„Ne félj, én melletted leszek!” – mondta Erzsébet, aki fiát a férjével, férjét a másik fiával ölette meg

–

1972. február 19., Balkány, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye,

József aznap már másodszor járt Karsai Mihályék Ságvári utcai házánál, de újfent hiába. Az órásmester és családja sem volt sehol, ami azért tűnt furcsának, mert Misi háromkerekű motorkerékpárja ott árválkodott az udvaron. A családfő ugyanis olyan mértékben mozgáskorlátozott volt, hogy segítség nélkül felöltözni sem tudott. Hamarosan a rokkantkocsiból rejtélyesen eltűnt férfi apja, aztán a körzeti megbízott is megérkezett a házhoz. Feltörték az ajtót, hogy körbenézzenek odabent, mert már első pillantásra is látszott, hogy valami baj történt. Kiderült, hogy Mihály felesége és a nő első házasságából származó egyik gyereke Budapestre utazott rokonlátogatóba. Miközben a megyei rendőr-főkapitányság rendőrei egyre gyanúsabb nyomokat találtak Karsaiék lakásában, a felesége azt mondta, hogy a férje nem utazott velük, hanem otthon maradt egy barátjával, akinek ő viszont a nevét sem tudja. 

A Ságvári utcai lakásban közben teljesen világossá vált, hogy Karsai Mihályt meggyilkolták. Valaki próbálta ugyan eltüntetni a vérnyomokat, de nem volt eléggé alapos. A szemlebizottság tagjai felnyitották a hálószobában lévő beépített cserépkályhát is, amelyben emberi testrészeket, csontmaradványokat találtak. Ezután a fáskamrában egy földbe ásott krumplis veremben megtalálták az órásmester feldarabolt holttestét. Mivel pedig a mindössze 39 éves Karsainé története arról a bizonyos ismeretlen barátról elég életszerűtlennek tűnt, ő tűnt a leggyanúsabbnak. A fővárosi nyomozók közölték vele, hogy a férjét holtan találták a lakásban, majd a fiával, Lászlóval együtt kocsiba ültették őket, és elindultak a több mint háromszáz kilométeres útra Balkány felé.

Az aggódó házastárs szerepét játszó nő a hosszú úton elszólta magát: megkérdezte, hogy sikerült-e megtalálni a férje gyilkosát.

Ez azért volt beszédes kérdés, mert a kísérők egy szóval sem említették neki, hogy emberölés történt. Karsai Mihályné röviddel ezután beismerő vallomást tett, majd megjegyezte: „Legalább fény derül Jóska fiam ügyére is.” 

Karsai Mihályné, lánykori nevén Kodák Erzsébet, a harmincas évek elején született szegény paraszti családba.

Tizenegy testvére közül öt meghalt. Hat osztályt végzett, aztán segédmunkásként próbált elindulni az életben. 1950-ben házasságot kötött U. Józseffel, a férfi azonban iszákos, durva ember hírében állt, nem volt jó házasság az övék. Ennek ellenére négy gyerekük született, mielőtt 1958-ban elváltak. Erzsébet onnantól kezdve egyedül nevelte a három fiát és a lányát, miközben a nyíregyházi kórházban dolgozott takarítónőként. Ott ismerte meg Karsai Mihályt, aki évekkel korábban csípőtől lefelé lebénult. Az órásmester jó anyagi körülmények között élt Balkányban, de szüksége volt valakire, aki gondját viseli. Erzsébetnek pedig olyan férfi kellett, akinek megfelelő anyagi háttere van. 1967-ben összeházasodtak. Karsai vállalta a négy gyerek eltartását, Erzsébet pedig eladta nyíregyházi lakását, hogy a romos balkányi ház helyére újat húzzanak fel. 

Még az építkezés kezdete előtt eltűnt József nevű fia, akit aztán nem is nagyon keresett senki. Az agresszív, problémás gyerek állítólag nem szeretett dolgozni, vagy a szülők, vagy a nagyszülők nyakán élősködött a másik testvérével, Lászlóval együtt. Nem teljesen világos, hogy Józsefnek valóban voltak-e súlyos mentális problémái, de annyi bizonyos, hogy többször vizsgálták pszichiátrián (akkoriban elmegyógyintézetnek hívták – a szerk.).

Erzsébet évekig olyan meggyőzően aggódott a fiáért, hogy senkiben sem merült fel a gyanú, hogy bármi köze lenne József „köddé válásához”.

Előfordult, hogy amikor ismeretlen holttestet találtak a környéken, szomszédjával taxiba pattantak, és meg sem álltak a rendőrségig, ahol afelől érdeklődtek, hogy nem a fiát találták-e meg. A szomszéd aztán pénzt is kapott azért, hogy ha egyszer úgy adódik, bizonyítsa: Erzsébet mindent megtett, hogy megtudja, mi történt szeretett fiával. Ebben az időszakban történt, hogy Miklós, a középső gyerek felakasztotta magát a nagyszülők kertjében. Az öngyilkosság körül legendák keringtek. Miklós korábban állítólag váltig állította, hogy a testvérét, Józsefet megölték, és ő azt is tudja, ki tette, de nem árulhatja el a nevét, mert akkor vele is végeznek. Ennek ellenére azonban a rendőrség államigazgatási eljárásban vizsgálta a halálesetet, vagyis nem merült fel bűncselekmény gyanúja. Az öngyilkos fiút eltemették.

Közben Karsainé második házassága sem alakult jól.

A mozgássérült családfő gondozása egyre nagyobb terhet jelentett, de a férfi hallani sem akart a válásról. Az asszony ekkor úgy döntött, hogy valamiképpen megszabadul a férjétől, aztán eladja a lakást, és a gyerekekkel Nyíregyházára költözik. Egyedül azonban nem merte vállalni, hogy megölje, ezért hónapokon át győzködte, hergelte, szinte felkészítette László nevű fiát. „Elmondtam neki, testvére (József – a szerk.) nem eltűnt, hanem a nevelőapja végzett vele és brutálisan feldarabolta. Azt hittem, ez felébreszti benne Mihály iránt a gyűlöletet és kapható lesz a megölésre. Azt mondtam neki, úgy kell meghalnia, ahogy ő tette Józseffel. Amikor egyedül voltunk, szinte minden alkalommal felvetettem neki, meg kell ölni… Aztán eljött 1972. február 18-a. Tudtam, mielőtt elutazunk a sógornőmhöz, előtte kell végezzünk vele. Aztán feldaraboljuk, elégetjük. Tudtam, hogy nem lesz időnk befejezni az egészet, de arra számítottam, 21-én hazaérkezünk és akkor elégetjük, ami még marad belőle, majd bejelentem eltűnését. Azt fogom mondani, nem tudom, mikor és ki tüntette el” – vallotta a gyanúsított, akinek a tervébe azonban hiba csúszott, hiszen a gyilkosság másnapján megjelent a házuknál az a bizonyos férfi, aki megpillantotta az udvaron árválkodó rokkantkocsit. 

„Szóval Julianna napra készültünk Budapestre a sógornőmékhez. Este 22 óra körül lefeküdtünk aludni. Én már előre bekészítettem a kisbaltát, és a favágó tőkét. Mondtam a fiamnak, én is lefekszek mellé, addig várakozzon a konyhában, majd szólok, ha elérkezett az idő. Kis idő múlva kimentem Lászlóhoz, de amikor láttam, hogy az nem akarja a gyilkosságot elkövetni, azt mondtam neki; vele is azt kell tenni, amit ő tett a bátyáddal. Ne félj, én melletted leszek! – azzal a kezébe adtam a baltát és betessékeltem a szobába.” Még azt is megmondta a fiának, hogy a balta fokával üssön a fejre, mert akkor nem lesz minden csupa vér. „Gyilkosok, ne bántsatok!” – riadt fel az első ütés után Karsai Mihály. László erre szinte lebénult, de az anyja addig erősködött, hogy a fiú végül újra lesújtott. Következhetett a holttest feldarabolása, amiben – mint hamarosan kiderült – Karsainénak már volt némi rutinja. László az anyja utasításai alapján először a nevelőapa fejét vágta le, de még a platnit is le kellett venni a tűzhelyről, mert a fej nem fért be a tűztérbe.

A fiú egyébként többször rosszul lett, mire az anyja pálinkával próbált meg lelket önteni belé. 

A holttestdarabok elégetésével valóban nem végeztek az utolsó pesti vonat indulásáig, ezért egy mosófazékba tették a testrészeket, amit a krumplis verembe rejtettek. Budapesten aztán több szórakozóhelyen is megfordultak az akkor már halott Mihály öccsével, aki még érdeklődött is, hogy van a testvére. László a letartóztatás után összeomlott. Ekkor döbbent rá ugyanis arra, hogy anyja, akihez annyira ragaszkodott, csúnyán félrevezette, súlyos bűncselekmény elkövetésére vette rá. Miután javult az állapota, megtagadta Erzsébetet, és mindent beismert. Közben a lakás cserépkályhájában a hamu és az égett csontok között megtalálták azt a fémprotézist is, ami Karsai Mihály egyik combcsontfejének pótlására szolgált. Ez már önmagában elég volt az áldozat azonosítására.

Itt azonban még korántsem volt vége.

A nyomozók közben találtak egy tanút, aki csak a faluban futótűzként terjedő gyilkosság hírének hallatán találta furcsának Erzsébet egyik korábbi kijelentését, amit a nő akkor tett, amikor együtt voltak a temetőben az öngyilkosságot elkövető Miklós sírjánál. „Nyugodj békében, és te is, Jóska fiam”, mondta ekkor Karsainé. Ez az információ nem hagyta nyugodni a nyomozókat, hiszen Józsefről korábban maga az anyja is azt állította, hogy fogalma sincs, merre lehet, sőt rendszeresen aggódva érdeklődött a rendőrségen. 

Kiásták Miklós sírját, és nem is akkora meglepetésükre egy kar- és egy kézcsontot találtak. Ezekről később egyértelműen kiderült, hogy József jobb kezéből származnak, de voltak egyéb bizonyítékok is. Megtalálták ugyanis azt a cserépkályhát, amelyet Karsaiék a régi ház lebontása után eladtak. Kiderült, hogy az új tulajdonosok nem is használták, mert amikor megpróbáltak begyújtani, förtelmes bűzt árasztott. Ekkor derült ki, hogy azért, mert Erzsébeték évekkel korábban ebben próbálták elégetni Józsefet. 

Ezek szerint Karsainé mégiscsak igazat beszélt, amikor a könnyen manipulálható Lászlót azzal az érvvel bátorította a nevelőapja megölésére, hogy Mihály ölte meg a testvérét?

Az nyilvánvaló volt, hogy a súlyosan mozgássérült órás egyedül képtelen lett volna megölni egy fiatal férfit. Ha ő volt is, mindenképpen szüksége volt bűntársra. Erről a sírban megtalált csontok hatására már teljesen megtört Erzsébet így vallott: „Tizennyolc éves volt, mindig ellenezte Mihállyal való házasságom. Követelte, hogy a nyíregyházi házból a neki járó kétezer forintot adja oda. Emiatt gyakran veszekedtek és ilyenkor a fiam megöléssel fenyegetett engem és Mihályt is. […] Ekkor döntöttünk úgy a férjemmel, hogy nem tűrjük tovább a fenyegetését, inkább megöljük mi, a holttestét pedig feldaraboljuk. Október 21-én úgy látszott, elérkezett az idő. […] Két Tardylt és egy Sevenalt adtam neki. Ettől elálmosodott és lefeküdt aludni. Ekkor szóltam a férjemnek, hogy jöhet. Ő pedig felvette a baltát és végzett a fiúval. Aztán feldarabolta és a hordozható cserépkályhában elégette. […] Segítettem neki.” 

A két családtag megölésének fényében már felettébb gyanús volt Miklós, a másik fiú öngyilkossági ügye is. Búcsúlevelet nem hagyott, ráadásul állítólag halála előtt sokat panaszkodott az anyjára, aki megalázta, sértegette. Bűncselekmény gyanúja azonban végül nem merült fel.

Ami tény: Karsai Mihályné három családtagja halt meg pár év leforgása alatt. Arra pedig szinte képtelenség elfogadható magyarázatot találni, miért rejtette egyik halott fia sírjába a másik megölt fia csontjait. 

A Karsai-ügy híre gyorsan túljutott a község határán, az országos sajtó is beszámolt a kettős darabolásról. Az elsőfokú tárgyalás Nyíregyházán volt, a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Mindenki Karsai Mihálynét akarta látni. Valóságos szenzációnak számíthatott, hogy egy ilyen törékenynek tűnő, csinos nő megöleti a gyerekét, aztán a férjét is. Az első gyilkosságban igen tevékeny szerepet vállaló nevelőapáról, Mihályról nem sok szó esett, büntetőjogilag nem is eshetett, hiszen ekkor már ő is halott volt. A holttestek horrorisztikus, barbár módszerekkel történő szabályos trancsírozása külön undort keltett a közvéleményben, de ez a józan ésszel nehezen felfogható módszer büntetőjogilag akkor sem jelentett terhelő minősítést. Maga a gyilkosság természetesen történhet például különös kegyetlenséggel, de ezt a minősítő körülményt nem lehet összemosni azzal, hogy mi történt az áldozat testével a halála után.

A kockákat kirakva úgy tűnt, hogy ha Erzsébet nincs, mindenki életben marad.

Ezért mindenki azt várta, hogy a nőt halálra ítélik, de az elsőfokú ítélet kihirdetésekor csalódniuk kellett. Az indoklás szerint Karsainé nem ölt embert, ráadásul a beismerő vallomása nélkül igencsak nehéz lett volna a felderítés. A Nyíregyházi Megyei Bíróság életfogytig tartó, a 18 éves U. Lászlót pedig 12 évi fegyházbüntetésre ítélte. Az ügyész súlyosbítást kért. A fellebbezési tárgyaláson kihirdetett határozat szerint az életfogytig tartó szabadságvesztés nem fejezi ki a társadalom állásfoglalását, vagyis az ügyész az egyértelműen érzékelhető népharagra próbált játszani. Úgy is tűnt, sikerrel tette, mert a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta: U. László büntetését helybenhagyta, Karsai Mihálynét pedig több emberen, előre kitervelt módon, nyereségvágyból elkövetett emberölésért halálra ítélte.

Az elítélt és védője azonban kegyelmet kért. És kapott.

Hogy mi volt a kérvényt elbíráló Elnöki Tanács érve, nem ismert. Hasonló a korszakban akkor történt, ha a női halálraítéltnek például eltartásra szoruló gyereke volt (de olyan is előfordult, hogy valaki még a gyilkosság után, de az elfogása előtt esett teherbe, ami csak a halálbüntetés kihirdetése után derült ki). 

A büntetést mindenesetre életfogytig tartó fegyházbüntetésre változtatták.

Ez akkor húsz évet jelentett, de jó magaviselet esetén az elítélt tizenöt év után feltételesen szabadulhatott. Egy 1989-ben, a Mai Napban megjelent újságcikkből derül ki, hogy Erzsébet 56 évesen, vagyis nem sokkal a rendszerváltás előtt hagyhatta el feltételesen a börtönt. Csurgay Judit újságíró-riporter ekkor egy dokumentumfilmhez próbálta meg előkeríteni őt, de még rendőri segítséggel sem volt könnyű dolga, mert a két emberölésért tizenöt évet börtönben ült, majd feltételesen szabadult nőt senki sem ellenőrizte, nem állt rendőri felügyelet alatt. Aztán valahogyan mégiscsak előkerült. A Mafilm konyháján dolgozott Budapesten. Az életéről nincsenek további információk, mint ahogyan a fiáéról, Lászlóéról sem. 

(A cikk megírásához Vedres Géza – Láposi Lőrinc: A holttest darabolásával leplezett emberölések című könyvét, Magyar Pál Többrendbeli emberölés bizonyítása című, a Belügyi Szemle 1972/8. számában megjelenő  tanulmányát, valamint korabeli újságcikkeket használtam fel forrásként.)

Kiemelt kép: MTI Fotó/Balogh P. László

Dulai Péter