Van, hogy a tekintetedből sejteni lehet, mennyire ítéled el a nemi erőszakot

–

A test leválasztása a személyről

A szexuális tárgyiasítás során a személy a másiknak csupán a testével, a testrészeivel törődik, azokat használja – gyönyörködésre, élvezetszerzésre –, és szinte teljesen megfeledkezik arról, hogy egy érző, gondolkodó, egyéni szükségletekkel bíró emberi lény áll előtte. A testi jellemzők kerülnek középpontba, miközben háttérbe szorulnak az érzelmi, társas, intellektuális értékek. A pszichológiában rengeteg kutatás készült már a jelenségről. Az objektifikáció nemcsak a dehumanizációval függ össze, hanem azzal is, mennyire tartunk valakit kompetensnek, mennyire aggódunk érte, vagy azt gondoljuk-e, vele gyakorlatilag bármit meg lehet tenni.

A tárgyiasító attitűdök zaklatáshoz, kizsákmányoláshoz, nemi erőszakhoz vezethetnek.

Ezért különösen nem mindegy, hogy az úgynevezett testelfogult tekintet (angolul body-biased gaze) milyen szorosan függ össze ezzel a hozzáállással. Előfordulhat ugyanis, hogy már a személy nézési preferenciái alapján be tudjuk jósolni, hogyan vélekedik a szexről, illetve a nemi erőszakról. 

A média gyakran normalizálja 

A nők szexualizált ábrázolása csak tovább ront a helyzeten. Azzal, hogy egyes filmekben, reklámokban, zenei klipekben, videójátékokban a nők mellére, lábára, fenekére fókuszál a kamera – a pornóról nem is beszélve! –, nézőként tulajdonképpen a testelfogult vagy tárgyiasító tekintetet gyakoroljuk be.

Mivel megszokjuk, hogy ez rendben van, könnyen átvehetjük ezt a látásmódot, és mi is így kezdhetjük észlelni a világot: a testrészeikre redukálunk másokat vagy saját magunkat.

Persze tonnányi szakirodalma van annak is, hogy a szépségeszmények miként nyomorítják meg nők tömegeit, illetve kisebb, de jelentős mértékben a férfiakat is. Hogyan akarnak nők vékonyabbak lenni, ha pedig vékonyabbak, akkor feszesebbek, míg a férfiaknál elvárás lehet a széles váll, a dagadó izomzat. A lényeg, hogy soha senki ne legyen elégedett magával, mert az elégedetlenség a legnagyobb üzlet – akkor rengeteg mindent el lehet adni a vásárlónak.

Beszélhetünk-e provokációról?

Izgalmas ausztrál kutatás jelent meg a témában pár hónappal ezelőtt az Archives of Sexual Behavior című szaklapban. Ross Hollett és munkatársai alapvetően két fogalmat vizsgáltak. Az egyik a testre irányuló átható tekintet (pervasive body gaze) volt, azaz mások vizslatása, bámulása, fixírozása, amelyet például az alábbi állításokkal mértek: „Még ha a nő/férfi ruhája nem mutat is sokat, akkor is igyekszem jól megnézni a testét”; vagy „Ha észreveszek egy vonzó férfi-/női testet, gondot okoz számomra, hogy ne nézzem.” A másik fogalom a testre irányuló tekintet provokálása (body gaze provocation) elnevezést kapta, amely áldozathibáztató felhangja miatt meglehetősen szerencsétlen választás. Mindenesetre arról van szó, amikor valaki egyetért a következő tételekkel: „akkor is igyekszem felhívni a figyelmet a testemre, ha a ruházatom nem fed fel belőle sokat”; vagy „nem számít, hol vagyok, akkor is kivágott, sokat mutató ruhát viselek”.

Hogy ez mennyiben a többi ember provokálása, erősen kérdéses. Természetesen lehetnek olyan helyzetek, amikor valaki – akár párkeresési célból, de nem feltétlenül – igyekszik a megjelenésével is felkelteni a figyelmet: például buliba megy, és jólesik neki, ha vágyakozó tekinteteket kap. De az is előfordulhat, hogy kizárólag a saját maga örömére öltözködik úgy, ahogy. Vagy szeretne ugyan hatást elérni, de nem szexuálisat. Akárhogy legyen, fontos hangsúlyozni: 

viseljen bárki bármilyen ruhát, az semmi esetre sem jelenti azt, hogy akkor be is szólhatnak neki, vagy meg is érinthetik. A konszenzus kérdése nem azon múlik, mennyit mutatunk meg a testünkből. 

Izgalmas eredmények születtek

Hollett és munkatársai 1113 heteroszexuális felnőttel (átlagosan 29 évesekkel) töltettek ki kérdőíveket. Az említett testre irányuló átható tekintet, illetve testre irányuló tekintet provokálása skálákon túl mérték többek között a résztvevők saját megjelenésükhöz való hozzáállását, a tárgyiasítással kapcsolatos tapasztalataikat, a kapcsolati státuszukat és azt, hogy miként vélekednek a zaklatásról, a nemi erőszakról. 

A kutatók azt találták, hogy a férfiak rendre magasabb pontszámokat értek el nemcsak a testre irányuló átható tekintet vonatkozásában (ahogyan azt előzetes tanulmányok alapján várni lehetett), hanem abban is, mennyire igyekeznek felkelteni a figyelmet a saját testük iránt. A nők inkább csak párkeresési célból néztek meg férfiakat, akkor, amikor egyedülállók voltak. A férfiak viszont kapcsolati státusztól függetlenül, sokkal gyakrabban bámultak meg nőket, és a saját testüket is hajlamosabbak voltak előtérbe tolni. 

Ez az eredmény tehát ellentmondani látszik annak nézetnek, hogy a nők folyamatosan csábítanák a férfiakat, akik „sajnos nem tudnak uralkodni magukon, egyszerűen tehetetlenek a kísértéssel szemben”. 

Ennek a hiedelemrendszernek az extrém megnyilvánulása, amikor egyes kultúrákban, történelmi korokban már azért is erkölcstelennek vagy pajzánnak állítanak be nőket, mert kilátszik a bokájuk, az arcuk vagy a hajuk.

Hollett és csapata azt is megállapította, hogy azok, akik hajlamosabbak a vizslatásra, erősebben támogatják az úgynevezett nemierőszak-mítoszokat. Ezek az áldozatok hibáztatására és az elkövetők felmentésére irányuló hiedelmek, amelyek célja, hogy igazolják, bagatellizálják, érvénytelenítsék az erőszakot. Tipikusan idetartoznak a „minek ment oda?” típusú megjegyzések, vagy amikor valaki azt mondja, „magára vessen, aki így öltözködik”. Ez a szemlélet két okból is rendkívül káros: egyrészt az áldozatot teszi felelőssé egy olyan destruktív viselkedésért, bűncselekményért, amelyet pont hogy ellene követtek el. Másrészt a férfiakra nézve sem túl hízelgő, hogy ennyire ösztönlényként kezelik őket: mintha nem lennének képesek önmaguk szabályozására, nem lenne prefrontális lebenyük. 

A szexizmust az érintettek is belsővé teszik

Persze mondhatjuk, hogy a kérdőívekre adott válaszokból nem derül ki egyértelműen, hogyan viselkednének az emberek egy valóságos szituációban. Az is jogos kritika a kutatással szemben, hogy az önbevalláson alapuló eszközök eleve nem mérnek hatékonyan, hiszen a résztvevők vagy nem teljesen őszinték, hiszen igyekeznek magukról jó benyomást kelteni, vagy csak kevés tudásuk, rálátásuk van saját magukra. Ezzel együtt is érdekes volt, hogy a kapott eredmények szerint:

nagyobb eséllyel hibáztatják az áldozatokat az őket ért szexuális zaklatásért azok a nők, akik a saját testüket elfedni igyekeznek a férfitekintet elől. 

Ezek a nők hisznek egy igazságos világban, azt gondolják, ha kevesebbet mutatnak magukból, akkor nagyobb biztonságban vannak. Nemcsak követik a patriarchátus szabályait, de más nőkön is számonkérik. Közben viszont az a helyzet, hogy a nemi erőszak bekövetkezése nem az áldozatok megjelenésén múlik, hanem sokkal inkább azon a kultúrán, amely továbbra is ápolja az elkövetők feljogosítottságérzését.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / esthAlto/Sanna Lindberg

Milanovich Domi