–

Az egész úgy kezdődött, hogy ma csak kétszer nyomtam ki az ébresztőmet, elsőre megtaláltam a fülbevalóm mindkét felét, nem cseppentettem fogkrémet a pulcsimra, és nem kellett futnom, hogy elérjem a villamost.

A villamost, amin, mint ahogy már többször, most is megláttam a hajléktalanok újságját áruló férfit, ahogy laza, lendületes léptekkel haladt leghátulról legelőre. Nem kéregetve, tolakodón, hanem egyfajta nyugodtsággal.

Pár szóval kínálta az újságot: „hadd ajánljam magunkat… érdekes írások… interjú X-szel meg Y-nal.”

Közben kicsit sem vette magára, hogy a legtöbben egy pillantásra sem méltatták, sőt, leginkább elfordultak.

Ha valaki a fejét rázta, vagy azt mondta: „most nem, köszönöm”, akkor alig érzékelhetően megrándult a szemöldöke vagy a válla, mintha azt mondta volna: „jól van, a te bajod, én nem bánom”.

Ha végül meg aztán valaki mégis megtörte a birkaeffektust, és kért az újságból, a többiek már nem bújhattak a mögé, hogy ha senki nem ad, akkor bizony ők sem.

A kedvesség kedvességet szül, az emberi megnyilvánulás emberré teszi a társadalom peremére szorult idegent.

Hirtelen némi szégyenkezés és feszültség keveredett a levegőbe, egy-két ember még kotorászni kezdett a táskájában a tárcája után. A köszönet nem maradt el, még annak is jutott a tréfás, de őszinte hálával teli szavakból és a visszafogott mosolyból, aki nem adakozott, csak a közelben volt.

„Maga csak így elszór ezer forintot kora reggel? Utánam fut, de kedves! Hú, mennyi érmét ad, nézze, visszaadok egyet szerencsepénznek” – mondogatta válaszul az adakozóknak.

Már majdnem a következő megállóba értünk, ahol repülőrajttal kellett kilőnöm, hogy elérjem a HÉV-et. Lassított a villamos, amikor mégis kutakodni kezdtem. Nyílt az ajtó, leszálltam, ő mögöttem. Hirtelen visszafordultam: „Én is kérek egyet”. Marokból marokba csörrent a pénz, majdnem leesett a földre a lap, ahogy rohanva indultam tovább, és a széllel ért utol a hang:

„Legyen vidám napja!”

Ezen a napon, a HÉV-en zötyögve kivételesen nem az ablakon álmosan kibámulók, a késés miatt zsörtölődők vagy a telefont nyomkodók táborát erősítettem. Hanem fittyet hányva ezekre a kora reggeli illemtudó viselkedésmódokra és a huszonévesekről általánosan elfogadott képre, olvastam. Méghozzá újságot. Ráadásul nem átallok el-elmosolyodni közben, a két mellettem ülő ötvenes nő mogorva pillantásainak kereszttüzében.

Persze nem csak az csal mosolyt az arcomra, amit olvasok. Hanem a gondolat, hogy a mai napom, bár egy közönséges napnak indult, mégis különleges lett, és engem is azzá tett. Leginkább a saját szememben, de talán egy kicsit másokéban is.

Pedig nem kellett hozzá eget rengető lemondás, erőfeszítés, vagy önfeláldozás. Csak egy szimpla döntés: mi másra költeném el a táskámban hányódó háromszáz forintot? Másfél gombóc fagyira, egy pár zoknira, egy vonaljegyre, egy tábla csokira? Megér nekem valamennyi pénzt egy interjú, pár novella, néhány vers? Megér nekem valamennyi pénzt, hogy másokon segítsek? Hány ember állhatna könnyebben talpra, ha a villamoson mindenki adott volna akár csak száz forintot is? Mennyi a tényleges értéke annak a számunkra kevés pénznek az ő életükben?

Mennyi a tényleges értéke annak az én életemben, hogy lett egy vidám napom?

Bori