Segítség, dackorszak! – Hogyan kezeljük okosan a kiborító helyzeteket?

–

Mi a baj ezzel a megnevezéssel?

Magyarul is előszeretettel hívjuk hisztinek a kiskori kiborulásokat, ellenkezéseket. Rendszerint valóban nagyon hangosak, erőteljesek ezek a jelenetek a kisgyermekes családokban. De ez azért nem kötelező. Ahogy az Attachment Parenting Internationalnél az amerikai kollégák hívják: „the not so terrible twos”, azaz a „nem is annyira borzalmas kétévesek”. 

Ahogy a terhesség szóra is egyre többet használjuk a – talán régiesnek tűnő – várandósság vagy gyermekvárás szinonimákat, pont azért, mert bár elismerjük, hogy valóban sokszor terhes ez az időszak, nem könnyű, igénybe veszi az anyákat, de alapvetően azért mégis azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy az egész kilenc hónap nem összegezhető egyetlen szóval: terhesség. Inkább várjuk azt a kisembert, és nem pusztán a terhet látjuk a három trimeszter folyamán.

Hasonlóképpen: a kisgyerekek ellenkezését, folytonos nemet mondását, nehezen csillapítható sírórohamait is szerencsésebb talán, ha nem hisztinek tituláljuk, mert annak van egy olyan üzenete, hogy erről a gyerek tehet, hiszen ő hisztizik, ő nem tudja, hogyan is kellene viselkedni.

De honnan is tudhatná?

Hát a felnőttől. A szülők, a nevelők feladata a határok kijelölése: eddig szabad elmenni, itt a határ, meg kell állni. A kisgyerek feladata pedig nem pusztán az, hogy ezt tudomásul vegye – bármily fájó is ez nekünk, felnőtteknek –, hanem az is, hogy feszegesse ezeket a határokat. Mert ő pont olyan életkorba lépett, amelyben szeretné megtapasztalni a saját erejét, akaratát: vagyis ő nem csupán végrehajtó, hanem egyre önállóbb elképzelésekkel, egyre erősödő akaraterővel bíró emberke. Szeretne kontrollt gyakorolni a helyzetek felett. Tesztelni, hogy mi fér még bele.

Ha tehát „nem is olyan borzalmasként” tekintünk a jelenségre, hanem elfogadjuk, hogy ez a gyermeki fejlődés velejárója, akkor talán több türelemmel tudjuk nézni a gyerekünket, amikor toporzékol, kiabál és ellentmond.

Észrevesszük, hogy ez neki sem jó érzés, ő is küszködik most valamivel, például a mindennapos frusztrációval, hogy mindenben utánozni akarja a felnőttet – és ez így helyénvaló ebben a korban, hiszen az utánzás által tanul –, csak neki nem sikerül önállóan felhúzni cipzárt, bekötni a cipőt.

De mi van akkor, ha nemcsak ilyen „jólnevelten” fejezi ki a nemtetszését, dühét, hanem harap, csíp, rúg, hajigál?

Nehéz ilyenkor higgadtnak maradni és jól reagálni a gyermek agresszívabb megnyilvánulásaira.

Milyen is az a jó reakció?

Zsigerből sokszor olyasmi tör elő a szülőkből, amit maguk is rögtön megbánnak. Elveszítik a fejüket, esetleg visszaütnek, rácsapnak a kicsi szájára, vagy ha ennyire nem gurul is el a gyógyszerük, de a kiabálás, a szobába küldés, a fenyegetőzés annál inkább elterjedt. Ezek általában nem akaratlagos, pedagógiai megfontolású reakciók a szülők részéről, nem akarják ők bántani a saját porontyukat, tudják, hogy a gyerekek megütését a törvény is tiltja. Tehetetlenségükben, eszköztelenségükben fordul elő, kiváltképp, amikor ők sincsenek a helyzet magaslatán: fáradtak, kialvatlanok, túlterheltek, megélhetési gondokkal küszködnek, illetve a bezártsággal, az esetleges egyedülléttel a négy fal között.

Mindenekelőtt azért fordul ez elő, mert az ő „hátizsákjukban” sincs más megoldás, valószínűleg rájuk is így reagáltak kisgyermekkorukban. És persze a nagyszülőkre, dédszülőkre is így, vagy még ígyebbül.

Szerencsére változott a világ, és egyre többet tudunk a gyerek fejlődéséről, szükségleteiről. Ma már van mihez nyúlni, ha valaki el akarja vágni ezt a szálat, és szakítani akar a régi beidegződésekkel. Akadnak szakkönyvek, szülői tréningek, konfliktuskezelési tanfolyamok, így a szülő eszközöket kaphat a kezébe, tanulja az empátiát, elfogadást, belátást, technikákat, pedagógiai tippeket.

Például azt, hogy ha visszatérően, mindig ugyanabba a folyóba lépünk gyermekünkkel, tehát várható, hogy egy bizonyos helyzetben ki fog borulni, ahogy tette tegnap is és azelőtt is, akkor keressük a mögöttes okot! Naplózzuk a feszültség forrását! Ez lehet például a fáradtság, a túlterheltség, az unalom vagy akár az éhség.

A szülőséget is sok esetben tanulnunk kell, nem úgy születünk, hogy mindent tudunk. Már nem többgenerációs családokban élünk, ahol el lehetett lesni jó néhány fortélyt. 

 

Felnőttként fel kellene tennünk magunknak azt a kérdést, mi is zajlik a gyerek fejében, amikor elszakad nála a cérna

Miként zajlik az érzelmi szabályozás kiskorban? Hogyan lehet a gyermeki agresszióra adott, szokványos, poroszos, autoriter szülői reakciókat átalakítani? Mit tehetünk tiltás, kiabálás, fenyegetés, rimánkodás helyett? Mit tehetünk büntetés helyett? Hogyan húzzuk meg a határokat?

Természetesen nem mindig alkalmas a pillanat arra, hogy az ember elmélázzon azon, hogy milyen szükséglete nincs kielégítve épp a tiltakozó kicsinek.

Mert, ugye, leginkább a kielégítetlen igények és szükségletek állnak a konfliktusok hátterében.

Nem minden percben vagyunk olyan helyzetben, hogy ezeket feltérképezzük. De utólag azért át lehet gondolni: „Hogy is volt most ez a balhé? Mi lehetett az oka? Hogy is tudtam volna ügyesebben megoldani?” Így lehet, hogy másnap már esetleg sikerül ügyesebben reagálni, ha másnap nem, hát harmadnap, vagy egyszer csak…

Az is fontos, hogy önmagunkkal is elfogadók legyünk! Nemcsak a gyerekeknek vannak igényei, hanem nekünk, anyáknak, apáknak is, azokat pedig ápolni kell. Tulajdonképpen az „elég jó szülőség” (hiszen „tökéletes” úgysincs), a családi élet sikeres menedzselése, terelgetése ezeknek a különféle igényeknek az ügyes összehangolásán múlik.

A család nem más, mint egy rendszer. Ha egyvalaki nincs jól, azt megérzik a többiek is. Az anyának pedig, aki általában a kisgyermekes család „karmestere”, jól kell lennie ahhoz, hogy „jól játsszon a zenekar, jól szóljon a kórusmű, hangosan, élettelien bár”, de ha lehet, kevés kiabálással.

Lássunk néhány praktikus ötletet arra az esetre, amikor forr a levegő otthon!

Rumli

Próbálj bevetni meseszerű figurákat, elemeket, beszélj a gyerekek nyelvén! Használd a humort (még ha nem vagy is humoros kedvedben). Ahelyett, hogy azt mondanád, „milyen nagy felfordulást csináltál”, szedje össze a plüsskutya a szétszórt játékokat. Vagy a bábu fogja a szájába őket, és vigye a polcra.

A visszatérő konfliktusok egyik megoldási módja a megelőzés

Például a játszótéri veszekedésekkor a felnőtt legyen aktív megfigyelője a szociális helyzeteknek. Avatkozz be, amint láthatók az előjelek: „Látom, nagyon szeretnéd megkapni azt a markolót!” Majd ajánlj alternatívát: „Nézd, itt egy másik markoló!”

Ha a gyerekkel már előfordult, hogy megharapta másik kis társát vagy a testvérét: taníts más módokat a harapás, rugdosás helyett! Olyan gesztusokat, szavakat, amelyekkel kifejezheti az érzéseit. Például tegye föl a tenyerét, és mondja is azt: STOP! Ez az enyém!

Ezen kívül minden esetben hangsúlyozni kell, hogy „Nem harapunk/rúgunk! Az fáj!”

A konfliktuson kívüli békeidőben sokszor modellezd a pozitív közeledést: „Öleljük meg egymást! Bújjunk össze!”

Vajon mit ért a kisgyerek ezekből a közkeletű fegyelmezési mondatokból? „Ne hisztizz! Hagyd már abba! Fogadj szót! Lesz kapsz! Fejezd már be!”

A sor végére érve valószínűleg minden szülő belátja, hogy ezekből tulajdonképpen semmit nem ért a kicsi. Mégis mennyit ismételgetjük őket! Mindig az adott helyzetre reagálva kell elmondani nagyon érthetően és tárgyilagosan, hogy miért kellene másként viselkednie, és miért nehéz mindannyiunknak kezelni a helyzetet.

Amikor bizonytalan vagy a saját reakciódban, és nem tudod, milyen is lehetett neki, akkor felteheted magadnak a kérdést: „Szeretném-e, hogy úgy bánjanak velem mások, ahogy én a gyerekemmel bánok?”

Vagy azt, hogy: „A szavaim és a tetteim erősítik vagy gyengítik a kapcsolatot a gyerekem és köztem?”

„Mesterfokon” pedig ezt a kérdést is felteheted magadnak: „A reakcióm segíti, hogy a gyerekem tanuljon ebből a helyzetből/konfliktusból?” 

Amikor zaklatottságot érez a kisgyermek vagy akár a felnőtt is, és nem ura az érzelmeinek, az olyasmi, mint amikor felpattan a kuka teteje, ha rálépünk a pedálra. Tehát az érzelmek szabályozásáért felelős agyterület éppen nem irányítja a negatív érzéseinket.

Mi segíthet ezekben a helyzetekben?

Van egy jó magyar kifejezésünk: „Számolj magadban tízig!” Itt természetesen nem arra gondolok, hogy a gyereknek fenyegető hangsúllyal számolj vissza tíztől egyig. Hanem magadban számolj, mielőtt meggondolatlanul reagálnál. 

Segíthet, ha mélyeket lélegzel, hiszen több oxigént kap az agyad, könnyebben maradsz ura a helyzetnek. A gyereknek is taníthatod, mutathatod, ahogy fellendül a karotok, és sóhajtasz többször vele együtt.

A dobálózós, rugdosós kedvű gyerkőcöknek modellezd a szelíd játékot: simogasd a kisállatot, plüssöket! Öleld a kismacit! Szeretgesd, ringasd a szokásosnál kicsit többet azt a játék babát, amit a gyerek akár magával is vihet a saját kis hordozókendőjében – ami lehet egy sál is –, ahogy anya is hordozza a kistesót.

Legyen szó arról is, amit el kell kerülni: szóval mit NE csinálj?

Ne harapj vissza! Fájdalmat okoz, és megerősíti az agressziót. Azt a téves üzenetet közvetíti, hogy az erősebb haraphat.

Ne csapj rá!

Ne küldd a szobájába, mert még nem képes „elgondolkodni” a tettén, képtelen megbirkózni az erős negatív érzéseivel.

A tekintélyelvű, szigorú, poroszos nevelés veszélye az, hogy bár időszakosan megállítja a nehezen kezelhető viselkedést, de nem tanít önfegyelmet a gyereknek. Ezen kívül a megszégyenítés, kényszerítés, fenyítés megtöri a jó kapcsolatot, a kötődést a gyerekkel.

Ráadásul ezek a módszerek nem is „tanítják meg a leckét”.

Ezek helyett inkább guggolj le a gyerekhez, vagy emeld fel, mert nem ért a „távirányításból”. Próbáld megnyugtatni.

Fontos szem előtt tartani, hogy nemcsak a megharapott, hanem a harapós gyerek is fel van zaklatva! Mutasd meg, mi az, amit lehet harapni: ételt, játékot. Embert, állatokat nem szabad!

  

Ahogy egy előző cikkben már volt szó róla, teremts úgynevezett „igenlő környezetet”. Ez egyrészt a lakás gyerekközpontú berendezését jelenti, ahol nincs elöl sok olyan felnőtt tárgy, amitől el kellene tiltani. Másrészt: ha sokat hallja a felnőttektől, hogy „NEM szabad!”, akkor érzéketlenné válik rá. Egyik fülén be, a másikon ki.

Próbálj a NEM! helyett pozitívan fogalmazni. Például a „Ne állj fel, mert kiesel az etetőszékből!” helyett: „Ülj vissza, maradj ülve!” Így a napi száz NEM szabadból máris megspóroltál párat.

Ne adj extra figyelmet az agresszív viselkedésnek, mert arra tanít, hogy: „Erre figyelnek a felnőttek, akkor így hívom fel magamra a figyelmet.”

Ha mégis megtörténik a harapás, először a sértettet vigasztald: „Hú, sajnálom, ez biztos nagyon fáj!” És kend be krémmel, esetleg hűsítsd, kösd be az érintett testrészt. Remélhetőleg nincs is erre igazán szükség, viszont ezzel kifejezed az együttérzésedet, a gondoskodásodat. És persze együtt is érzel, gondoskodsz. Majd a harapó gyerkőc felé fordulva, mivel ő nem tudja még hatékonyan kontrollálni az érzelmeit, ezért fogalmazd meg és mondd ki helyette: „Látom, szomorú vagy, mert a barátod/tesód keze fáj a harapástól.”

A cél tehát nem a megszégyenítés, ledorongolás, hanem az együttérzés felkeltése: „Szeretnéd megnézni Bencét, hogy hogy van? Mondhatod neki, hogy reméled, most már jobban érzi magát.”

Erősítsd meg a szabályt, hogy nem szabad harapni, és kezeld a harapó frusztrációját: „Tudom, hogy mérges vagy. Viszont harapni nem szabad! Helyette mondhatod, hogy »add vissza a játékom!«.”

Két civakodó gyereknek ajánld a megosztást, ha már érettek rá. „Most ő játszik a plüsskutyával, te meg a -cicával, azután cseréltek.”

Cél, hogy az erőszakmentes kommunikációt modellezd és tanítsd, ami hosszabb távon segíti majd a negatív érzelmek feletti önkontrollt is.

Ennek elsajátításában segíthet, ha olvasol, tanulsz az erőszakmentes kommunikációról vagy a Thomas Gordon-féle konfliktuskezelésről.

Mindenekelőtt emlékeztesd magad, hogy a gyerek nem téged akar kiborítani! Ne vedd magadra az ellenkezését! Ilyenkor neki a legnehezebb!

Tamás Anna

Felhasznált irodalom, ajánlott olvasmányok: Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak – Erőszakmentes kommunikáció. Agykontroll Kiadó, Budapest, 2001; Thomas Gordon: P.E.T. – A szülői eredményesség tanulása. Gondolat Kiadó, Budapest, 1991; Adele Faber – Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje – Gyakorlati tanácsok a sikeres szülő-gyerek kapcsolathoz. Reneszánsz Kiadó, 2013.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Halfpoint