–

Napok óta rettenetesen álmos vagyok, egyszerűen nem bírok magammal, megállás nélkül ásítozom

Nehéz hetek vannak a hátam mögött, amit megspékeltünk egy gigaméretű családi szülinapozással. Azt hiszem, tizennyolcan voltunk, de erre nem mernék mérget venni, a lényeg, hogy sokan voltunk, egy fedél alatt, körülölelve a csodálatos természettel és rengeteg szeretettel. 

Bár nyilván a mi családunk is távol áll a tökéletestől, őszintén ragaszkodunk egymáshoz, és igyekszünk megtartó erő lenni, ha valaki kidől a sorból testileg vagy lelkileg. Megható látni a gyerekeket is, akik ugyanúgy összefonódnak, mint anno mi, az unokatesók. 

Mindemellett persze rettentően fárasztó is tud lenni ekkora forgatagban lenni, főleg egy házban, és közben – nem túlzok – elég kemény hetek vannak mögöttem. Sok munka, betegeskedés és mindenféle magánéleti zűrök, gondok a szeretteim életében, amik engem is mélyen foglalkoztatnak. Nem mutattam, bár attól még látszhatott, hogy nem voltam a legjobb formámban.

Szükségem volt valamire, ami kizökkent önmagamból. 

Napokkal a szülinapozás előtt már kinéztem egy Grabensia nevű buddhista centrumot, amelyben speciális hangfürdőn lehet részt venni, ugyanis ott található a világ legnagyobb hangtálja, és éppenséggel öt perc sétára esett a szállásunktól. Rögtön be is dobtam a családi Facebook-csoportunkba, hogy ide feltétlenül el kell mennünk, legalábbis azoknak, akik nyitottak az ilyesmire. A família nagy része mindent tudományosan megmagyarázó szkeptikusokból áll, akiktől a spiritualitás olyan messze áll, mint tőlem a számok világa (szóval NAGYON messze). Ahogy sejtettem, nem volt tolongás, így végül a kedvenc (és egyben egyetlen) unokaöcsémmel és a párjával indultunk neki a nagy kalandnak a nagy családi banzáj utolsó napján. 

Igazából fogalmunk se volt, hogy mire számítsunk.

Ám a kapun belépve egy pillanat alatt mintha egy másik világba csöppentünk volna

Rögtön megszállt minket egy furcsa átszellemülés, nyugalom. Szobrok, tibeti imazászlók, gyönyörű épületek és pávák – igen, igaziak. Mindez egy lélegzetelállító táj kellős közepén.

Amikor bementünk a terembe, ahol mindenféle hangtálak, gongok álltak, puha, színes szőnyegek, párnák, díszek, szobrocskák, falikárpitok, nem tolakodó, mégis mindent átjáró füstölőillat, minden irányból ablakok, napfény, a szélben táncoló imazászlók odakinn, nekem ez elég is volt ahhoz, hogy máris otthon érezzem magam. 

Lefeküdtünk, betakaróztunk, és már el is kezdődött a „fürdőzés”.
Nem volt senki rajtunk kívül, így különösen bensőséges közegben lehettünk.

Eleinte nem tudtam kikapcsolni.

Hallottam a hangokat, de valahogy két hangtálzengetés közben még kattogott az agyam.

Nem a zengésre figyeltem, hanem az ütések, gongatások pillanatára, és két hang között zakatolt a fejemben az összes teendőm, szorongásom és a szokásos zaj. Aztán valahogy az illat, a fények, a közeg „puhasága” és az unokaöcsémék csukott szemmel is érezhető jelenléte segített ellazulnom.

Majd a rituálé vezetője egy érintéssel jelezte, hogy itt az idő, feküdjek bele a Samsarába, a már említett, két méter átmérőjű hangtálba.

Már maga a tény, hogy feküdjek bele egy óriási tálba, nagyon bizarr, kissé komikus volt, de amikor benne voltam, izgatottan vártam, mi fog történni.

Innen nincs visszaút, zengjen hát! 

Becsuktam a szemem, hallgattam a csengettyűket, a hangtálakat, majd egyszer csak megmozdult alattam a Samsara, és a szívbaj jött rám, olyan erővel szólalt meg.
Az első másodperc után viszont már nem maradt más, csak én, a rezgés és a hangok.
Eszméletlen érzés volt!

Megmagyarázni nem tudom, de

olyan volt, mintha a sejtjeimben is éreztem volna a rezgést, ami furcsamód leginkább egy szoros ölelésre emlékeztetett.

Pár percenként újra megzengették a Samsarát egy faltörő kosra hasonlító gerendával, ami a mennyezetről lógott és minden alkalommal egyre kevésbé ért váratlanul. Egyre mélyebben, egyre jobban tudtam befogadni a zúgó-búgó-rezgő érzést.
Teljesen kikapcsoltam.

Egy ponton a fejem fölött fényesen csilingelő hangok lengtek körbe (az unokaöcsémben egy költő veszhetett el, mert azt mondta, olyan volt az a csilingelés, mint egy kaleidoszkóp, csak hangokkal), ami az utolsó power gombot is kikapcsolta bennem, és minden tagom elnehezült, miközben béke és nyugalom áradt szét bennem. Utánam az unokaöcsémék következtek, ők ketten feküdtek az óriás hangtálban.

Amikor véget ért a hangfürdő, mindhárman mosolyogtunk, nevettünk. Nem nagyon akaródzott hazamenni a nyugalom szigetéről, mert ez tényleg az volt. 

Egyelőre még nem merültem el abban, hogy pontosan mit is csinál egy ilyen hangfürdő, az elméleti hátteréről semmit sem tudok, de azt világosan tudom már, hogy ezt receptre kellene felírni mindenkinek, akinek hozzám hasonlóan folyamatos örvényben van a tudata.

Elhatároztam, hogy amint tehetem, szintet lépek, és elmegyek egy pár napos elvonulásra, ahol semmi más dolgom nincs, csak jógázni, meditálni, hangfürdőzni, befelé fordulni, elcsendesülni. (Más kérdés, hogy fogalmam nincs, mikor lesz erre lehetőségem.) Rátaláltam ugyanis valamire, amiről érzem, hogy nagyon nekem való. Addig pedig tovább próbálkozom a meditációval, nem adom fel.

Furcsa, hogy hiába hangfürdő a neve, mégis úgy éltük meg, mintha picit a csendben is elmerültünk volna.

És talán ez az, amit a legkevésbé tudunk megélni manapság. A csendet. 
Nem is lehetett volna szebben lezárni ezt a hétvégét. Megtelve szeretettel, hálával, szép hangokkal. És csenddel. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter