Sokáig úgy vélték: a női biciklizés leszbikussághoz, prostitúcióhoz, házasságtöréshez vezethet

–

A XIX. század végére a korábbi elöl nagy, hátul apró kerekű, kifejezetten ügyességet igénylő kerékpárok helyett megjelentek az úgynevezett biztonsági biciklik. Ezek az egyszerűbben hajtható, stabilabb és könnyedebb szerkezetek futótűzként terjedtek el az európai és amerikai piacokon, megfizethető áruk miatt hamar közönségkedvenccé válva. A személyes mobilitást átíró jármű pedig a feminista mozgalom egyik kulcstényezője lett.

Az egyenlőség jelképe

Egy korabeli újságcikk így írt erről: „a férfiak számára a kerékpár kezdetben csupán egy új játék volt, egy újabb gép, amely a munkájukban és játékukban megismert eszközök hosszú listájához csatlakozott.

A nők számára ez egy olyan paripa volt, amelyen egy új világba lovagolhattak.”

A kerékpár lehetővé tette, hogy otthonuktól távolabbra is elkalandozzanak, egyedül közlekedjenek, a „bicikliláznak” köszönhetően pedig a kor merev öltözködési szabályai is lazulni kezdtek. A fűzők és nehéz öltözékek helyett a nők is praktikusabb, könnyedebb ruhadarabokat kaptak, amiben végre lehetett sportolni, szabadon mozogni. A bloomersnek nevezett bokánál szűkülő, felette bő nadrágok és nadrágszoknyák lehetővé tették, hogy a nők szinte a férfiruhák kényelmében élvezhessék a kerékpározást.

„Szerintem a bicikli többet tett a nők emancipációjáért, mint bármi más a világon” – vallotta Susan B. Anthony, a kor kiemelkedő nőjogi aktivistája. „A tekerés a szabadság és az önállóság érzését adja a nőknek. Jó érzés fog el, valahányszor látok egy nőt kerekezni – számomra ez a szabad, korlátlan nőiesség képe.” A nyeregben a férfiak és nők egyenlőbbek voltak, mint bárhol máshol. Ez pedig sokakat megijesztett.

A szabad nő veszélyes

A nők újonnan nyert szabadsága azonban számos férfinak szúrta a szemét, így rengeteg olyan írás, orvosi „szakvélemény” látott napvilágot, ami a biciklizéstől próbálta megóvni a nőket. Az a nézet terjedt el, miszerint a kerékpározás annyira kimerítő tevékenység, hogy a nők teljesen alkalmatlanok rá,

ha pedig mégis nyeregbe pattannak, azzal az alvás- és szívritmuszavar, a fejfájás és a depresszió veszélyeinek teszik ki magukat.

További elrettentésre pedig megjelent a „bicycle face”, vagyis biciklis arc-kifejezés.

Ezt a mondvacsinált jelenséget a „szakértők” szerint a túlzott megerőltetés, a merev testtartás és az egyensúlyozás közben történő öntudatlan erőfeszítés idézi elő. Tünetei a fáradt, kimerült arc, sápadtság vagy túlzott pirosság, és a karikás szemek. Egyesek szerint tartós állapotról volt szó, mások viszont azt vallották, ha elég időt tölt távol a kerékpártól a „beteg”, elmúlnak a tünetek. Azt is hangsúlyozták, hogy bárkinél előfordulhat, aki kerékpározik, ám a nőknél számottevően nagyobb az esélye a kialakulásnak.

A század végére persze kiderült, hogy a kórkép hamis volt, erről Sarah Hackett Stevenson chicagói orvos így nyilatkozott egy szaklapban: „[A kerékpározás] nem károsítja az anatómia egyetlen részét sem, mivel javítja az általános egészségi állapotot. Az elmúlt öt évben lelkiismeretesen ajánlottam a kerékpározást” – mondta. „A [bicycle face-nek nevezett] fájdalmasan szorongó arckifejezés csak a kezdőknél látható, és az amatőrök bizonytalanságának köszönhető. Amint a kerékpáros gyakorlottá válik, fel tudja mérni az izomerejét, így tökéletes bizalmat szerez az egyensúlyozási képességében és a mozgási erejében, ez a tekintet pedig elmúlik.”

Ez a férfiak terepe

Az elrettentésre hivatott álhírek és korlátozások azonban nem múltak el. 1895-ben például A New York World’s 41 szabálya női kerékpárosok számára című kiadványban számos, mai szemmel nézve hajmeresztő, a nőket másodrangú, cselekvőképtelen személyeknek beállító „tanács” jelent meg.

Ilyen tanács volt például a „ne ájulj el az úton”, és a „ne gondold, hogy mindenki téged néz”,

de a szerzők arra is felhívták a női biciklisták figyelmét, hogy ne beszéljenek a ruháikról a férfiakkal, és ne használják a kerékpáros szlenget, valamint ne akarjanak rekordokat dönteni vagy versenyezni, ezeket hagyják meg a fiúknak. Azért persze kerültek bele hasznos tippek is, (bár ezeket nemtől függetlenül érdemes mindenkinek betartani), például: hogy ne hagyják otthon a kerékpárjavításhoz szükséges szerszámokat, és ne induljanak hosszú útra, ha még nem biztosak a tudásukban. 

Nehogy rájöjjenek, mire képesek egyedül!

Azok, akik a régi társadalmi berendezkedés fenntartásában voltak érdekeltek, rettegtek, hogy mihez vezethet a nők függetlenedése. Attól tartottak, a megízlelt szabadság, amit a kerékpározás jelentett sokaknak, veszélybe sodorhatja „a nőknek otthon a helye” berendezkedését, és a nők „elhajtanak a szabadságba”. De nemcsak a szabadabb mozgástól kellett tartaniuk, hanem a szexualitás felszabadulásától is.

Számos orvos írt arról (természetesen „szegény, védtelen” nők miatt aggódva), hogy a kerékpározás egyik mellékhatása a „tisztaság károsodása”. Attól tartottak ugyanis, hogy a fiatal nők kerékpározás közben felfedezik a maszturbálást. „Ha a nyereg lassú tempóhoz van beállítva, és szokatlan erőfeszítésnél, sebességnél vagy hegymenetnél a test előrevetül, ami miatt a ruházat a klitorisznak nyomódik, akkor az a fiatal leányban addig ismeretlen érzéseket ébreszt, aminek fájdalmas és elgyengítő »granuláris erózió« vagy »polipoid növekedés« lesz a következménye” – írja a korabeli hiedelmekről Ellen Garvey a kerékpározás és a nők közös történetét vizsgáló munkájában.

A maszturbálást a női szexuális egészségre károsnak gondolták: Garvey kutatómunkája során több korabeli írással is találkozott, amiben „lesoványodott, túlhajszolt fiatal lányok” példáján keresztül mutatták be, milyen veszélyei lehetnek a biciklizés okozta örömöknek, és azt állították, a maszturbálás meglátszik művelője arcán, így mások is tudni fognak bűnös élvezeteiről (szigorúan csak a nők arcán, továbbra is).

Néhány orvos pedig arról is beszélt, hogy a nyereg rezgése által okozott örömök ráébresztik a nőket, hogy nincs szükségük behatolásra az orgazmus eléréséhez, így nem tartanak igényt a férfitársaságra, és leszbikussá válnak.

A nőket izgató kerékpárnyergekkel az egyháznak is meggyűlt a baja, ők azt állították, olyan bűnökbe csábítja a nőket a kerékpározás, mint például a prostitúció vagy a házasságtörés. 

Hogy lenyugtassák a kedélyeket, hamarosan megjelentek a „higiénikus” biciklinyergek, melyek kialakítása eltért a hagyományos ülésektől, középen nem volt párnázás, így a csikló nem érintkezett az üléssel. Ezen kívül a női kerékpárokon a kormány dőlésszöge is kisebb volt, így a testtartás csökkentette a szexuális ingerlés kockázatát.

 

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Hulton Archive / Stringer

Pichler Zsófi