„Fehér” hazugságok

Tudósok (nem csak a britek) már rég bebizonyították, hogy mindannyian hazudozással töltjük a napjainkat (egyes felmérések szerint naponta legalább háromszor hazudunk, mások úgy gondolják, ez a szám ennek többszöröse). Persze ezek általában úgynevezett „white lies” (fehér hazugságok): a kegyes hazugságok, füllentések, különösebb jelentőség nélküli apróságok elhallgatása, csúsztatása. Munkahelyi vagy családi, baráti helyzetek, konfliktuskerülés, „megúszás”, vagy egyszerűen csak „a béke kedvéért” bizony mind belecsúszunk ezekbe.

Közös társasjáték ez, amit mindannyian játszunk, amolyan hallgatólagos társadalmi megegyezés.

Ki ne bólogatott volna már lelkesen munkahelyi feladatra, amitől egyébként a hideg rázta, ki ne dicsért volna pocsék frizurát, ruhát, megjelenést, ki ne hazudott volna más elfoglaltságot, amikor nem volt kedve valahová elmenni?

Ezek a hazugságok végül is – jó esetben – nem ártanak senkinek.

De ugyanezt kell „játszanunk” a párunkkal is?

Hiszen elvileg vele mindig őszinték vagyunk, ugye…

Egy jó kapcsolat ismérvei közt minden bizonnyal az elsők közt, talán még dobogós helyen is szerepel az őszinteség, hiszen ez az alapja a bizalomnak. De mindig, mindenben, minden körülmények között őszintének kell-e lennünk a partnerünkkel? Illetve kell-e, hogy tényleg mindent tudjon rólunk?

Gyakran találkozom olyan kijelentésekkel: „nekünk nincs titkunk egymás előtt”, „mi mindent megosztunk egymással”, „egy igazi kapcsolatban mindent tudsz a másikról”, „sosem hazudnék neki”.

Feltétlenül az a jó, ha nincs semmi titkunk egymás előtt?

Mi az, amiről beszélnünk kell, és mi az, amiről nem feltétlenül?

A bizalmas beszélgetésekből születik az intimitás. Minél többet elárulunk magunkról, annál közelebb érezzük a másikat, és minél közelebb érezzük magunkhoz, annál inkább szeretnénk mindent megosztani vele. A nagy kérdés az, meddig kell elmenni a kitárulkozásban.

El kell-e mesélnünk például feltétlenül mindent a múltunkból? Vagy van-e olyasmi, amit jobb, ha megtartunk magunknak? A szakértők véleménye egyhangú: igen, van. 

Őszintének lenni a másikkal nem jelenti feltétlenül azt, hogy minden gondolatunkat, álmunkat, emlékünket, fantáziánkat meg kell vele osztanunk. Az őszinteség kétélű fegyver lehet egy kapcsolatban. Vannak olyan igazságok is, amelyek nem igazán gazdagítják a kapcsolatot, sőt esetleg csak felesleges gyanakvást, kétséget, feszültséget szülnek.

A titkos kert

A francia kifejezés szerint mindenkinek van saját „titkos kertje” (jardin secret), ahová csak mi léphetünk be, ahol azokat az érzéseket, gondolatokat, emlékeket őrizzük, amit senkivel nem osztunk meg. Ez a fajta szellemi-érzelmi függetlenség akkor is fontos, ha egyébként szeretetteli és őszinte kapcsolatban élünk. Mindenkinek joga van a saját kis titkaihoz, és ez nem hazugságot jelent.

Fontos, hogy tudjuk, mi az, amit feltétlenül meg kell osztanunk a másikkal, és mi az, amit nem. Amit az angol „privacy”-nek hív, nehéz egy szóval lefordítani, de ebben az esetben azt a saját privát szférát jelenti – a szívünkben, az agyunkban –, amit megtartunk magunknak.

Egy egészséges kapcsolatban mindkét fél elfogadja, hogy a másiknak is szüksége van ilyesmire, ugyanúgy, ahogy az egyedül vagy másokkal töltött időre is.

Ellenkező esetben épp az intimitás rovására mehet, ha nem engedjük meg a másiknak, hogy a saját kis titkos kertjét zárva tartsa, ha minden gondolatát és a múltja minden pillanatát ismerni akarjuk, ne adj’ isten a jelene minden egyes pillanatában is feltétlenül részt akarunk venni.

Mi az, amit feltétlenül tudnunk kell egymásról?

Családi háttér, családi problémák, gyász.

Traumatikus események a múltban – és még inkább, ha ezek feldolgozása nem történt meg terápiában vagy más módon.

Egészségi állapot, betegségek, függőség, szorongás, depresszió.

Anyagi helyzet.

Minden, ami történt velünk, hozzájárult ahhoz, akik ma vagyunk. Mindezek a személyiségünket is érthetőbbé teszik, kik vagyunk és miért ilyenek, és nem utolsósorban nagy hatással lehetnek a jelenlegi kapcsolatunkra is.

A szakemberek szerint fontos az előző kapcsolatokban felmerült problémák ismerete is. Ez segíthet abban, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, illetve partnerünknek is sokat mond arról, mi fontos számunkra, mik a gyengeségeink, vagy mi az, amit nem tudunk elfogadni.

Mindent, ami a kapcsolat, a közös élet szempontjából fontos, el lehet és kell mondani.

De mit ne?

Intim részletek előző kapcsolatokból.

Nincs általános szabály, amit minden esetben követnünk kellene. Ha jól ismered a partnered, tudnod kell azt is, mi az, ami bántaná, és mi az, amit érdeklődéssel hallgatna meg, úgymond „sztoriként”, esetleg még tanulságos is lenne számára. De ha tudod, hogy valószínűleg csak simán rosszulesne neki – minek?

Különösen vonatkozik mindez az előző szexuális kapcsolatokra. Kevés kivétellel senki nem szeretné a részleteket hallani arról, milyen volt az ágyban az exekkel, mit szerettél bennük, rajtuk.

Óhatatlanul adódik az összehasonlítás, a kétségek, a féltékenység – feleslegesen. Hiszen valamiért ex az ex, és valamiért azzal a partnerrel vagy, akivel. Arról nem is beszélve, hogy nincs két egyforma együttlét, ugyanaz az ember teljesen másfajta szexualitást tapasztalhat meg és fedezhet fel magában is egy másik partnerrel.

Ezen felül úgy gondolom, jó esetben a volt partner(ek) iránti tisztelet is vissza kellene hogy tartson a részletek megosztásától.

  

A legnagyobb mumus

És mi a helyzet, ha másfelé kacsingatunk, vagy esetleg nem is csak kacsingatunk? El kell mondani? Vagy elhallgatni? Tagadni körömszakadtáig?

Vannak, akik szerint egy „igazi” kapcsolatban ilyesmi elő sem fordulhat. A monogámia létjogosultságáról való örök vitába most nem mennék bele, de a tapasztalatok alapján a kapcsolatok túlnyomó részében bizony előfordul legalábbis egy harmadik félhez való vonzódás, flört, minimum a gondolattal való eljátszadozás, fantáziálás. Be kell vallani?

Ha nincs jelentősége, miért kellene bevallani? Az őszinteség jegyében teljesen feleslegesen bántanánk meg a partnerünket.

És ha túlmentünk a flörtön/fantázián, egészen a megcsalásig?

Ha nincs jelentősége, miért kellene bevallani? Az ilyesfajta vallomások leginkább csak azt a célt szolgálják, hogy a bűntudatunk okozta terhet letegyük – egyenesen a másik fél vállára (vagy leginkább a szívébe szúrjuk tőrként, ha már a metaforáknál tartunk).

Ha volt merszünk vállalni egy kalandot, legyen elég vér a pucánkban ahhoz is, hogy magunkban intézzük el a feldolgozását, ne okozzunk feleslegesen fájdalmat a másiknak.

Ha viszont van jelentősége, ha strukturális válságot jelez a kapcsolatunkban, ha tünete valami mélyebb problémának közöttünk, és ha ez hozzásegíthet ahhoz, hogy közösen dolgozzunk a kapcsolatunk helyrehozásán vagy fejlődésén – vagy pláne, ha komoly az ügy, és a kapcsolat végét jelentheti – akkor el kell mondanunk.

És amit el akarunk mondani, azt mikor?

Ha szeretnétek valami fontosat megosztani, ami esetleg rosszul érintheti a másikat, de mégis szükséges beszélni róla, jól válasszuk meg a pillanatot.

A szakértők azt tanácsolják, semmiképpen sem az alábbi helyzetekben: 

Lefekvés után, az ágyban.

Ha a partnered eleve rosszkedvű vagy mérges.

Ha a partnered épp rossz hírt kapott.

Ha bármelyikőtök ivott, fáradt vagy beteg.

Ha bármelyikőtök különösen stresszes.

Természetesen a kellő alkalomra várva azért ne jussatok el odáig a titkolózásban, mint (talán) Hasfelmetsző Jack:

„Lehet, hogy Hasfelmetsző Jack felesége ártatlanul azt írta a naplójába:

Este 10.30, Jack késik. Tán túlórázik a hivatalban.

Éjjel 12.10, Jack hazajött. Csupa vér. Elütötte egy ganégyűjtő kocsi.”

Forrás: ITT, ITT, ITT; valamint Sue Townsend: Adrian Mole újabb kínszenvedései. Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2009.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jennifer van Son

Kádár Andrea