Boszorkánykonyha

Mérőpoharak, spatulák, süteményes szilikonformák, öntőládák, mintázópálcák, sütőpapír, illatos üvegcsék, szárított növények csokorban – levendula, menta, babér, körömvirág, csalán –, tégelyekben agyag, iszap, szén, kávé és mák, s a fűszerek: fahéj, gyömbér, szegfűszeg, mikor mi.

Kisebb boszorkánykonyha üzemel itthon. Az ötlettől a testünket simító, finoman habzó szappanig hosszú idő telik el, és számos munkafolyamat követi egymást – elmerülnöm mindegyikben jó. A végeredmény pedig többszörösen örömet szerez.

Eleinte csak szerettem, ha egy-egy termelői piacon, vidéki túrán, városi bóklászásban szappankészítők portékáira lelek. Szagolgattam, forgattam a remekbe szabott kisebb-nagyobb darabokat, örömmel zsákmányoltam belőlük otthonra egy-egy szeletet. Őrizgettem őket egy ideig a fiókban, kedves emlékeket idéztek, helyszínt, napsütést, gesztust, évszakot, csendet vagy épp jóízű zsongást.

Szerettem, hogy természetesek, hogy nincsenek ötször becsomagolva, hogy nem hagynak maguk után szemetet, és szerettem használni őket, egyszerű, de értékes felüdülést adtak, törődést, figyelmet, nyugalmat, megérkezést jelentettek.

De hogy lúgot kavargassak én magam itthon,

szó sem lehetett róla! Ha eszembe ötlött is olykor mint kósza gondolat, gyorsan és biztosan hessegettem el.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Aztán teltek az évek, és megszületett az első gyerekem. Majd a második. Végül a harmadik. Az anyaság minden varázsos pillanata mellett elmerültem a láthatatlan házimunka széles horizontú tengerében.

Főzöm, pakolom, mosom, mosogatom, hajtogatom, takarítom, rendszerezem, teregetem, vasalom (nagy levegő), és pelenkázom, vigasztalom, csiklandozom, ringatom, tanítgatom, etetem, itatom, ápolom, énekelem, elmesélem, elmagyarázom, elismétlem, kitakarom, betakarom, keltegetem, elaltatom egyik napot a másik után.

Pechemre a hivatásom is merőben elméleti: táncot és irodalmat tanítok – kézzelfogható eredmények helyett csodálatos, de illékony pillanatok jutnak csupán, esetleg pár csinos szám valami statisztikában, és a remény, hogy az elültetett magok szárba szökkennek egyszer.

Egyre erősebben éreztem a késztetést, hogy csinálnom kell valamit, aminek kézzelfogható eredménye van

Különben szépen lassan megbomlok, eltűnök, köddé válok örökre. Hosszas tanulás, olvasás, tájékozódás után rászántam hát magam a lúgoldásra. Nem állítom, hogy nem rettegtem. Eleinte.

Akkor még nem fogalmazódott meg bennem az, amit most már kristálytisztán látok – ha az anyagi stabilitásomat nem is, a mentális jóllétemet mindenképp jórészt a szappankészítésnek köszönhetem.

Nem lett több időm, nem lett kevesebb dolgom és feladatom a ház és a gyerekek körül. Nem lett láthatóbb a munkám az iskolában. Nem kapok nagyobb megbecsülést sem anyagi, sem egyéb értelemben. Nem változott az életem, illetve dehogynem, egészen meredek tempóban, hónapról hónapra nehezedik. Sokan vagyunk ezzel így most.

Filléres gondok nyomasztanak bennünket, nem jutunk egyről a kettőre, nem építkezhetünk, nemhogy konkrét, de átvitt értelemben sem, nem tervezhetünk, lassan nem is álmodozhatunk, mert minden holnap bizonytalan. Hajszoljuk a munkát, a pénzt, de hiába dolgozunk háromszor annyit, fele annyira sem elég a jussunk, mint két évvel ezelőtt. Aggódunk a kicsi, a kamaszodó, vagy az életüket épp elkezdeni vágyó gyerekeinkért, idősödő, talán kisnyugdíjból tengődő szüleinkért, a jövőnket nem tartjuk kézben végképp, s a jelenben is hártyavékony jégen egyensúlyozunk.

Azért, hogy ez a temérdek gond és rohanás ne fektethessen bennünket két vállra, igen fontos, hogy jól legyünk

Illúzió, hogy teljesen jól, de a körülményeinkhez képest a lehető legjobban. Muszáj belső mérőműszereinken állítanunk, hogy a kisebb-nagyobb krízisek közepette is boldogulhassunk, lehetőség szerint őszintén. Talán többen érzik úgy, hogy önfeledt pillanatból egyre kevesebb jut számukra, hát ízlelgessük ezeket a perceket, s idézzük meg, hívjuk életre őket tudatosan időről időre ismét, fürdőzzünk bennük tudatosan, hogy megtartsanak bennünket.

A pszichológia egy viszonylag friss ága, az egészségpszichológia (a szakirodalom 1978-tól jegyzi létezését) az alaptudomány olyan tevékenységeit foglalja magában, amely az egészség elősegítéséhez és fenntartásához, a betegség megelőzéséhez és kezeléséhez, egészség és betegség állapotaiban beálló változások pszichológiai megközelítésű ok-okozati összefüggéseinek kutatásához és feltárásához kapcsolódik.

A szakirodalom behatóan foglalkozik azzal, milyen megküzdési stratégiák léteznek és alkalmazhatók abban az esetben, ha az ember krízisbe kerül. Laikusként is műveljük magunkat, stresszkezelő technikákat tanulunk, jógázni, sportolni és pszichológushoz járunk, légzéstechnikákat sajátítunk el, egyre inkább igyekszünk tudatosan jelen lenni nehéz helyzeteinkben.

De tudunk-e ugyanilyen tudatosan bánni a pozitív élményeinkkel? Ki tudjuk-e aknázni a bennük rejlő megtartó erőt? Tudjuk-e önmagunkat tudatosan táplálni, tölteni általuk? Egyáltalán, észrevesszük-e, ha valami jó történik velünk?

Az egészségpszichológia – noha nem olyan fajsúllyal, mint a negatív stressz hatásmechanizmusát illetően – a pozitív élmények feldolgozásának és pszichés hatásának kutatásával is foglalkozik. Jó élményeink feldolgozását, tudatos megélését, ízlelgetését és az érzés fenntartását savoringnek nevezi a szakirodalom. 

A savoring kifejezés az angol „savor” szóból, a latin „sapere” terminusból ered, jelentése: ízlelni, jóízűnek, illetve bölcsnek lenni, tudatosan ízlelni, élvezni valamit. Magyarra talán az „ízlelgetés” szóval lehet a legfrappánsabban fordítani. Hiszen jelenti magát a tevékenységet, burkoltan beidézi a tevékenység pozitív voltát, jelzi a tevékenységben való aprólékos elmerülést, valamint a cselekvés tudatosságát is.

A savoring tehát tudatos és dinamikus stratégia arra vonatkozóan, hogy jól legyünk, amit majd mindannyian működtetünk időnként, legfeljebb eddig nem voltunk tudatában. Nem passzív „elszenvedői”, megélői vagyunk a pillanatnak tehát, hanem teszünk azért, hogy az élmény létrejöjjön, és lehetőség szerint sokáig tartson.

Vannak, akiket megnyugtat és egyszerűen jó, melengető érzéssel tölt el, ha szép portékákkal teli lakberendezési üzletekben bóklásznak. Nem is elsősorban a vásárlás gyors kielégülést ígérő vágyával, egész egyszerűen az élményért magáért. Jól hat rájuk a sok szép holmi látványa, a kellemes muzsika, be-betérnek hát időnként, egy-egy szabad tízpercükben, csak hogy megmosdathassák a lelküket ebben az élményben.

Mások a rohanó hét egy fényes pontján a gyors zuhany helyett kád forró vizet engednek, mécseseket pakolnak a fürdőszoba zegzugaiba, párkányaira, és a legkedvesebb illatú habfürdőjük eregette felhők közé süllyednek nyakig, hosszú-hosszú percekre. Vagy virágládáikat rendezgetik a balkonon, akkurátusan kicsipegetve az elszáradt muskátlivirágokat a tövek közül. De vannak ennél gyorsabb és egyszerűbb örömök is,

gondoljunk csak a filmbeli Amélie-re, aki minden zöldségesnél és piaci árusnál titokban csuklóig merítette a kezét a nagy dézsákban álló fejtett vagy kávébabban, lencsében, zsibongó pezsgést érezve közben tetőtől talpig.

Pozitív élményeink feldolgozása irányulhat a jelen pillanatra, ahogyan a fenti példák mutatják,

de visszarévedhetünk a múltba, kedves emlékeket idézve fel, régóta a polc tetején bújó, kamaszkori kincses dobozok tartalmát pakolva ki akkurátusan, vagy ábrándozhatunk a közeli-távolabbi jövőről is, kertépítő vagy babamagazinokat lapozgatva például. 

Az én személyes stratégiám mégis elsősorban a jelenben levés. Az adott pillanat minél teljesebb megélése és pozitív élményekkel való megtűzdelése.

A nosztalgia számomra ingoványos vidék, a jövő pedig sokszor kilátástalan, vagy szorítón végesnek tűnő. A jelenben állni, nagyot lélegezni viszont valóban erőt ad és csillapít, s nem is árt gyakorolni, tudatosan helyet követelni és teremteni neki az életünkben, mert a folyamatos előre tervezés, a reklámok fogyasztáspressziója, az állandóan több szálon futtatott családi logisztika, a több lábon állás kényszere és még sorolhatnám, egyre kérlelhetetlenebbül elsodor aktuális jelenünktől.

Amiről írok, nem egyszerűen mindfulness, ami a könyökünkön jön ki már, annyiszor halljuk

Nem mintha könnyű volna megteremteni magunkban ezt a fajta eleven békét, s nem lenne fontos meg- és túlélési stratégia, sőt továbbmegyek, a mindfulness tulajdonképp a savoring egyik alapfeltétele. De míg az előbbi éber attitűddel ugyan, de pusztán szemléz, figyel, befogad és elfogad mindent, ami körülöttünk és bennünk zajlik, utóbbi egy proaktív folyamat.

Teszek azért, hogy az általam már ismert pozitív élményt újra és újra előhívjam, megfürdessem magam benne, a rám gyakorolt pozitív hatás kioldódását segítsem és tudatosan megéljem, belőle táplálkozzam és erőt gyűjtsek, hogy ezzel ellenállóbbá és rugalmasabbá tegyem személyiségemet a hétköznapok viszontagságaival szemben.

Visszakanyarodva a szappankészítéshez,

már az is bizsergető érzés, amikor „a semmiből” megérkezik a következő szappan tartalmának, formájának, illatának, színének ötlete.

Gömbölygetem magamban a gondolatot egy ideig, alakítgatom, mígnem nekiülök, és megtervezem a massza receptjét. A hozzávalók előkészítése valamivel prózaibb történet, de mivel a nagy egész része, ez is örömet szerez. Olajokat, zsírokat vegyítek. Macerátumot készítek, amiknek sokszor egészen elképesztő színe és/vagy illata van.

Lúgoldó folyadékot főzök, hűtök, mérek, fagyasztok. Majd a folyamat egyik legizgalmasabb része következik: az elegyítés.

Gyorsan, de higgadtan kell dolgozni, észnél kell lenni, ennél jobban a jelenbe csimpaszkodni aligha lehet.

Nem lehetek a pillanat mögött – sem előtte, mert akkor kihagyok valamit, elkésem, túl hamar keverek. Ez stressz, de nem a rosszabbik fajtából, előre visz, és igen nagy kompetenciaérzéssel tölt el, amikor elégedetten nyugtázom: sikerült!

A zsírok, olajok találkoznak a lúgos folyadékkal, majd az illóolajokkal, természetes színezőkkel – már fürdőzöm a majdani szappan levendula-, cédrus- vagy édesnarancs-illatában, látom, hogyan színezi meg a masszát a fahéj, a kávé, a lila agyag vagy a növényi szén. Felemelő érzés eltalálni a massza legtökéletesebben önthető állagát. Ha kis formákba öntöm a szappant, a folyamat aktív része le is zárul lassan.

Ha nagy ládákba szánom a masszát, akkor még hátravan egy izgalmas lépés, a mintázás. Ezer és ezerféle technika létezik, sosem lehet elég okos és ügyes hozzá az ember, mindig lehet jobban csinálni, és bonyolultabb rajzolatokat életre hívni. Barokk vagy szecessziós cirádákat húzni a masszába, toll-, levél- vagy halszálkamintát rajzolni a tömbbe, szappanforgácsot elegyíteni a képlékeny anyagba, hogy felszeléskor Kandinszkij-festményhez hasonlíthasson majd a szappanunk.

Amikor elkészült a szappan, egy-két napig pihentetni kell, hogy elérje a megfelelő szilárdságot, a formákból, tömbből biztonsággal kifordítható, kiemelhető legyen

El-elsétálok mellettük ebben az időben. Figyelgetem őket, gyönyörködöm bennük. Amikor pedig elérkezettnek látom az időt, lélegzet-visszafojtva emelem ki őket a formából, s még nagyobb izgalommal szeletelem a tömböt, hiszen a mintázás mentén kialakult rajzolatot nem lehet teljesen pontosan bejósolni, mindig okoz – általában pozitív – meglepetést a végeredmény.

Sorakoznak a szappanszeletek szellős polcokon, fiókokban. Illatos a lakás.

Ahány szelet, annyiszor szerzek örömöt, amikor valakinek odaadhatom. Fillérekből építkezhetem, a végeredmény ennél mégis sokkal értékesebb. Kézbe lehet fogni, egészéges és természetes, örömet, felüdülést ad és egészséget véd, de idővel elkopik szépen anélkül, hogy nyomot hagyna maga után, és ez jól van így.

Én általa időről időre kibukkanok a láthatatlan munka széles horizontú tengeréből, partra vergődöm, megszárítkozom, megmelegszem, és többnyire elcsípek egy-egy gyönyörű naplementét. Aztán alámerülök újra, de a testemet átjárta a napsütés, a színes égboltot láttam, átmosott a hullámverés ritmikus moraja, nyugalmát magammal viszem.

Így lesz erőm úszni újra, a következő szigetig mindenképp.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Herold Eszter