Nem a mostani az első depressziós hullámom

Az utóbbi évtizedben két súlyosabb mélypontom volt, de soha nem diagnosztizálta senki konkrétan depressziónak. Azokon a mélypontokon amúgy is érthető volt, hogy összezuhantam, mert nagyon nehéz időszakon mentünk keresztül mindkét alkalommal.

Aztán az utóbbi hónapokban újra felütötte fejét a jól ismert érzés. Hogy

majdnem minden reggel az az első gondolatom, hogy „Kezdődik”. „Nem akarom”. Amihez azonnal hozzácsapódik a bűntudat.

De a vészjelző mégis túl későn kapcsol be. Túl nagy a zaj. Szinte egész életemben jelen volt a „lelkizés”, ahogy írtam, volt depressziós a családban, és én is rengeteget edukáltam magam a témában. Azt hiszem, az orvos családokra talán hatványozottan jellemző, hogy ha náluk üti fel a fejét probléma, akkor azonnal jön a bagatellizálás. Mintha senki sem akarna a magánéletében szakmázni. Csak akkor veszünk komolyan valamit, amikor már nagy a baj. Nem mindig, de azért gyakran beleesünk ebbe a hibába. Én vagyok az egyik főkolompos. Bezzeg, ha egy barát, vagy egy munkatárs anyukája betegszik meg, vagy omlik össze, máris egyesítjük erőinket. Ám mi elmegyünk a falig.

Én pedig viszem tovább a mintát

Csak akkor szólok, hogy baj van, amikor a baj már elviselhetetlenül nagy. És általában a segítségkérés aktusától faramuci módon csak még rosszabb lesz a helyzet, mert megöl miatta a bűntudat. 

A terápiák során elég hamar asztalra került a legyűrhetetlen bűntudatom.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha valakinek baja van a környezetemben, azonnal azt keresem, hogy lehetek én az oka. Az egyenlet másodpercek alatt lefut a fejemben, és máris kész vagyok befordulni azon, hogy én soha senkinek nem vagyok, és nem is leszek elég jó.

Nem tudok nemet mondani, sőt kifejezetten rosszul érint, ha olyan helyzetbe kerülök, amiben nemet is mondhatnék akár. Nem tudok pihenni, lazulni, ha azért kell szívességet kérnem, vagy elfogadnom a felajánlott segítséget, hogy cserébe nekem jobb, könnyebb legyen, attól sarokba szorítva érzem magam, pánikolni kezdek. Véletlenül se legyek teher. Ezért is nehéz megbirkóznom a depressziós hullámaimmal, mert olyankor óhatatlanul teherré válok a legnagyobb megértés közepette is. Legalábbis nekem senki sem tudja bemagyarázni az ellenkezőjét.

Túl nagy a zaj

Általában a bennem és körülöttem zajló mindenféle zűrzavarokról a családdal szoktam beszélni. Mindenkinek van véleménye, ötlete, mit hogyan lehetne, kellene orvosolni, mit kellene komolyabban venni, vagy pont inkább könnyedebben. Ennek előnye és hátránya ugyanúgy van.

Amikor rosszul vagyok, mindenki segíteni akar. Összeteszem ezért a két kezem. Csak épp senki se nagyon tudja, milyen segítségre is van szükségem. Vagyis mintha nem az lenne a lényeg, hanem az, hogy ki milyen segítséget tart jónak, ki miben hisz, mit tanult, mit tapasztalt.

Van, aki tanácsokat osztogat. Van, aki elkezdi sorolni, miért nem csoda, hogy összezuhantam, és olyan is, aki szerint nincs olyan nagy baj, minden rendben lesz. Van, aki kérdezget, hogy tudna segíteni. És van, aki csak tudom, hogy itt van. És azt hiszem, az utóbbi segít a leginkább. Nem csak hiszem: tudom.

Fél vállról vett traumák

Már azt is tudom, mi sodor ezekbe a mélypontokba.

A magány érzése. A félelem, hogy magamra maradtam, hogy egyedül vagyok az érzéseimmel. Az emlékeim. Hogy kislány koromban egy családi ünnepség kellős közepén tapogatott meg az egyik rokon, és ez senkinek sem tűnt fel. (Nyilván az ilyen rokonok tökélyre fejlesztették a tapizásnak azt a módját, ami olyan, mint egy baráti simi, szinte puszta véletlen.) Amikor szóba hoztam utólag, senki sem akarta elhinni.

Nem mondták, hogy hazudok, csak hát biztos félreértettem, vagy véletlen volt, hát kizárt dolog, hogy ő, hogy tényleg, hogy szándékosan, neeem, az nem lehet. A többi alkalommal már nem szóltam.

Sokszor volt alkalmam megélni a magányt gyerekként. Pedig népes volt a család. Mi több, szeretet uralkodott, figyelem és nyitottság. Mégis, események szerencsétlen sorozata miatt többször alakult úgy, hogy azt éreztem, mindenkinek az a legjobb, ha magamban rendezem le a dolgokat. Aztán ehhez túlságosan hozzászoktam. Annyira, hogy már lassan önmagamat is kímélni kezdtem saját magamtól.

De a végtelenségig nem lehet bujkálni

Az egyik terápiás ülés során felszínre kerültek életem legnagyobb traumái, szépen egymás után. Legalábbis azok, amikről (már) hajlandó vagyok tudomást venni és emlékezni rájuk. Egészen addig szentül hittem, hogy már rég feldolgoztam a gyerekkori zaklatásokat és a zsenge felnőttkori erőszakot.

És csak úgy simán nem értettem, miért kaptam pánikrohamot, amikor reggel arra keltem, hogy a lányom és a férjem összevesztek, és egyikük se hallott meg, amikor közbeavatkoztam. Nem értettem, miért vagyok kiszámíthatatlan pontokon aszexuális, és hogy ez a bizonyos folyamatos bűntudat és megfelelési kényszer mégis honnan a fenéből jön.

Aztán szépen kiderült, hogy ezek mind-mind összekapcsolódnak.

És az összekötő elem nem más, mint a magány. Annak a megélése, hogy kiszállok a testemből, nem vagyok ura a helyzetnek. Ez azt hiszem, az abszolút magány. Nem mindig rossz. Kivéve, hogy nálam ehhez automatikusan társul a bűntudat, a szégyen érzése.

Ma már legalább beismerem magamnak, hogy hiába tiltakozom az ellen, hogy az áldozatot bármilyen szempontból is hibáztassuk, én magamat sose szűntem meg hibáztatni. Hiszen… Szólhattam volna. Mondhattam volna hangosabban. Határozottabban kellett volna ellökni. Nagyobb pofont kellett volna adni. Meg kellett volna szólalnom. Nem kellett volna leblokkolnom. Minek mentem oda…

Nekem ellenség se kell, itt vagyok rá saját magam.

Hát innen ered az én bűntudatom. A sejtjeimbe ivódott, olyan régóta táplálom már. És meg kell mondanom, állandó bűntudatban élni iszonyúan kimerítő. Fáradt is vagyok, szinte folyamatosan, ha egész nap nem csinálok semmit (mondjuk, olyan nincs), akkor is. De tudom, hogy ebből is ki fogok kecmeregni. Már szakértő segítségem is van.

Jól segíteni

Legalább már meg tudom fogalmazni, hogy a legmélyebb pontokon mire vágyom, úgy igazán. Ilyenkor nincs szükségem tanácsra, sem megoldási javaslatokra. Csak elfogadásra, csendes megértésre. Pont arra, amit én sem bírok megadni magamnak. És ez az, ami nálunk nem nagyon megy szinte senkinek. Mindenki aktívan akar segíteni, hozzá akarja tenni a magáét, hogy biztos lehessen abban, mindent megpróbált.

Csakhogy annak, aki depressziós, nagy utat kell megtennie addig, hogy ki is merje mondani, ha nincs jól, ha segítségre van szüksége. És amikor végre megteszi, kulcskérdés, hogy a környezet miként reagál.

És mivel körülöttem mindenki aktív résztvevő akar lenni, senki sem érzi elégnek, ha szimplán mellém ül, megfogja a kezem, és csak annyit mond, hogy: látom, valami nincs rendben, de itt vagyok, ha szükséged van rám. És kész. Nem értik, hogy amint jönnek a tanácsok, a megoldási javaslatok, a bűntudat csak egyre mélyül, amiért nem tudok a sok „lehetőségtől” hirtelen jobban lenni. 

Az a kislány, aki állt az ünnepség közepén, leforrázva, pánikban, lefagyva, nem tanácsokra, érvekre, objektív okosságokra szorult volna. Neki akkor, abban a pillanatban egy ölelés hiányzott, hogy kiszakítsa valaki abból a lélekállapotból. Nem segített volna rajta, ha hirtelen mindenki elárasztja azzal, hogy mit és hogy kellett volna mondania, hogy ordíthatott, visíthatott volna, hogy bokán rúghatta volna a rokon bácsit, de az sem, ha ott helyben számonkérik. Neki ott, abban a pillanatban arra lett volna szüksége, hogy a társaság kellős közepén valaki addig ölelje, amíg ki nem szakad a gombóc a torkából, és el nem ered belőle a visszatartott sírás.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hogy miért is írtam le mindezt?

Nem panaszkodásból, véletlenül sem. De tudom, látom, hányan „bújnak elő” mentális zavarokkal, betegségekkel. Én voltam már mindkét oldalon. Van még depressziós a családban. És tudom, hogy nem mindig az a segítség, amit annak hiszünk. Mert

a mentális betegségek nem a logika szerint működnek.

Nekem többen is próbálnak segíteni. És mindig mondom, hogy nem tudják megoldani a problémám. Nem is várom senkitől.

Nekem kell kikeverednem ebből. De ez nem kétperces művelet. Viszont segíthet, gyorsíthatja a gyógyulást a támogatás. Ha biztosítanak arról, hogy nem vagyok egyedül, akkor nagyobb eséllyel veszem fel a harcot az igazi démonok ellen. Ennél nincs nagyobb segítség. Ezt a környezetnek is tanulnia kell, legyen bármilyen tájékozott.

A mostani hullámnak már a legmélyebb pontján túl vagyok. Látom a végét. A kislány is látja már. És mára már elhiszem, hogy egyszer eljutok odáig, hogy magamhoz öleljem, és a támasza lehessek. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maria Korneeva

WMN szerkesztőség