Biztosítani kéne a méltó búcsúzás lehetőségét

Míg az újonnan bevezetett szívhangrendelet előírja, hogy nem kívánt terhesség esetén az orvos „egyértelműen azonosítható módon bemutassa a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt” (idézet a szabályozásból), addig a „24. hét előtt született kisbabáknak, embrióknak és szüleiknek nem jár a búcsú, a temetés lehetősége, automatikus eljárásként egészségügyi hulladék válik belőlük” – írja megrendítő posztjában a Másállapotot a szülészetben

Holott egy 2010-es ombudsmani jelentés (AJB 4291/2010) szerint „a hátrányos megkülönböztetés alkotmányi tilalmába ütközik az az intézményi gyakorlat, amely vetélés esetén nem teszi lehetővé a halott magzat kiadását a hozzátartozók számára a méltó módon való eltemettetés érdekében”. Az alapvető jogok biztosa azt is hangsúlyozta: 

„az elbúcsúzás – mint erkölcsi szabályként megszilárdult gyakorlat – lehetősége minden szülőt, hozzátartozót megillet függetlenül attól, hogy az elvesztett magzat milyen idős, vagy milyen méretű. Ezzel összefüggésben a vetélés esetén az elhalt terhesség maradványainak egészségügyi hulladékként történő megsemmisítése teljes mértékben elfogadhatatlan és jogellenes gyakorlat”. 

Utalt korábbi jelentésére is (OBH 1567/2004), amely az úgynevezett kegyeleti szobák fontosságát emelte ki, és megállapította, hogy „a búcsúzás lehetőségének felkínálása semmiképpen sem múlhat pusztán az adott egészségügyi intézmény vezetőjének ez irányú véleményétől, álláspontjától”. 

 

Teljesen mást mutat a gyakorlat

Fentiekhez képest azt látjuk, hogy bár a kegyeleti szobák létrejöttek, sok helyen sem megtekinteni, sem eltemetni nem lehet az elvetélt magzatot. A méltó búcsú lehetősége halva született csecsemők esetén is gyakran korlátozott, legalábbis ez derül ki a nők beszámolóiból (a civil szervezet e témával foglalkozó bejegyzésére több mint 400 válasz érkezett). Holott léteznek jó gyakorlatok, ajánlások arra vonatkozóan, hogyan lehetne rendszerszinten is segíteni a családok gyászfeldolgozási folyamatát. Teljesen természetes, ha sokan nem állnak készen arra, hogy megnézzék a halott babát, nem akarják, hogy ez a kép égjen be a tudatukba az újszülöttről. Ezért is lenne fontos fényképet, talpnyomot, valamilyen emléket készíteni a kicsiről, vagy legalább valakinek alaposan megnézni, hogy ha később a szülők szeretnék látni, ott legyen a fotó, illetve el lehessen nekik részletesen mesélni, milyen volt. 

Sajnos az egészségügy általános problémái – az erőforráshiány, a túlterheltség, a kiégés – ezen a területen is éreztetik hatásukat. A hozzáértő, jószándékú, a nehéz körülmények ellenére is rendkívül emberséges orvosok, ápolók mellett vannak olyanok is, akiknek a kimerültség miatt jelentősen csökkent az empátiára való képessége: önvédelemből falat húztak maguk köré, és gépiesen végzik a munkájukat, vagy nincsenek eszközeik arra, hogyan kezeljenek egy ennyire érzékeny helyzetet, mint egy magzat vagy egy kisbaba halála. 

A meggondolatlan, szerencsétlen mondatok, a durva bánásmód viszont mély sebeket üthet az érintetteken, akik érzelmileg rendkívül kiszolgáltatottak. 

A „Majd lesz másik!”, „Hiszen van már otthon kettő!”, „Biztos nem akartad eléggé”, „Az ikrekkel úgyis csak a baj van”, „Legalább nem lett beteg gyereked” típusú mondatok nem segítenek. Gruik Zsuzsanna Magyar Szóban megjelent nagyon fontos írása bemutatja a barátok gyakori hárításait is, akik sokszor a továbblépést sürgetik, vagy a saját babavárásukról kezdenek beszélni, miközben az ismerősük teljesen össze van törve.  

A gyász egyedi, nemlineáris folyamat   

Még ha a terhesség viszonylag korán is ért véget, az anya és a babája közötti kötődés érzése erős lehet. Természetesen az édesapát is letaglózhatja a veszteség, aki szintén várta a kicsit. Az is előfordulhat, hogy a pár tagjai eltérő reakciókat mutatnak, és emiatt támad feszültség köztük. Van, aki munkába fojtja a bánatát, más nagyobb teret enged az érzelmei megélésének, ki-ki más-más ütemben dolgozza fel a történteket. Szempont lehet, hogy mennyire akarták, tervezték a babát, mióta próbálkoztak teherbeeséssel, hányadik vetélésen mennek keresztül, vannak-e élő gyerekeik, mennyi idős volt az elvesztett magzat vagy újszülött, vallásosak-e, hogyan gondolkodnak életről-halálról, átéltek-e korábbi traumákat, megdolgozták-e már ezeket, satöbbi.   

A gyász szakaszait a svájci származású pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross modelljével szokták leírni. Az elmélet szerint a tagadás, a harag, az alkudozás és a depresszió fázisán keresztül jutnak el az érintettek az elfogadásig, amelyben a szomorúság mellett visszatér az életöröm. Ezek a szakaszok általában keverednek egymással, és gyakori, hogy a nők és férfiak az érzelmek, testi tünetek, visszatérő gondolatok széles skáláját élik meg. 

Jellemző lehet a fáradtság, az alvászavar, a koncentrálási nehézség, az étvágytalanság, valamint a sírási epizódok, az önsértő/öngyilkossági gondolatok és kísérletek – ráadásul nők esetében a vetélés után fellépő hormonális változások felerősíthetik ezeket a szimptómákat.   

Sok esetben rendkívül turbulens időszakról van szó, egy nagybetűs krízisről, amelyben rengeteg érzelem megjelenhet a szomorúságtól kezdve a döbbeneten, a zsibbadtságon vagy az ürességen át a féktelen haragig. A nő dühös lehet az orvosára, a partnerére, a világra, istenre és saját magára is, hogy ez megtörténhetett. Előfordulhat, hogy bűntudata van, úgy érzi, ő okozta a vetélést, vagy nem tett eleget azért, hogy megmaradjon a baba. Az is lehet, hogy valaki megkönnyebbülést is érez a magzat elvesztése kapcsán, és emiatt van lelkiismeret-furdalása. 

Fájdalmas lehet mások boldogságával szembesülni, babaváró Facebook-posztokat, kisgyerekes fotókat látni. Ha pedig a pár azt éli meg, hogy a környezetében senki nem tud kapcsolódni a gyászukhoz, ha a barátaik, családtagjaik bagatellizálják a veszteségüket, akkor könnyen elmagányosodhatnak. Lényeges, hogy keressék szakemberek segítségét, kapaszkodjanak össze a sorstársakkal, és a szeretteik se hagyják őket magukra.

De hogyan lehet támogató módon jelen lenni egy ilyen nehéz helyzetben?

A vetélés nem fertőző!

Vetélést megtapasztalt nők történeteiben gyakran megjelenik, hogy mások elhúzódnak tőlük, mintha a veszteségük az ő számukra is balszerencsét hozna, bevonzaná a bajt. Nyilvánvaló, hogy ne egy várandós, – pláne ne egy veszélyeztetett terhes nő, aki maga is különböző félelmekkel küzd – legyen ott egy elvetélt magzatot, halott kisbabát gyászoló család mellett. 

Ugyanakkor lényeges, hogy a vetélés – amelyen a becslések szerint csak Magyarországon minden negyedik nő keresztülmegy élete során – ne legyen se megbélyegző, se elszigetelő tapasztalat. 

Az utóbbi időben el is kezdtünk egyre többet beszélni róla a nyilvánosságban, ami nagyon fontos mozzanat abban, hogy az érintettek érezzék: nincsenek egyedül. A következő lépés az lehet, hogy elsajátítjuk a gyászolók támogatásának legjobb módjait, hogy a tragédiák az összefogást, az egymásról való gondoskodást erősítsék. 

Pár hete a Healthline-on publikáltak egy hosszabb cikket, amelyben érintett nők mesélték el, mi segített, vagy mi segített volna nekik és a családjuknak a gyászfolyamat során. Szinte mindannyian kiemelték: nem kell egy terapeuta tudásával rendelkeznünk ahhoz, hogy jelen legyünk. Sőt, általában pont az a baj, hogy az emberek úgy érzik, mondaniuk kéne valami nagyon jót, valamit, ami igazán segít. És hát a legtöbb esetben nem tudják, mit mondjanak, ezért inkább nem írnak, vagy nem hívják fel a családot, egyre csak halogatják a kapcsolatfelvételt, elmaradoznak a barátaik mellől. Vagy csupa jó szándékból olyan dolgokat mondanak, olyan tanácsokat fogalmaznak meg, amelyek többet ártanak, mint használnak. 

Érdemes elkerülni például azokat a kijelentéseket, amelyek a „legalább” szóval kezdődnek: „legalább könnyen teherbe estél”, „legalább van másik gyereked”, „legalább nem kell beteg, súlyos-halmozott fogyatékossággal élő gyereket nevelned”. 

Az se jó stratégia, ha közhelyeket pufogtatsz, vagy te kezdesz el értelmet tulajdonítani azoknak a történéseknek, amelyek a család számára egyelőre felfoghatatlanok – a jelentésadás az ő feladatuk lesz, és várhatóan egy hosszabb feldolgozási folyamat révén jutnak el hozzá. Ne problémamegoldó attitűddel közelíts a helyzethez: egy magzat vagy egy kisbaba elvesztése nem olyan tapasztalat, amelyen túl tudjuk tenni magunkat, ha rátalálunk a megfelelő gondolatra. Inkább légy jelen, hallgasd meg őket, fejezd ki az együttérzésedet, és nyugodtan jelezd, ha épp nem tudod, mit is kéne mondanod. 

Ha bizonytalan vagy, inkább kérdezz. De ne azt, hogy „hát ez meg hogy történhetett?”, ami burkoltan a szülők vétkességére utal. Azt se várd el, hogy kielégítsék az információ iránti igényedet: ez most nem rólad szól, a történtek kizárólag a te kedvedért való újbóli felidézése felkavaró lehet a számukra. 

A képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Maria Korneeva

Légy konkrét, és cselekedj!  

Természetes, hogy a kommunikáció nehéz egy ennyire fájdalmas helyzetben, amikor úgy érezzük, elfogynak a szavak. Az is benne van a pakliban, hogy a legjobb szándék mellett is hibázik az ember – ettől még próbálkozni kell. A megkérdezett szülők a figyelmen és a jelenléten kívül egyébként azt hangsúlyozták, hogy a legnagyobb támogatást nem a családtagjaik, barátaik szavai, hanem a tettei jelentették számukra. Ezen belül is annak örültek a legjobban, amikor konkrét felajánlások érkeztek. 

Amikor ugyanis azt kérdezed: „mire lenne szükségetek?”, „hogyan segíthetek nektek?”, akkor minden kedvesség mellett is rájuk hárítod át a segítségkérés felelősségét. Nekik kéne kitalálni, hogyan tudsz bekapcsolódni a folyamatba, és előfordulhat, hogy egyszerűen nincs kapacitásuk arra, hogy ezen ötleteljenek, így végül nem kérnek tőled semmit. Ehelyett érdemes konkrét javaslatokkal fordulni az érintettekhez: felajánlani, hogy ételt készítesz, gondoskodsz a háziállataikról, vigyázol a gyerekeikre, vállalod a takarítást – vagy néhány naponta felhívod őket akkor is, ha nem veszik fel.  

Ez is nagyon fontos: légy megértő, ha nem válaszolnak az üzeneteidre, a telefonhívásaidra, vagy ha úgy érzed, „nem elég hálásak” azért, amit teszel. Vedd figyelembe, hogy ki sem látnak a gyászból, a krízis közepette a tudatuk beszűkül. 

Ezért is szerencsés, ha eleve elmondod a hangüzenet végén, vagy beleírod a leveledbe, hogy nem kell válaszolniuk, majd keresed őket újra. Az is előfordulhat, hogy mivel kisgyerekeid vannak, a gyászoló család átmenetileg nem szeretne találkozni veled: ezt ne vedd személyeskedésnek, az embereknek néha közelségre, néha viszont távolságra van szükségük a gyógyuláshoz.  

 

Az étkezést meglepően gyakran említették, legalábbis utólag

Bár a gyászoló szülők általában gondolni is alig tudnak arra, hogy egyenek, ettől még szükségük van ételre, ráadásul ha vannak élő gyerekeik, róluk is gondoskodni kell. A barátok, a család ebben sokat tud segíteni. Az, hogy időnként vigyáznak a gyerekekre, azért is fontos, mert ilyenkor a szülőknek lesz egy kis tere a saját érzelmeikkel is foglalkozni. 

Milyen praktikus dolgokra érdemes figyelni, ha étellel készülünk? Ha olyan helyen élünk, ahol ezt megtehetjük, érdemes az ételt az ajtó előtt hagyni. Még csak csöngetni sem kell, így a család nem érzi kötelességének, hogy behívjon, megvendégeljen minket, azonnal elmossa, visszaadja az edényt, satöbbi. Elég, ha csak küldünk nekik egy üzenetet, hogy „vittünk kaját, megtalálják az ajtó előtt”, és kész, a többi rájuk van bízva. 

Megfontolandó, hogy olyan fogásokat készítsünk, amelyeket könnyű felmelegíteni, úgy is finomak: például főzelékeket, leveseket, pörkölteket. 

Gondolkodhatunk ajándékkuponokban, ételkiszállításban is, ha a családnak inkább megnyugtató, semmint stresszes a fogások kiválasztása. Természetesen az is jó, ha össze tudunk beszélni a többi baráttal, rokonnal, ki milyen ételt készít, mikor és mennyit visz – így elkerülhetjük a pazarlást. 

Emellett vihetünk más ajándékokat is. Az egyik válaszadó nő például azt mondta a Healthline-nak, hogy amikor a másik városban élő szerettei gyertyákat, kényelmes ruhákat vagy takarókat küldtek nekik, az olyan volt, mint egy meleg ölelés. A kísérőcédulán ráadásul az is szerepelt, hogy nem várnak köszönetet érte, majd ők fogják keresni a gyászolókat. 

Mondd ki a nevét!

Attól még, hogy a tettek néha többet érnek, mint a szavak, lényeges látni, hogy a szülők – főleg bizonyos idő elteltével – szeretnének beszélni az elvesztett babájukról. 

Fontosnak érzik, hogy elhangozzék a magzat vagy az újszülött neve, és legyen tér megosztani a vele kapcsolatos emlékeket. Ne legyen állandóan zavarban a környezetük, ne hallgassák agyon a tragédiát. Ha elmondhatóvá válik az elmondhatatlan, az sokszor a gyógyulás jele. 

Kitüntetett időszakok lehetnek az évfordulók, az ünnepek, vagy az első évben az, hogy mikorra lett volna „kiírva” a baba. Ha mi is számontartjuk ezeket a dátumokat, ez is segíthet, hogy érzékenyebben legyünk jelen ezeken a napokon, közösen készüljünk az eseményekre. 

Nehéz kérdés lehet az is, mi legyen a babaholmikkal. A megkérdezett szülőknek az esett volna jól, ha nem sürgetik őket a kiságy szétszedésével vagy a rugdalózók elrakásával. De örültek volna, ha – amikor már készen álltak rá – a barátaik, családtagjaik felajánlották volna a jelenlétüket. Persze a segítséget nem mindenki veszi igénybe, hiszen a babaszoba elpakolása az elengedés legintimebb és legfájdalmasabb pillanatai közé tartozik. 

A munkáltató és az iskola is sokat segíthet  

Egy mély krízist követően enyhén szólva is kihívást jelent a családoknak a mindennapi életbe való visszatérés. A munkatársak, az iskolai közösségek, a szomszédok sokat enyhíthetnek ezeken a terheken. 

Ehhez persze az is kell, hogy egyáltalán tudjanak a veszteségről, és jogosként ismerjék el azt. 

Az egyik kislánynak például, akinek halva született a testvére, a tanárok segítettek szakembert keresni a gyászfeldolgozáshoz, illetve megbeszéléseket tartottak (a szülő bevonásával), hogyan lehetne az iskola keretei között támogatni a diákjukat. 

Ami a fizetett szabadságokat illeti, ezekre a gyászesetekre meglehetősen bonyolult jogszabályok vonatkoznak. Amennyiben a baba halva született, vagy pár naposan, hetesen hunyt el, a szülési szabadság meghosszabbítható, amelynek igénybevétele esetén csecsemőgondozási díj jár. Ha viszont vetélés történik, nem találtam arra vonatkozó adatot, hogy ki lehetne-e venni fizetett szabadságot (közeli hozzátartozó halála esetén is csak két napra mentesülünk a munkától). A nők jó eséllyel ki tudják íratni magukat betegszabadságra, de a férfiaknak ez az opció sem feltétlenül áll rendelkezésére. Pedig fontos lenne, hogy mind a döntéshozók, mind a munkáltató segítsen megoldást találni, hiszen a gyászfolyamat első időszakában jó lenne tehermentesíteni az érintetteket, vagy legalábbis biztosítani számukra ezt a lehetőséget, ha élnének vele.    

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Akár jogszabályi környezetről, akár egészségügyről vagy lelki segítségnyújtásról van szó, várnak ránk olyan rendszerszintű teendők, amelyekkel támogathatjuk azokat, akik súlyos veszteséggel néznek szembe. Ezzel párhuzamosan a közösség, a család, a barátok, a kollégák, a szomszédok is sokat tehetnek azért, hogy a háttérből segítsék a család gyászát, de mindig:

nekik teret adva, és tiszteletben tartva a szükségleteiket.

A szerepünk semmi esetre sem az, hogy instruáljuk a gyászolókat, vagy a továbblépésüket sürgessük, hanem az, hogy igazi közösségként funkcionáljunk. Mi legyünk a megtartó közeg, amely elég biztonságot és gyakorlati segítséget nyújt ahhoz, hogy a család képes legyen megélni a fájdalmát, lemenni akár a legaljára, hogy aztán szép fokozatosan, vargabetűkkel ugyan, de megindulhasson felfelé.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/globalmoments

Milanovich Domi