Miért válunk tömegben tehetetlen masszává? – Amikor megszólal a tűzriadó a moziban
Igenis megvan annak a veszélye, hogy generációk nőttek fel abban a (csorda)szellemben, hogy mindig szót kell fogadni, és ha nincs egy felső irányító hang, akkor meg kell várni, amíg lesz, addig nem csinálunk semmit, nem hozunk önálló döntéseket, egy csomó esetben nincs értelmezhető kritikai gondolkodásunk. Ez sokszor okozhat gondot, de veszély esetén akár katasztrófába is torkollhat. Spoilerezünk: az alábbi történetben szerencsére senkinek nem lett baja – de ez nem a szereplők többségének lélekjelenlétén múlott. Doffek Gábor írása.
–
Pici baba mellől nem túl gyakran jutok el moziba. Teljes csend, négyen vagyunk az egész teremben, késő este van, altatás után indultam el, nyilván. Két hete szerettem volna eljönni. Megszólal a film erős hangja. Na végre, a rohadt életbe. Félhulla állapotban nem az értelmiségi kihívást keresem, hanem a majdnemmeghalós-világelpusztulós-kardozós-lövöldözős marhaságra bambulok. Huszonhárom perccel később éppen kibontja magát a sztori, amikor megszólal a sziréna. Nem a filmből, ezt legkésőbb onnan tudom, hogy egy másodperccel később elsötétül minden. Sóhajtok egy nagyot, behunyom a szemem. Ezt most, lécci, ne…
Lankasztó felismerésnek indul, némi indulat jön vele, torok felől, lassan. Ez nem szokványos sziréna, hanem riadójel. Lassan összeszedem a cókmókom, hogy ha indulni kell, tudjak azonnal. Körülnézek. Se világítás, se vészfény, se munkatárs segítő hangja. A telefonom fénye mellett elindulok, a másik három srác jön velem. A terem előtt minden irányból hasonló arcok bukkannak fel, munkatársak állnak közöttük, jó, akkor itt valami téma van, halljuk. Az egyébként segítőkész fiatal srácok elmondják, hogy az egyik vetítő lángra kapott, ettől beindult a tűzriasztó, az azonnal levágta az elektromos biztosítékot a komplexumban, és nagyjából itt tartunk most. Próbálják kideríteni, mi történt (közben a sziréna visít cefetül), sajnálják s a többi. Készségesek, kedvesek, és amúgy higgadtak.
A vetítés folytatására van reális esély? – vetem közbe, hogy haladjunk azért egy megoldás vagy legalább valami ötlet felé. Hát, szerinte kevés. Köszi szépen, fordulok, és indulok a pénztár felé.
Közben nem tudom nem észrevenni, hogy a körülöttünk állók, akik akarva vagy akaratlanul hallották ezt a beszélgetést, tétován forgolódnak, néhányan el is indulnak velem a pénztárhoz.
Ott megérdeklődöm, hogy a jegy visszavásárlásával kapcsolatban lehet-e tudni bármit. Még nem, de várjunk, ez jó ötlet, kimegy, és megkérdezi. A főnökkel jön vissza, aki szerint ameddig nem tudják, mi a pontos gond, nem tud mit mondani, de nyilván vissza fogják váltani, csak még várni kell, és elnézést. Semmi gond, akkor talán holnap visszaváltják? Addigra biztosan, gond nélkül, persze. Köszönöm, csókolom.
Nem szervezték túl a dolgot összességében, de volt megoldóképlet a helyzetre, és valószínűleg a távozásom után kábé tizenöt percen belül el is intézhették az egészet. Őszintén szólva, nem is ezért írom ezt a cikket. Hanem azért, amit a többiek arcán láttam. Nyilván nem mindenkién, de úgy összességében az alatt a hét-nyolc perc alatt, amíg az egész jelenet zajlott, nekem, és mellettem még két srácnak szintén feltűnt a dolog, össze is vigyorogtunk rajta.
Méghozzá azon, hogy közben szólt az a sziréna. Tankönyvi vészhelyzet volt. És ha tényleg valami súlyosabb baj, tűz vagy hasonló lett volna, nem tudom, mi történik. Egy pillanatra megijedtem, pedig elég gyakorlott vagyok változatos vészhelyzetek menedzselésében, sajnos. Szólt a sziréna, és egy pláza belsejében lévő mozi aulájában téblábolt hetven-nyolcvan ember. És isten bizony csak pár fickó volt, aki érdeklődött vagy próbálta kitalálni, vajon mi történt.
A többiek ott álltak az aulában, és csak vártak. Érthetetlen volt. Odament mindenkihez egy idő után valaki, hogy elmondja a sztorit, de ők addig mire vártak? Mit gondoltak?
Az jutott eszembe, hogy mi történne, ha itt valódi baj lenne. Teljesen bizarr volt, hogy odamentem az egyik névtáblás sráchoz öt mondatot beszélgetni, kérdezni, infót szerezni, mire körbeálltak az emberek, hogy nahát, itt mondanak valamit. Elképedtem, hogy tulajdonképpen egy teljesen megnyugtatóan működő biztonsági rendszert látunk éppen (sajnos) azt tenni, amire építették – vészhelyzetet jelezni, és az érintettek többsége odáig sem jutott el, hogy megkérdezze, mi történt. Nemhogy reagálna egy egyértelmű riasztásra, de még csak nem is kérdez.
Határozott megdöbbenést keltett, amikor a jegy visszavásárlását firtató kérdésemre a megnyugtató válasz után szépen elköszöntem, és elindultam. Meglepett emberek előtt sétáltam el és vettem a lépcsőház felé az irányt. El sem akartam hinni, de sajnos tényleg. El is nevettem magam, hogy ez az egész egy Monty Python-jelenet volt, amiből épp most léptem ki: hogy elviselhetetlen hangon visít egy sziréna, és az emberek kissé zavartan ácsorognak, miközben azzal a közel hajolós, fülbe mondós módszerrel megpróbálják megbeszélni, mit is volna szerencsés tenni ebben a helyzetben. Igazából most is nevetek, amikor ezeket a sorokat írom, mert ahogy Besenyő Pista bácsi mondja, ez, kérem, hülyeség.
Szükség- és/vagy vészhelyzetben ugyanis valamit csinálunk. Nem várakozunk, hanem aktívan részt veszünk abban a folyamatban, amelynek legfőbb és valósággal sokkolóan meglepő kihívása az a szédítő dilemma, hogy vagy a vészhelyzet szűnjön meg vagy a mi jelenlétünk a vészhelyzet helyszínén azonnal. Így vagy úgy, az lesz a legjobb. Különösképpen azt a nem elhanyagolható szempontot figyelembe véve, hogy jelenlétünk eredeti szándéka – esetünkben a filmnézés – immár minden bizonnyal meghiúsulni látszik, azaz filozofikusan kifejezve: létezésünk értelme a jelen e síkján értelmét veszíti.
Azaz: ácsorogni kurvára semmi értelme, az hótziher.
Sajnos nagyon gyakran tapasztalom az emberek passzivitását hasonló helyzetekben. Hihetetlenül sok olyan szituáció van, amit három–öt másodperc lenne megoldani, és egyértelműen mindenkinek jobb lenne tőle – és itt sokszor egyetlen mozdulatról, két normális szóról beszélek. És az is viszonylag sokszor fordul elő, hogy egymást segítő embereket látni. De amikor tömegben vagy nagyobb létszámban vannak, akkor valahogy tehetetlenné válnak. Mintha kialakulna egy kollektív lassúság, meg egy nagy, közös butaság, amiből nem tudnak kimozdulni.
Ezt sosem értettem. Vélhetően azért, mert gyerekként is hangadó voltam, olyan, aki megmondta a közösségben, hogy szerinte mi legyen. Itt sem történt más, csak nem volt közösség, pusztán ugyanabban az időpontban egy helyen lévő emberek. Akik nem csináltak semmit. Egyszerűen nem ismerték fel, hogy itt most tenni kellene valamit. Igazából a tömeg bármilyen váratlan helyzetben így viselkedik. Első nekifutásra vár egy kicsit, hátha elrendeződik a dolog magától. Időnként ez be is következik, mondjuk leáll egy busz két megálló között, de aztán kisvártatva mégis elindul. De ha nem indul, akkor is lesz a buszon, aki percek múlva is csak ül és vár. Mintha a kíváncsiság vagy a menekülési ösztön, vagy a bajra figyelmeztető jelzés nem működne benne rendesen. Ezt láttam sok ember szemében a moziban is. Ez a tekintet íratta ezt a cikket. Ennél egy picit jobban észnél kell lenni. Ez így gyötrelmesen kevés. És veszélyesen kényelmes. Szó szerint.
Doffek Gábor