„Vész esetén értesítendő” lettem – Reális és irreális szorongások a szeretteim életéért

–

Van egy Nemes Nagy Ágnes vers (Félelem), aminek az első versszakával nagyon könnyen azonosulok:

„Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.

A rémülettől görcsösen szeretlek.

Elsorolom, hányféle iszonyat

vár rám és rád, már arcunkba merednek.”

Nagyon átérzem ezeket a sorokat, különösen, amióta gyerekeim vannak. De nem is az első gyerekünk születése volt a vízválasztó, hanem egy jó pár hónappal későbbi emlék: a lányunknak egy békés estén volt egy úgynevezett affektív apnoe rohama. Ez a gyakorlatban azt jelentette: annyira sírt, hogy nem vett levegőt, és elképesztően ijedten nézett, majd a szája körül elkezdett kékülni is. Én – mivel akkoriban kezdtük meg a szilárd ételekkel való hozzátáplálást – automatikusan belenyúltam a szájába, mert azt hittem (több mint fél órával evés után), hogy a torkán akadt valami, és az zárja el a levegő útját. Ez kizökkentette, és helyreállt a légzése. (Egyébként összekarmoltam a torkát szegénynek, erről papírunk is lett, mivel annyira megijedtünk, hogy egy komplett vizsgálati turnéra indultunk másnap, aminek eredményeképp sikerült visszafejteni, hogy az affektív apnoe volt a gond – ami sokkal kevésbé veszélyes, mint amilyennek tűnik.)

Ez volt az a pillanat, amikor kézzelfoghatóan láttam, hogy mennyire törékeny az élet. Tényleg lepergett előttem a gyerekem addigi élete, mert meg voltam győződve róla, hogy itt és most meg fog fulladni. Most is – több mint nyolc évvel később – a hideg futkos a hátamon, ha felidézem.

Minden kisgyerekes család életében vannak ilyen pillanatok, a legnagyobb gondosság mellett is (és egyébként, aki azt állítja, hogy mindig százszázalékos figyelemmel van a gyerekére, az biztosan hazudik). Esések, amik brutálisnak tűnnek (és néha azok is), az a visító, rémült sírás, amiről nem tudod, hogy az ijedség mellett mekkora valódi bajt takar, és még sorolhatnám. Szerintem a legtöbb családban a gyerek két-három éves korára a szülők már legalább egyszer átélik azt a jeges rémületet, amit mi akkor. 

Szóval valahogy meg kell tanulnunk együtt élni a kínzó érzéssel: mind halandók vagyunk

Gyerekként rendszeresen ellenőriztem a családtagjaimat éjszaka, hogy lélegeznek-e, megvannak-e, ha felriadtam éjszaka (szerencsére ez azért általában maximum heti egyszer-kétszer történt meg). Mindig megvoltak és mindig lélegeztek, de ha egyszer esetleg túl hidegnek éreztem a takarón túli világot, és lusta voltam elindulni a kis éjjeli túrámra, akkor hirtelen eszembe villant: lehet, hogy éppen most van valami, és én megmenthetném a helyzetet, ha időben észlelném. Úgyhogy mentem. Persze már akkor is tudtam, hogy ez teljesen irreális gondolat, de mégis valahogy úgy tekintettem erre, hogy legalább teszek valamit.

Ez a felnőttkori életstratégiám is a szorongásokkal kapcsolatban. Az említett apnoe után alaposan felkészültem a csecsemők újraélesztéséből és abból, hogy milyen korú gyerek fulladozása esetén mi a teendő. Vannak dolgok, amikben a legkevésbé sem vagyok rugalmas: bekötetlen gyerekekkel a legrövidebb útra sem indulok el az autóval, az úttesten még mindig fogom a kezüket a legtöbb esetben, akkor is, ha szerintük ez „kisbabás”, és van még néhány olyan mániám, amikkel hamis illúzióba ringatom magam. Mert egyébként 

tisztában vagyok vele, hogy rengeteg dolgot nem lehet kivédeni, bármilyen gondos, alapos, odafigyelő az ember. Vannak balesetek. 

Így azt is tudom, hogy az aggódásom sokszor reális. Az egyik gyerekem néha teljesen elvarázsolt, a másik pedig kifejezetten veszélykereső. Ezekkel a tulajdonságokkal amúgy én magam is rendelkezem, és – ugye – mégis felnőttem valahogy. Sok múlik a szerencsén. Amikor azt érzem, hogy túl sok, akkor kimondom a reális és irreális félelmeimet, megosztom ezeknek a terheit. Úgy kicsit könnyebb. (Meg persze éjszakánként rendületlenül ellenőrzöm, hogy lélegeznek-e, megvannak-e. Továbbra sem tudom, hogy ennek mi értelme, de engem megnyugtat, úgyhogy leginkább ez.) 

A felnőtt szeretteimet is nagyon féltem, ha valaki szerintem belátható időn belül (egy-két óra) nem hív vissza, nem reagál az üzenetemre, rögtön a legrosszabbra gondolok, elkezdem figyelni a baleseti híreket, és összekapcsolni őket az esetleges útvonalukkal. Szerencsére a szeretteim tudják, hogy ilyen parás vagyok, úgyhogy általában gyorsan jelentkeznek. (Ha viszont valamiért mégsem, az egy újabb ok arra, hogy még inkább aggódjak. Ördögi kör ez.)

Lesz még rosszabb?

Azt is tudom, hogy egy csomó, sokkal nehezebb mérföldkő áll előttünk, hiszen az én gyerekeim picik még, nem járnak felnőtt felügyelet nélkül, nem mennek bulizni és nem kell hajnali négykor – halálra aggódva magam – az ajtóban várnom őket. De lesz ilyen, ezt is tudom. Úgy sejtem, miként az eddigieknél, a továbbiak esetében is, ahogy megyünk előre, úgy változik az aggódás oka és módja – de a mértéke nem. 

A szüleimnél láttam, hogy a százhuszadik bulinál már aludtak, amikor éjjel belopakodtam, pedig az első néhánynál még azonnal nyílt az ajtó, ahogy elkezdtem keresni a kulcsomat.

De nem hiszem, hogy valaha eljutok oda, hogy egy pillanatra sem fordul meg a fejemben a legrosszabb forgatókönyv, amikor távolodnak tőlem. Hogy nem kérem Istent (persze, nekem könnyű, én hiszek benne, aki nem, annak szerintem nehezebb), hogy láthassam őket újra és újra. Ezzel párhuzamosan persze egyre többször bízom bennük, abban, hogy ügyes és életrevaló kis emberek, akik egyre jobban tudnak vigyázni magukra. De közben azért itt is bekapcsol a gondolat, hogy ehhez bizony szerencse, isteni gondviselés, vagy akármi is kell. Úgyhogy csinálom tovább a kis értelmetlennek látszó rituáléimat. Hátha ezen is múlik valami.

Ti hogy vagytok ezzel?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fizkes

Tóth Flóra