Hogyan tudunk összekapaszkodni? – Ahelyett, hogy gyengítenénk egymást…

–

Hogy lehet biztonságot teremteni otthon?

Este még elolvassuk, megnézzük az aznapi háborús híreket, ami persze kihat az alvásunkra. Ha ennél esetleg már  tapasztaltabbak lennénk, és csak napközben olvasnánk, hallgatnánk ilyen tudósításokat, vagy akár távol is tartanánk magunkat a híradásoktól, de az energiaválság ránk vonatkozó részével már muszáj így vagy úgy szembesülnünk. (A Covid-időszak hangulatalapozó hatását most hagyjuk is. Mintha az már a régmúlt lenne. Pedig…)

Mély levegő! Folytassuk!

Szóval hogyan hat ez a mindennapi hangulatunkra? Hát, ezt mindannyian érezzük. És hogyan hat ez tovább a kommunikációnkra a családunkkal? Itt talán nem tűnik fel azonnal az összefüggés.

Sajnos állandóan ki vagyunk téve azoknak az aggasztó hatásoknak, melyekre mi magunk, egyénenként nem vagyunk hatással. Tehát mi nem tudjuk formálni sem a világpolitikát, sem az energiaválságot. Úgy kell megküzdenünk ezeknek a következményeivel, hogy nincs rájuk közvetlen hatásunk.

Pedig reziliensnek, rugalmasnak kellene lennünk a mindennapjainkban ahhoz, hogy jól tudjuk menedzselni az életünket és a családunk életét.

A legfontosabb „tápanyag” ahhoz, hogy bírjuk a gyűrődést, a szeretet-kapcsolatainkban rejlik

A hozzánk legközelebb álló rokonainkkal, barátainkkal kell osztoznunk ezekben a helyzetekben. Párunk, szüleink, gyermekeink adnak erőt, és/vagy állítanak kihívás elé nap mint nap, óráról órára. És persze mi is ugyanezt csináljuk velük.

Ha képesek vagyunk figyelni egymásra, ha a másik szemüvegén keresztül nézzük a közöttünk kialakult konfliktust, ha együtt érzünk a másikkal, és persze ő is hasonlóan empatikus velünk, megérti a mi szemszögünket, vagy még inkább: átérzi a megéléseinket, akkor együtt nagyobb eséllyel maradunk flexibilisek a mostani, embert próbáló időkben. Ha összehangoljuk a párunkkal vagy más, számunkra fontos emberrel a tudásunkat, erőnket, akkor természetesen sokkal jobb lesz a végeredmény. 

Lehet, hogy most többen azt mondják erre, hogy: „könnyű ezt mondani! De nekem ilyen-olyan nehézségekkel kell megküzdenem a saját környezetemben. Mert ilyen-olyan a párom, a gyerekem, stb…”

A helyzet az, hogy valójában a leghatékonyabban magunkon tudunk változtatni

A másikon kevésbé. De szerencsére, ha a családunk rendszerében egy kicsit is előre mozdulnak a dolgok valamelyik családtagnál, az tovább mozdíthatja az egész családot. Pozitív erőket rak az egész rendszerbe, ha egyetlen tagja is változtat az addigi hozzáállásán. (És ugyanez igaz a negatív irányra is, amiről korábban már ITT is írtam.) 

A családterápiás rendszerszemlélet a tüneteket mutató családtagra nem problémaként, betegként, még csak nem is problémás egyénként tekint, hanem úgy, mint a leggyengébb láncszemre a kapcsolatrendszerben.

Így aztán nem is gyógyítani akarja őt, aki sokat kiabál, veszekszik, vagy sértődötten elvonul, lezár – legyen az apa vagy anya; vagy gyerekként hangosan és sokat sír, ellenkezik (pestiesen szólva: hisztizik), bepisil, verekszik az oviban, esetleg rossz jegyeket hoz az iskolából.

Tehát nem őt akarja gyógyítani vagy „megjavítani, megszerelni”, hanem az összefüggéseket keresi a kapcsolatokban. És a jobbulást a kommunikáció javításában találja, ami persze nem pusztán az ezen való agyalást és a tréningezést jelenti, hanem a mélyebben fekvő érzésekhez való hozzáférést is.

Nem elég a felszínen található dühünkkel és a másik ember viselkedésével foglalkozni, hanem a szívünk mélyén található sérülékenyebb érzésekhez, igényekhez, szükségletekhez kell hozzáférni, azokat kell ápolgatni ahhoz, hogy igazi változás történjen.

Az a családtag mutatja a „tüneteket”, aki a legkevésbé erős, aki valamiért nincs jól

Lehet ez persze külső tényező miatt is: munkahelyi problémák, vagy óvodai, iskolai nehézségek miatt akár. Ahhoz, hogy ő jól legyen, biztonságban kell éreznie magát. Biztonságban, elfogadásban, szeretetben. A tudomány ezt biztonságos kötődésnek hívja. Ennek legismertebb területe a korai kötődési stílus, vagyis: hogy egy kisgyermek a szüleihez biztonságosan kötődik-e, vagy bizonytalanul.

Akinek a szülei válaszkészek, tehát figyelnek az igényeire, szükségleteire, igyekeznek mihamarabb segíteni neki ezekben (legyen az például az éjszakai felriadás csillapítása), annak nagyobb lesz a bizodalma a szüleiben, majd a külvilágban, és így aztán önmagában is. Jó alap lesz ez neki, méghozzá egy egész életre szólóan!

A kötődési mintázatunkat megalapozó korai kötődésen kívül persze még egyéb közeli kapcsolatok is kiemelkedő szerepet játszanak az életünkben. Ha esetleg valakinek nem volt szerencséje nagy figyelemben és szeretetben nevelkedni, más közeli kapcsolatokban kaphat támaszt, például egy nagyszülő részéről. Majd felnőttként a párkapcsolatában is hozzáférhet a biztonsághoz.

Néhány évtizede már a felnőttkori, párkapcsolati kötődés jellegéről is több szó esik. Ott is a biztonság a lényeg. Annak megléte vagy megteremtése. Ha nincs meg, ne adjuk fel! Teremtsük meg magunknak, párunknak és gyermekeinknek!

Hogyan tudunk összekapaszkodni ahelyett, hogy gyengítenénk egymást?

A közös filmnézést sokan gyakorolják a párjukkal vagy a gyerekekkel is. Itt figyelni kell arra, hogy a különböző korosztályú gyerekeknek való filmeket összehangoljuk. Még a családi filmek között is nehéz olyat találni, hogy a nagyot is szórakoztassa, de közben a kicsit ne terheljük azzal, hogy még nem neki megfelelő tartalmat néz. Nem elég az, hogy „úgysem érti!”, mert attól, hogy nem érti, még megterheli őt a látvány. A látottak közös megbeszélése segíti a feldolgozást, és együtt tartja a csapatot.

Ma már talán kevesebb családban szokás a közös felolvasás. Igen, könyvből. Nem pusztán a gyerekeknek, hanem a párok egymásnak is olvashatnak.

Például az Ölelj át! című könyvet ajánlom erre a célra.

Mivel a család „karmesteri” szerepe sokszor az anyáé, általában ő tájékozódik a gyermeknevelésről és a párkapcsolatok dinamikájáról. (Ez persze nem szükségszerű, de elég általánosnak mondható.) Ahhoz, hogy például az apa is „képbe kerüljön”, érdemes őt is elvinni ezen az (ön)ismereti úton, hogy a pár mindkét fele megkapja az esélyt a fejlődésre. 

Régi fényképek nézegetésével felidézhetjük kapcsolatunk aranykorát. Nődögélő gyerekeinkkel is érdemes megnézni a kiskori fotóalbumokat, olvasgatni a babanapókból. Még a kamaszok is eltűrik az ilyen intim pillanatokat a szüleikkel, mondjuk, a születésnapjukon.

A konfliktusainkat – legyen az a párok vagy a szülő és a gyerekek közötti összezördülés – utólag, amikor már tényleg mindenki lehiggadt, érdemes átbeszélni. Ilyenkor mindenki tisztábban láthatja a saját indulatait is. Ehhez szorosan hozzátartozik a bocsánatkérés. Igen, a  gyerektől is bocsánatot lehet, sőt bocsánatot kell kérni, ha olyat tettünk vele, amit tényleg megbántunk! Ez nem megy mindenkinek könnyen. Ha a szülő maga gyermekkorában nem kapott olyan gesztust, hogy tőle bocsánatot kértek volna a felnőttek, akkor nehezére eshet egy gyerek felé elismerni, hogy ő is hibázhat.

Pedig ezzel nemcsak jó mintát mutatunk, hanem azt is elismerjük, hogy a felnőtt is emberből van, és a gyereknek is jár ez az őszinte gesztus.

Ahogy mondani szokás: „ne feküdjetek le aludni haraggal!”

Ha este már még sincs idő, erő a megbeszélésre, akkor is érdemes megnyugtatni egymást azzal, hogy „holnap térjünk erre vissza”. Mert a hosszan elhúzódó sértődés, elfordulás a másiktól, a sérelmek dédelgetése csak árkot húz közénk. Beássuk magunkat a fájdalmunkba, hibáztatjuk a másikat, eltávolodunk ahelyett, hogy a megnyugvásra és a megoldásra koncentrálnánk.

Gyerekeket is be lehet vonni a családi feladatok, problémák megbeszélésébe – persze az ő szintjükhöz igazodva – tarthatunk rendszeresen családi kupaktanácsot, ahol mindenki teret kap arra, hogy meghallgassák, mire lenne szüksége, milyen változtatásokat szeretne. Ilyen lehet például a szobájának az átrendezése.

Lehet vezetni egy családi naplót is, amihez vissza-visszatérhetünk, és megnézhetjük, hogy sikerült-e betartani az egymásnak tett ígéreteket, megvalósítottuk-e a terveket?

Jó tipp lehet még a közös főzés! Teret ad arra, hogy egyrészt ne egyvalaki gürcöljön a konyhában, másrészt krumplipucolás közben remekül meg lehet beszélni, ami a szívünket nyomja. Nem árt, ha a mosogatás is a közös teherviseléshez tartozik…

A gyermekeiket egyedül nevelő szülőknek is szükségük lehet a nehéz időkben felnőtt támaszra (például barátra vagy családtagra), hogy ne gyermekeikkel kelljen megosztaniuk a felnőtteknek is megterhelő dilemmákat!

Ha sikerül megtartanunk vagy megteremtenünk a biztonságos közelséget a párunkkal, akkor jobban megküzdhetünk a nagyvilágból ránk zúduló kihívásokkal is, és együtt, összekapaszkodva nagyobb biztonságot nyújthatunk gyermekeinknek is!

Tamás Anna

képzésben levő pár- és családterapeuta

Vendégszerzőnk a Kötődő Nevelés Nemzetközi Szervezetének oktatója, korábbi írásait ITT olvashatod el

Ajánlott irodalom: Sue Johnson: Ölelj át!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oliver Rossi

Tamás Anna