztosra vehető, hogy voltak agresszív megnyilvánulások a családjában, melyeket ő gyermekként túlélni, átvészelni kényszerült.

Valamennyit mesélt is ezekről, de nem bocsátkozott részletekbe, az azonban biztosra vehető, hogy az ő történetén is traumák sora hagyott nyomott.

Ha ezen a szemüvegen keresztül tekintünk rá, értelmet nyernek a cselekedetei, választásai és döntései. Csak bízhatunk abban, hogy a beszélgetéseink akár csak egy picit is segítenek, és Anna talál magában olyan kapaszkodókat, melyek később átsegítik a nehézségeken. De nincs kétségünk afelől, hogy valójában terápiára lenne szüksége.

Kamaszkor = identitásválság és útkeresés

Anna tizennyolc éves, kamasz, fiatal felnőtt. Önmagában az életkora is változásra, krízisre utal az eddig felsorolt körülményei mellett. Az identitás kiformálásánál tart, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy majd a fiatal felnőttkorba lépjen, ahol már az intimitás megteremtése, a párkapcsolat kialakítása, és az utódnevelés lesz hangsúlyos.

Fontos mérföldkő ez, hiszen a sikerén és teljességén múlik, hogy képes lesz-e később az egészséges, alkotóképes felnőttkor és az önmegőrző, harmonikus öregség megélésére. Ebben az időszakban a tomboló hormonális rendszere, és önmaga felfokozott keresése mellett még a kortársai és a médiából érkező tartalmak is nagy hatással vannak rá, amelyek által könnyen alakulhat ki olyan hamis önazonosság, ami szerepek viselésében, külsőségekben bontakozik ki.

Anna esetében ez a folyamat is nyomon követhető. Sokszor került elő témaként az álarc, amit visel, és néha már le mer venni, épp most talán egy kicsit bátrabban. Volt, hogy a belső vívódásait az ördög és az angyal harcaként élte meg, melyek során ő az angyal hangjával azonosult. A beszélgetéseink végére már nemcsak teljes átéléssel igyekezett bemutatni és kiszínezni magát az álarcában, de időnként le is tudott róla kerülni, sőt, képes volt arra, hogy megfogalmazzon részleteket abból, hogy kivé, mivé szeretne válni, merre szeretne tartani az életben, és őszintén meg tudta vizsgálni, hogy milyen ő. 

Többször visszajelezte, milyen furcsa neki, hogy meg tud nyílni – ez példa nélküli az életében: nincs olyan kapcsolata a környezetében, akinek megtehetné.

Sokszorosan nehezített pálya, bizonytalan siker

Tudjuk tehát, hogy család kellene, de az nincs.

Hogy biztonságos felnőttek, minták, mentálhigiénés támogatás kellene, de az sincs.

Hogy terápia kellene a traumák feldolgozásában, ami pláne nincs. 

Hogy ez az életkor önmagában is maga a krízis, hát még úgy, ha minden körülmény ad hozzá egy jó nagy lapáttal.

A kép ráadásul nem teljes, még rengeteg oldala van, például a bántalmazás dinamikája, a parentifikáció, a cigányság megélése és a többségi társadalom előítéletei, a közjavakhoz való hozzáférés nehezítettsége, a függőségek, a szegénység, és sok egyéb tényező.

Sem az indulás, sem az út nincs kipárnázva előtte. Az élet, amiben ezeknek a fiataloknak navigálniuk kell majd fiatal felnőttként, pont ugyanaz, mint nekünk – ami számunkra is megterhelő időnként, amiben nehéz eligazodni, ami kimerít, döntési helyzetek elé állít, és elbizonytalanít.

A nehéz sorsú gyerekekkel és fiatalokkal való munkánk során látszik, hogy ez az indulás devianciához, társadalmon kívüli életmódhoz, jelentős mentálhigiénés – idővel pszichiátriai – problémákhoz vezet, melyek aztán különböző módokon gyűrűznek vissza a társadalomba. Közös érdekünk lenne, hogy ne így történjen, és mégis ez történik. Segítségre lenne szükségük, amit nem kapnak meg. Pedig gyerekekről van szó, akik egy cseppet sem tehetnek arról, milyen körülmények közé születtek.

Minél inkább a mélyére látunk ennek a helyzetnek, annál jobban tiszteljük azokat, akik ezzel a sorssal járnak közöttünk és tesznek láthatatlan, de valójában emberfeletti erőfeszítéseket azért, hogy beilleszkedjenek a társadalomba, és teljes jogú tagként élhessék az életüket.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Asia Marosa / EyeEm

WMN szerkesztőség