Kutyás horrortörténetek: amikor a gazdi nem bír az ebbel

–

Hol az a szint, ahol már segítséget kell kérni?

Csöng a telefon, felveszem. Középkorú férfi az, normálisan bemutatkozik. Kérdezem, hogy miben segíthetek.

– Van nekünk egy kutyánk, a Szultán. Németjuhász keverék, szép nagy kutya, okos is. Őrzi a házat rendesen, hozzánk aztán be nem jön senki idegen – kezdi a gazdi a beszámolót. A múlt héten viszont megharapott engem, mikor el akartam zárni, mert jöttek hozzánk, na, azért ez mégsem járja, gondoltam, szakemberhez fordulok, hogy megmondja, mit lehetne itt tenni.

– Pontosan hogy történt az eset? – kérdezem, valahonnan el kell indulni.

– Vendégségbe jöttek hozzánk, és el akartam húzni a kutyát a nyakörvénél fogva a kapuból, hogy be tudjanak jönni, de kirántotta magát a kezemből, és egyet odavágott a kézfejemre.

Nem volt olyan vészes, nem fogott meg, nem rángatott, mint a rendőrkutyák, de azért nagyon fájt, be is kékült a kezem rendesen.

– Ez volt az első ilyen eset?

– Hááát, nem. Először anyósomat harapta meg, de hát ő – most egymás között vagyunk, mondhatok ilyet – tulajdonképpen megérdemelte. Hiába mondtam neki, hogy hagyja békén azt a kutyát, mindig etetgette, mindig simogatta, aztán addig tutujgatta, amíg egyszer csak a Szulinak elege lett, és jól megharapta. Mondjuk, én is megharaptam volna a helyében, megmondom őszintén.

– És ez mikor történt?

– Kábé fél évvel ezelőtt. Aztán kicsit később megharapta még egyszer, na, azóta tudja anyósom, hogy hol a helye, és elkerüli.

– Más incidens is volt?

– Volt. De sosem borult el, ne úgy képzelje el, mint a filmekben! Egyszer megfogta a feleségem, de őt sem harapta meg rendesen, csak jelezte neki, hogy ácsi. De hát a feleségem is csak tévében látott kutyát előtte, tudja? Macskás volt világ életében, fogalma sincs, hogy nyúljon hozzá, szóval valahol érthető az eset.

Aztán nem olyan régen a gyereket is megkapta, de az más volt. Kint focizott a Bécike a kertben, pedig szigorúan megtiltottam neki, hogy labdázzon, ha a Szultán is kint van. De hát tudja, milyenek a gyerekek, csak nem bírt magával, a kutya meg bepörgött a labdára, aztán odakapott. Mondjuk, nem akarta bántani, nem is fogta meg igazán, csak a gatyáját szaggatta le róla. Na, azóta nem focizik a Bécike, ha a Szultán kint van, megtanulta egy életre! – meséli szinte elégedetten.

– És miért pont most hívott fel minket?

– Hiszen mondtam már: a kutya rám is morog már, nekem is odavágott, meg van teljesen hülyülve, valamit csinálni kell vele.

Ebben a történetben nemcsak az a szomorú, hogy valaki teljes lelki nyugalommal végignézi, hogy a kutyája megharapja a családtagjait – nyilván csak a szerencsén múlott, hogy nem történt komolyabb baleset – és csak akkor érzi gázosnak a helyzetet, amikor a kutya már őt is fenyegeti – addig mindig más volt hibás szerinte –, hanem az is, hogy a beszélgetés végeztével a gazdi eltűnt, soha nem jelent meg a kutyaiskolában. Nem tudni, mi történt a családdal, mi történt a kutyával, de nem vagyok derűlátó a végkimenetellel kapcsolatban. 

Még szerencse, hogy az ember okosabb az állatnál

A két gazdi egy középkorú házaspár, a kutyus egy közepes testű vadászkutya keverék.

– Először csak kicsit morgott a Zsömi – kezdi a hölgy a beszámolót – nem is vettük komolyan. De aztán ez a morgás egyre durvább lett, elkezdte felhúzni az ínyét is, vicsorgott, mint egy megszállott. Nem értettük, mert addig olyan aranyos volt, pár hét alatt fordult át teljesen normálisból ilyen elmebetegbe a viselkedése, pedig nem történt vele semmi, ami ezt indokolná. Sose bántottuk.

Jelenleg ott tartunk, hogy nem tudunk reggel kijönni a hálóból, mert a kutya ott áll az ajtóban és morog. Nem enged ki minket és hát félünk tőle. Nem akarjuk feszegetni a határokat, mert biztosak vagyunk benne, hogy meg is harapna. Látszik rajta, egyszerűen nem normális ilyenkor. A férjem szerencsére rájött, hogy ha kimászik az ablakon a kertbe és beindítja a kocsit, a kutya azt hiszi, hogy visszük sétálni, kiszalad a kertbe, és mintha mi sem történt volna, boldogan beszáll a kocsiba. Ettől a pillanattól kezdve megint olyan, mint régen, kedves és aranyos és jámbor egész nap. Egészen a következő reggelig, amikor is kezdi az egészet elölről. Kezdünk belefáradni. Mit lehet itt csinálni?

Amikor túlvállaljuk magunkat

A következő történet főszereplője, Anikó, régóta kutyázik. Sok kutyasulit megjárt már, nálunk is eltöltött egy-két évet. Több kutyája volt, dolgozott is velük, szóval azért meg tudja különböztetni a kutya elejét a hátuljától, és bár voltak hiányosságai, elég jól elvolt a kutyáival.

Aztán Anikó egyszer csak kitalálta, hogy ő bizony szereti a kihívásokat, ezért emelné a tétet. Akar magának egy kemény juhászkutyát; kérdezte, mit szólunk hozzá. Nem igazán értettük Anikót, és ismerve a képességeit, nem tartottuk túl jó ötletnek. Elmondtuk, mennyire más az az élet, az a kutyázás, amit most csinál, és milyen más lesz minden, ha kifog valami ösztönerős kaukázusit, kuvaszt vagy közép-ázsiait.

De Anikó nem hallgatott ránk, szintet akart lépni, tanulni, fejlődni akart, és egyszer csak beállított hozzánk a kutyaoviba egy tündéri kaukázusi juhászkutya kölyökkel. Szuka volt, Anikó tudatosan választotta, reménykedve benne, hogy könnyebb lesz az élet vele, mint egy kannal.

Sajnos, mivel mindig az egyedet kell nézni, nem az ivarát és nem is a fajtáját, nincs biztosíték rá, hogy ha így vagy úgy választunk, akkor ilyen vagy olyan kutyánk lesz.

Baba, mert Anikó így nevezte el a kutyust, hamar megmutatta, milyen fából faragták. Egy négyhónapos kölyökkutya ritkán agresszív, Baba sem volt az, de a határozottsága és a gátlástalansága hamar megmutatta, mire számíthatunk tőle a jövőben. Megmondtuk Anikónak – ez nem az a szakma, amiben érdemes kertelni vagy finomkodni –, hogy vigye vissza a kutyát még most, mert sok lesz neki. Vegyen, vagy még inkább hozzon ki menhelyről valami cukiságot, és foglalkozzunk inkább azzal, mert ennek nem lesz jó vége.

Sajnos az aggályaink ugyanúgy lepattantak Anikóról, ahogy a kutyaválasztás előtt is. Mit volt mit tenni, elkezdtük közösen nevelgetni Babát. Anikó rendkívül szorgalmas volt, ott volt minden foglalkozáson, mindig fel volt készülve, mindig látszott rajtuk, hogy gyakorolt a kutyával otthon is, és Baba nagyon szépen csinálta is a különböző feladatokat. 

Sajnos azonban, ahogy a kutya cseperedett, kezdte megtalálni Anikó gyenge pontjait, és elkezdődött az, amitől az elejétől fogva tartottunk. Baba egyre többször önállósította magát, púposkodott a többi kutyával, nem figyelt a gazdájára, sőt egyszer rá is morgott, amikor Anikó fegyelmezni próbálta.

Nagyon kemény beszélgetés következett ezután. Elmagyaráztuk neki, hogy itt már ég a ház, és ebből a helyzetből sehogyan sem fog tudni jól kijönni. Egyszerűen kevés ehhez a kutyához, nincs benne annyi tudás, tartás, következetesség, tudatosság, ami ahhoz kell, hogy egy ilyen kaliberű kutya komolyan vegye, ezért valószínűleg az lenne a legjobb megoldás, ha keresne valakit, akinek megvan a kellő tapasztalata, és átveszi tőle Babát. A kutyának is jobb lesz, és ő sem vállal további felesleges kockázatot.

Persze ilyesmit senki sem szeret hallani, arról nem beszélve, mennyire kötődik a gazdi ahhoz a lassan egyéves kutyushoz, akit kölyökkutya kora óta nevel. Anikó nem tudta feldolgozni a kritikát, amit egyébként tisztán segítő szándékkal mondtunk, és a vége az lett, hogy eltűnt a kutyasuliból.

Nem is hallottunk róla sokáig, de pár hónappal később csöngött a telefonom. Anikó volt az. Igazából nem lepődtem meg, de ami történt, messze felülmúlta a várakozásaimat. Kétségbeesetten, remegő hangon szólt bele a telefonba.

A nappalijában feküdt a földön egy komódhoz szorítva. A kutyája megharapta, felborította, és most fekszik rajta teljes testével, és nem engedi felállni. Morog és vicsorog, ha meg akar mozdulni.

Na, ez az a szitu, amit a világon senki sem akar telefonon megoldani, hiszen nem látjuk, mi történik pontosan, nem tudjuk, hogy ha még pont jól instruáljuk is a gazdit, akkor is mit ért belőle és hogyan fogja végrehajtani az instrukciókat, a tét pedig óriási, szóval egy pillanat alatt leizzadtam én is. Végül azt találtam ki, hogy próbáljon meg keresni valamit a zsebében vagy karnyújtásnyira, amit el tud dobni a kutyának, hátha vált a kutya. Anikó a papírzsebkendőjét dobta el Babának, aki átkapcsolt, és utána már hagyta a gazdáját felállni. Szerencsénk volt, történhetett volna másképp is.

Anikó megköszönte a segítséget, és elköszöntünk egymástól. Azóta nem hívott. Nem tudom, mi lett velük.

Hogy csináljunk harapós kutyát a cukiságból?

A következő két történetet egyben mesélem el, mert gyakorlatilag ugyanaz volt mindkét esetben. Még a kutyák fajtája is azonos: francia buldog. A fajtáról azért elöljáróban annyit mondanék, hogy vannak köztük igen makacs egyedek, akikben az érzékenység a nullához közelít, szóval azért tudnak ők bajt csinálni, akármilyen cukik is.

Két – egymástól független – olyan eset volt nálunk a kutyasuliban, amikor a gazdik azért jöttek, mert a kis francia buldogjuk leharapott egy ujjat – az egyik esetben egy vendégségben lévő hölgyét, a másikban a gazdáét. Mindkét esetben kajáért harcolt a kutya, és mindkét esetben rendszeresen keménykedett a gazdi etetés előtt/alatt a kutyával, nem engedte, hogy egyen, elvette és visszaadta a kaját, belenyúlt, miközben a kutya evett… ilyenek.

A mai napig rengetegen rakják le a kutya elé a kajával teli tálat, és nem hagyják, hogy a kutya egyen, amíg a gazdi ki nem adja a vezényszót. Az van a köztudatban, hogy ez egy nagyon hasznos gyakorlat, és marha kemény, aki meg tudja csinálni. Az égre kérem, hagyjátok ezt abba! – az előző mondatban szereplő mindkét állítás hamis.

A legjobb esetben is teljesen értelmetlen ezt csinálni több okból is: egyrészt iszonyú könnyű egy ilyen helyzetben – kontrollált környezet, közvetlenül a kutya mellett vagyunk, bele tudunk nyúlni kézzel, fel vagyunk készülve, rituálisan ismétlődik napról napra és a kutya megtanulja stb. – elérni a kutyával szemben, amit akarunk, másrészt irreálisan nagy jutalmat kínálunk fel egy végtelenül egyszerű feladatért, ami még egyszerűbbé teszi a megvalósítást.

Nincs olyan kutya, akit azért tudunk lehívni a macskáról, mert otthon csak vezényszóra ehet, a kettőnek semmi köze egymáshoz, feleslegesen túráztatjuk a kutyánkat ilyenkor. Értem, hogy a gazdi büszke magára ilyenkor, de sajnos le kell törjem a kedvét: ez a feladat végtelenül egyszerű, inkább az megy csodaszámba, ha nem sikerül, arról nem is beszélve, hogy extrém esetben, mint a két fenti is, olyan feszültséget kapcsolhatunk az evéshez, etetéshez, ami miatt később a kutya veszélyessé válhat egyébként teljesen ártalmatlan szituációkban.

Ha a tekintélyedet szeretnéd növelni, csinálj inkább sok-sok helyben maradást! Fektesd le a kutyád és hagyd ott. Először rövid időre, aztán hosszabbra, először maradj mellette, aztán lassan, fokozatosan menj egyre messzebb, először ingerszegény környezetben, aztán növeld a tétet, és csináld olyan helyen, ahol sok inger van. Ha a kutyáddal tudsz csinálni tíz perc helyben maradást úgy, hogy éppen megérkeztetek az erdőbe, ő nem is szaglászhatott, rögtön le kellett feküdnie és a kis barátai szabadon rohangálnak körülötte, akkor jogosan lehetsz büszke magadra!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Chalabala

gyulavitéz