Szülei szerelmes levelei vezették el a II. világháborúban elesett apja maradványaihoz – Egy lány története, aki egy életen át kutatta családja múltját
Sharon Estill Taylor egy 77 éves amerikai professzor, aki a doktori disszertációját a II. világháborúban elveszített apák hatásáról írta – nem véletlenül. Ő maga ugyanis háromhetes volt, amikor vadászpilóta édesapja gépét lelőtték Németország felett, ám a holtteste sosem került elő. Ennek ellenére hat hónappal az eltűnése után Shannon Estill főhadnagyot hivatalosan is halottnak nyilvánították. Sharon már gyerekkorában elhatározta, hogy megkeresi és hazaviszi apja maradványait, ám ehhez hosszú évtizedek és kitartó nyomozás kellett. Történetét könyvben is megírta és előadásokon meséli el a fiatalabb generációknak, mert szerinte nagyon fontos lenne lezárni ezeket az évtizedeken át cipelt fájdalmas családi traumákat. Csak az USA-ban 81.000 harcban eltűntnek nyilvánított hősi halott van az utóbbi évtizedek fegyveres konfliktusai miatt, és Magyarországon is számtalan családban voltak a harcból soha vissza nem tért apák, nagypapák, nagybácsik. Szóval ezek a traumák velünk vannak, és Sharon Estill Taylor szerint bizony kezdenünk kell velük valamit. Tóth Flóra írása.
–
Az eltűnt apa
Elméletileg 1945. április 13-án, pénteken Shannon Estill főhadnagy P38J típusú gépét légvédelmi tűz semmisítette meg Németország felett. Csakhogy nemcsak holttestet nem találtak, de azt sem tudták egyértelműen alátámasztani, hogy a pilóta kirepült azon a bizonyos napon. Éppen ezért először eltűntnek nyilvánították, majd hat hónappal később halottnak – özvegye, a 22 éves Mary mindezekről táviratokból értesült, miközben kisbabájukat nevelte az iowai Cedar Rapidsben.
Szerelmük a középiskolában kezdődött, és amíg távol voltak egymástól, folyamatosan leveleztek – de az eltűnés után levél sem jött többé. Így a kis Sharon apa nélkül nőtt fel. Nagyjából
hétéves volt, amikor apai nagymamája a hősként meghalt fiáról mesélt neki éppen, és benne megfogalmazódott: „Oké, mama, megtalálom és hazahozom.”
És ez nem légből kapott ígéret volt.
Sharon számára ugyanis óriási veszteség volt, hogy nem ismerhette az édesapját, és az sem javított a helyzeten, hogy az egész családját megviselte a gyász:
„Egy gyászoló anya nevelt fel, és néhány ajtóval arrébb ott voltak a gyászoló nagyszülők is”
– meséli. Ő pedig kislányként mindenkinek elmondta, hogy az apukája meghalt a háborúban – még a kukásoknak is, akik jöttek a szemétért. Évekkel az anyja újraházasodása után is ragaszkodott hozzá, hogy terítsenek meg az édesapjának az étkezésekkor, ami nyilván abból az érzésből fakadt, hogy bármikor hazatérhet. Körülbelül nyolcéves volt, amikor a nagymamájától kapott egy ezüstdobozt, benne 450 levéllel, ami a szülei szerelmét mesélte el. Shannon és Mary Estill ugyanis leveleztek szerelmük kezdetén, a pilótaképzés során, a férfi még Európából is küldött leveleket. Anyja a férje eltűnése után is folytatta az írást, így azok a levelek is belekerültek a dobozba. Mary akkor hagyott fel a levelezéssel, amikor a férjét halottnak nyilvánították. A kislánya ekkor féléves volt.
A levelek által megismerte az édesapját
Sharon Estill közben tanult és iskola mellett dolgozott, majd lett egy kis utazási irodája, aztán egy nagyobb utazási céghez került, ahol lépegetett előre a ranglétrán (nehéz nem látni a fájdalmas összefüggést). Később gyerekei születtek, tovább tanult, és szociális munkás lett, majd ezen a területen egyetemi oktató lett, és végül doktori fokozatot szerzett pszichológiából. A leveles ezüstdoboz a disszertációjában már fontos szerepet játszott, mivel arról írt, milyen hatással volt a családok életére az, hogy a II. világháború során rengeteg férj és apa esett el. A nagymamájának tett ígéretét sem felejtette el, a gyerekei kirepülése után újra elkezdett foglalkozni az édesapja ügyével. Nemcsak elolvasta a leveleket – ami által egyébként kicsit megismerhette a sosem látott édesapját, hanem legépelte és rendszerezte az emlékeket.
„Imádom kapni a leveleiteket, édességeiteket, olyanok, mint te, olyan kedvesek. Mindig a szívemben vagy, de úgy tűnik, még közelebb visznek hozzád” – írta a férfi 1944 márciusában.
A levelekből kiderült, hogy a feleségét imádó, vicces és kedves ember volt, aki számára nem volt kérdés, hogy a családja és az otthona biztonságáért küzd ebben a háborúban. Ami igazán szívszorító, hogy leendő apaként a katonaorvostól kért tanácsokat a textilpelenka cseréjével kapcsolatban, írt is erről a feleségének, és nagyon bánta, hogy a lánya a távollétében születik meg.
„Minden férfi a 428-asban aggódik a baba érkezése miatt”
– írta. Miután Sharon néhány héttel később megszületett, az apja az „Angyallányoknak” címezte levelét. Már csak egy küldetést kellett teljesítenie, mielőtt hazamehetett volna szabadságra. Repülősisakjára egy babacipőt csatolt a szerencsés repülésért. Amely az utolsónak bizonyult.
A levelek nemcsak szívszorító, de hasznos információkat is tartalmaztak
Sharon Estill amellett, hogy megismerhette az édesapját a levelei által, kutatóként segítséget kapott, hogy az utolsó levele alapján felrajzolja annak a bizonyos végzetes küldetésnek az irányát. Könyvtárakban és levéltárakban folytatta a keresést, így megtudta, hogy az apja 1945. április 13-án tíz másik vadászpilótával felszállt, hogy megtámadjon egy vasútállomást, és elvágják a náci utánpótlás útját. Talált egy utalást egy lehetséges becsapódási helyszínre egy német város, Elsnig közelében. Ahhoz, hogy ezt a területet felkereshesse, az is kellett, hogy 1989-ben leomlott a berlini fal, mert a terület az egykori Szovjetunióhoz tartozott. Felvette a kapcsolatot egy német repüléstörténésszel, aki vállalta, hogy segít neki. Végül a kutatás nem vezetett azonnali eredményre, de 2003-ban sikerült megtalálni Shannon Estill lezuhant gépének az úgynevezett adattábláját, ami a géppel kapcsolatos legfontosabb információkat tartalmazta.
A tábla közelében ásatást szerveztek, ahol Sharon Estill is jelen volt, és azt mondja, érezte, hogy a közelben van az apja.
Az ásatás során megtalált csontokat DNS-vizsgálatra küldték, és megerősítést nyert, hogy a maradványok valóban Estill apjához tartoznak. Végül 2006-ban a család eltemethette az édesapát.
(A szervezésben és a finanszírozásban egy erre szakosodott szervezet segített.)
Miért fontos ez?
Sharon Estill azóta is előadásokat tart a saját történetéről – és arról, hogy az igazság kiderítése, a család történetének a megismerése segíti a gyász lezárását. A levelek másolatát természetesen otthon őrzi, de az eredeti példányok egy kiállításon láthatók.
Estill szerint nagyon fontos lenne mindenkinek megismeri és lezárni a múltat. „Mi sosem élhettük át, hogy vége a háborúnak, és apu hazajön. Ettől megfosztottak bennünket.”
De a kitartó nyomozásnak köszönhetően a család megismerhette a történet végét, ami a levelekből kimaradt.
További információkat az Estill-családról ITT, ITT és ITT találtok
Kiemelt kép: myphantomfather.com