Ilyen egy Fedél Nélkül-árus egy napja: A legpompásabb az, hogyha reggel még felébredek

–

István az átmeneti szállásról érkezik, három másik emberrel osztozik ott egy szobán. Azt mondja, olyan ez, mint bármelyik másik társbérlet. Vannak jobb és kevésbé jó napok, nagyban függ a lakótársaktól. A szobáért fizet, ezért nem is tekint hajléktalanként magára, és zavarja, ha a többi hajléktalannal egy kalap alá veszik.

Ha definiálnia kellene magát? Újságárus. Ez az élete. Ahogy ő fogalmaz: 31 napból 33-at tölt a Jászai Mari téren. Régi bútordarab már itt, olyan, mint a betonkocka, amelyre a táskáját teszi, és amely mellett napi 6-8 órát áll.

Miközben átveszi a lapokat a szerkesztőségben, elhülyéskedik a bent lévőkkel, a lap dolgozóival. Míg várok, leszólít egy másik Fedél Nélkül-terjesztő. Amikor megtudja, hogy újságíró vagyok, mesélni kezd. Látássérült hölgy, kisgyerekkel, szeretné otthagyni bántalmazó párját, de nincs hová mennie, mit tegyen? Megígérem, hogy utánakérdezek, hátha van valami megoldás.

Közben István is elkészül, indulunk

Villamossal megyünk. Istvánnak kedvezményes bérlete van, ugyanis 74 százalékos rokkant. Túl van több stroke-on, szívbeteg, cukorbeteg. De, mint mondja, nem emiatt került az utcára, ez csak később jött. 2016-ban roppant meg az egészsége, és akkor indult el a lavina. Egyik betegség jött a másik után, több hónapot töltött kórházban.

Még jóformán meg sem állunk a Hollán Ernő utca sarkán, a már említett betonkockánál, amikor megjelenik az első ismerős.

„Szia, István” – köszön oda valaki. István megállítja.

„Hadd mutassam be, ő Ildi, és nagyon kedves. Neki és a kolléganőjének nagyon sok mindent köszönhetek. Amikor rosszul voltam, ők hívták a mentőket, és még a kórházba is bejöttek meglátogatni.”

Ildikó nem engedi, hogy lefotózzam, de megáll néhány szóra. Mint mesélik, ismeretségük egy vitával kezdődött. Ildikó itt dolgozik az egyik közeli üzletben. István gyakran jár be hozzájuk, télen ott tud megmelegedni, adnak neki forró teát. Most viszont mennie kell, várja a munka.

Ahogy ott állunk, lépten-nyomon köszöngetnek Istvánnak.

„Szervusz, István”. „Hogy vagy, Pista?”

István pedig engem kérdezget: „Tudod, ki volt ez?”, „És őt felismerted?”

Politikus, színész, nemzetközi hírű tudós és egykori modell megy el mellettünk vagy éppen áll meg újságot venni. Van, aki nem is kér újságot, csak István kezébe nyom némi pénzt. A postás és a közteres is megáll néhány szóra, gyerekek integetnek, kutyák szaglásszák meg régi ismerősüket. István a telefonját mutatja, van közös képe Röhrig Gézával és Dunai Tamással is.

Hogy került az utcára? Mivel foglalkozott előtte? István nem szívesen beszél a múltjáról, „ami volt, elmúlt”, de azért néhány dolgot csak sikerül kihúznom belőle.

A fiatalkorát Debrecenben és környékén töltötte, levelezőn érettségizett. Az élete nagy részében az építőiparban dolgozott. Nem meglepő módon a legtöbb helyre nem volt bejelentve. Többek között ezért is járt így. Miután megroppant az egészsége, szembesült a következményekkel. Huszonhétezer forint a rokkantsági ellátása.

Hogy ezen kívül mivel telt az élete?

Csavargott. Bejárta Európát

„Kíváncsi voltam, hogy máshol milyen az élet. Fogtam a hátizsákomat, és elindultam. Amerre a szél vitt. Gyönyörű helyeken jártam, kellemes érzéseim voltak, sok szép emléket gyűjtöttem. Aludtam a tengerparton Olaszországban, reggel a sirályok hangjára ébredtem. Jártam sikátorokban, láttam sátortáborokat és lepukkant embereket. Spanyolországban például rengeteg a gyerekkoldus. A szüleik küldik őket az utcára. De jártam az úri részeken is, gazdag vidékeken.”

István akkoriban nagyrészt az utcán lakott, szállókra csak tisztálkodni járt. Hogy miből élt? Alumíniumot gyűjtött. Vagy énekelt. Mindig akadt valami. Tudta, hogy kit kell kérdeznie.

„A legjobb információforrás mindenhol a hajléktalan. Ha odamész egy rendőrhöz és megkérdezed, hogy merre van ez vagy az, szerencsétlen csak bámul, nem tudja. De ha odamész egy helyi hajléktalanhoz, ő azonnal mondja, hogy gyere, testvér, megmutatom.”

Amikor kifogyott a pénzből, hazatért Budapestre

Egy ismerőstől hallott a lehetőségről, hogy Fedél Nélkül-árusítással pénzt lehet keresni. Jelentkezett terjesztőnek, szerzett helyet a szálláson. Azóta ezzel foglalkozik. Illetve volt egy kisebb szünet. Akkor jött a stroke. Az utcáról vitték be a kórházba, ahol kiderült, hogy a szívével is gondok vannak. Megműtötték, több hónapig lábadozott. Nehéz időszak volt, pénzt keresni nem tudott, a megtakarítását felélte.

Aztán jött a Covid. Ő akkor is mindennap kijött ide. A rendőrök hoztak maszkot neki. Az emberek féltek a vírustól, nem vették a lapot, de azért némi pénzt mindig adtak. Majd elvesztette a párját. Erzsi szintén Fedél Nélkül-árus volt, vérmérgezést kapott, a kórházban már nem tudtak rajta segíteni.

„Vannak szomorú emlékeim, de nem akarok gondolni a múltra, hogy mi történt korábban. A jelennek élek. Az az igazság, mivel ilyen sok betegségem van, a legpompásabb az, hogyha reggel felébredek.”

Márpedig minden reggel felkel, és jön ide. Ritkán van csak olyan, hogy reggel nincs kedve elindulni, és az is csak néhány percig tart. Ha fúj a szél, ha esik az eső, ha forróság van, ő akkor is jön, teszi a dolgát. Esős időben legfeljebb behúzódik ide a párkány alá, hidegben bemegy néha valahova megmelegedni.

Például ide, a szemközti cukrászdába. Itt is jól ismerik. Amikor bemegyek kávét venni, elég annyit mondanom, hogy Istvánnak a szokásosat, és már adják is a kávéját, a saját bögréjében.

„Ó, hát István itt már VIP-vendég” – mondja a pultos lány

István szereti ezt a munkát, mint mondja, már nem is igen csinálna mást. Egyszer próbálkozott, hogy elmegy biztonsági őrnek, de az egészségi állapota miatt, érhető módon, nem vették fel. Nem bánja. Azt valószínűleg úgyis unta volna. „Sokszor kérdezik, hogy miért nem keresek más munkát, vagy hogy miért nem próbálok valami exkluzívabb helyen árulni. De nekem ez jó. Engem itt ismernek. Én ezt szeretem csinálni. Vagy inkább úgy mondom, hogy itt szeretek lenni.” 

Nem vágyik se szabadnapra, sem arra, hogy utazgasson. Csavargott már eleget. A városban sem bóklászik. Megvan az útvonala, azon halad nap, mint nap. „Ha jó idő van, akkor néha kimegyek a Margitszigetre. De akkor is egyedül szeretek lenni. Nézem az embereket, van, hogy beugrik valami, és akkor azt leírom.”

Az utóbbi néhány évben ugyanis már ír is a lapba. Nem állandó jelleggel, csak ha valami megragadja. Például ahogy a villamoson egy öreg házaspár csillogó szemmel néz egymásra. Vagy ahogy a kutyák vakaróznak a parkban.

Barátai? Azok nincsenek. De van sok kedves ismerőse. István szerint ez a környék olyan, mint egy nagy család. Látott felnőni gyerekeket, akik aztán a saját gyerekeikkel tértek ide vissza.

„Idejönnek, rám köszönnek, hogy szia, Pista, hát nem ismersz meg?

Lényegében soha nem vagyok egyedül. Mindig van kihez szólni. Nagyon sok, magányos idős ember van, akik otthon vannak a négy fal között. Én még azt is tudom, mikor voltak utoljára a vécén. Mert megállnak és mesélnek, én meg bólogatok. Ó, nagyon sok mindent tudok, mégsem tudok semmit.”

Készítek néhány fotót Istvánról, ő közben elad néhány újságot.

„Ebben most versem is van” – mondja az ismerősöknek. De van, akinek ingyen adja, pedig ő maga száz forintért szerzi be a lap darabját. Meg is kérdezem, hogy miért csinálja, hiszen ez neki így ráfizetés.

„Ez oda-vissza alapon működik” – feleli.

Sokan úgy is adnak neki pénzt, hogy nem kérnek cserébe újságot. De szoktak neki ételt, ruhát is adni. Ő mindent elfogad. Ha neki nem jó, akkor legfeljebb beviszi a szerkesztőségbe. Ma reggel is vitt be három pár cipőt. Minden segítség jól jön. Főleg most, az infláció miatt. Ő is szembesül azzal, hogy egyre kevesebbet ér a pénze. A rokkantsági ellátása 2016 óta szinte ugyanannyi.

„De ezzel nem vagyok egyedül. Több százezren vannak így Magyarországon. Másoknak sem emelnek. Csak mi még Erzsébet-utalványt, meg ilyeneket sem kapunk. Mi a periféria széle vagyunk.”

István nem szereti, hogy egy kalap alá veszik a többi hajléktalannal. Szerinte az emberek nagy része nem tesz különbséget hajléktalan és hajléktalan között. Sokan átnéznek rajta, kikerülik. Persze, csak azok, akik nem ismerik. Akik ismerik, azok sosem bánnak vele lekezelően.

Szerinte az a baj, hogy az emberek elfelejtik, hogy bárki könnyen hasonló helyzetbe kerülhet. Főleg manapság.

„Én fizetős szállón vagyok, te meg albérletben. Annyi a különbség, hogy az albérletért jóval többet fizetsz. Aztán lehet, hogy egyszer nem tudsz időben fizetni és azt mondja a főbérlőd, hogy szedd a sátorfádat. Nem lehetsz te is ugyanúgy hajléktalan? Aki albérletben lakik, annak ugyanúgy nincs saját tulajdona, mint nekem. És ugyanez van a munkahelyekkel is. Bármikor elküldhetnek, legfeljebb kapsz egy kis végkielégítést. Ma már egyáltalán nem biztos, hogy a munkahelyedről fogsz nyugdíjba menni. A rendszerváltás előtt ez nem így működött.”

Akkor szerinted jobb volt a rendszerváltás előtt élni? – kérdezem Istvánt.

„Abban az időben, ha egyedülálló is voltál, biztos egzisztenciával rendelkezhettél. Ha volt végzettséged, és munka kellett, volt. Ha beadtál egy igénylést, tíz-tizenkét év múlva kaptál egy lakást vagy egy bérházblokkot. Most már nincs ilyen. Viszont, tegyük hozzá, akkoriban meg vasfegyelem volt.”

Miközben beszélgetünk, zajlik körülöttünk az utca mindennapi élete.

Egy taxis és egy rakodóbrigád ordibálnak egymással, majdnem összeverekednek.

Egy bolti tolvaj rohan el mellettünk hóna alatt a zsákmányával, az üzlet biztonsági őre lohol utána.

Egy férfi megáll mellettünk, és mondja a magáét a gengszter politikusokról.

Egy nő örömmel tudatja velünk, hogy sikerült ügyvédet szereznie, és így valószínűleg nem kerül utcára.

Képzelje, ellopták a kisunokám biciklijét a tárolóból – meséli egy másik asszony. – Vadonatúj bicikli volt. Szerintem már nem lesz meg. Itt a környéken egyfolytában lopják a bicikliket. Valószínűleg egy banda. El kéne kapni őket. Minden jót!

Bár az időjárással szerencsénk van, délután mégis fázni kezdek, felveszek még egy pulóvert. Kérdezem is Istvánt, hogy nem szokott-e fázni.

„Hát, ez nem volt igazi tél. A tél az, ami még gyerekkoromban volt. Szánkóztunk, hógolyóztunk. Felöntöttük vízzel a havat, és azon csúszkáltunk. Meg dideregtünk és fagyoskodtunk. Nálunk például az iskolában nem volt központi fűtés. Cserépkályha volt. Emlékszel A kis bicebóca című filmre? Olyan volt. Olyan padok voltak. Volt egy gondnok, mire a gyerekek bementek az iskolába, ő már befűtött a cserépkályhába. És mi még pennával írtunk indigópapírra. Volt tintatartó is” – meséli István, én pedig szinte látom magam előtt a szépreményű kisfiút az iskolában.

„Hogy bánom-e, hogy így alakult? Azt kell hogy mondjam, jó volt ez így mégis. Olyan tapasztalatokat szereztem, ami a legtöbb embernek nem adatik meg. Persze, voltak nehéz részei az életnek, volt, hogy éheztem is. De utólag belegondolva nem volt rossz. Nem sok emberrel cserélnék.”

Nem túl erős a mai nap, nincsenek sokan az utcán. A tervek szerint ötig maradnánk, de jön egy hívás. Látom, hogy rossz hír.

  

– Baj van? – kérdezem.

– Igen, baj – feleli István. – Most hívtak, hogy meghalt a Dunai Tamás.

Istvánt nagyon szíven üti a hír. Azt mondja, jó ismerősök voltak, Tamás nagyon kedves ember volt. Mutatja is újra a telefonján a közös képüket.

Nem fotózom tovább Istvánt, ő is úgy dönt, hogy nem marad a szokásos ideig. Délután négy körül elköszönünk egymástól. István megy vissza a szállóra, én meg megyek látogatóba anyámhoz. Fáradtan omlok le este a tévé elé. István azt mesélte, hogy esténként ő is tévézni szokott. Az egyik csatornán épp egy luxusházat mutatnak be.

„Csak huszonhétmillió dollár. Nagyon jutányos ár. Jól jár, aki megveszi.”

Eszembe jut, amit István mondott, amikor arról kérdeztem, hogy irigyli-e azokat, akiknek könnyebb élet jutott: „Nincs bennem irigység. Van, akinek bejön az élet. Vannak, akik csodálatos környezetben, biztos egzisztenciával rendelkező családban nőnek fel, és mindenben támogatják őket. Mások meg saját erejükből építenek karriert. És vannak, akiknek meg nem ez jut. Én ezt magamnak is teremtettem. Ezt el kell fogadnom, és kész. És én el is fogadom. Élni kell a mának.”

A képek a szerző tulajdonában vannak

Iliás-Nagy Katalin