Több mint négy éve neveljük a családunkban Luisát (Lulu), egészen pontosan kétéves korától. Azok a gyerekek, akiket elhanyagoló, bántalmazó családból emelnek ki, mind súlyosan traumatizáltak, ami egyértelműen meghatározza a viselkedésüket; ezzel mindannyian tisztában voltunk. Ám abban bíztunk, hogy a biztonságos, kiszámítható, szeretetteljes és türelmes környezet idővel megszünteti, vagy legalább mérsékli ezeket az óriási kilengéseket. Nálunk eddig vajmi kevés sikerrel.

Az öröklött vonások, és/vagy a bántalmazó környezet antiszociális személyiségzavart okozhatnak felnőttkorban, ennek figyelmeztető jelei már a gyerek viselkedésében is azonosíthatók. Ezek a gyerekek nem mutatnak megbánást vagy empátiát, nem szoronganak a teljesítményük miatt, és a legritkább esetben fejeznek ki érzelmeket. Két-háromszáz évvel ezelőtt azt mondták volna rájuk, „megszállta őket az ördög”; ma pedig szimplán azt, ezek a gyerekek „nem normálisak”. 

De vajon mi a sorsuk az olyan súlyos magatartási problémákkal, esetleg szerhasználattal vagy pszichés zavarokkal küszködő gyerekeknek, akikkel sem a szülők, sem a gyermekvédelmi rendszer nem tud mit kezdeni? Mi lesz velük a világban, és mi Magyarországon?

Fokozódó viselkedészavarok, eszköztelen szülők

A nevelőszülőkkel folytatott munkám során rengeteg megrázó történettel találkoztam – köztük olyan extrém esettel is, ahol például két tinédzser lány megmérgezte a nevelőanyját.

Ezekért a gyerekekért, akik megkapták a társadalomtól a menthetetlenség pecsétjét, ténylegesen csupán egy maroknyi, a végletekig elkötelezett nevelőszülő és néhány civil szervezet küzd. 

A szakembereket is erősen megosztják azok a projektek, amik keretében a fejlett Nyugat Magyarországra (is) hordja az olyan súlyos magatartási problémákkal küszködő gyerekeket, akikkel az anyaország már egyszerűen nem tud mit kezdeni. Az ötlet korántsem új keletű, hiszen már évszázadokkal ezelőtt is bevett szokás volt a kezelhetetlen és csökönyös vagy éppen megesett fiatalokat a vidéki rokonokhoz „száműzni”, hogy észhez térjenek. A siker a múltban sem volt garantált, és ez a módszer a mai napig egy olyan kényes, mondhatni, tabutéma, ami leginkább a kudarcról szól, így napjainkban sem szeretik népszerűsíteni, és finanszírozni. De kénytelenek, hiszen ezeknek a gyerekeknek a száma a modern társadalmunkban még tovább növekedett.

Mostanság mind a jobb, mind a szerényebb anyagi körülmények között élők már kora gyermekkorukban fogyasztókká, a piaci verseny célpontjává válnak, ahol a számukra elfogadott, hiteles személyek nem mindig rendelkeznek valódi teljesítménnyel vagy példaértékű erkölcsi normákkal. Míg a tehetősebb családok gyermekeit kutatások szerint átlagosan jobban érdekli az aktuális gazdasági és politikai helyzet, a többség leginkább a bulvársajtón keresztül tájékozódik a világ dolgairól, s bár anyagi lehetőségeik korlátozottak, a vágyaik sokszor átlépik saját lehetőségeik határait. 

Szükségleteik kielégítéséhez, a kortárs csoportokban elfoglalt státuszuk megőrzéséhez minden lehetőséget megragadnak, viselkedésüket vagy éppen irreális vágyaikat a család nem képes féken tartani, vagy nem is érzékeli a diszfunkcionális működést. 

Emellett a gyermekjogok ratifikálása és köztudatba kerülése a néhány évtizeddel ezelőtt még tolerált nevelési irányelveket – nagyrészt nagyon helyesen – leminősítette és elítélte, az addig alkalmazott fegyelmezési eszközöket és módszereket kivette a szülők kezéből. Helyettük viszont túlságosan nagy mennyiségű, ismeretlen alternatíva zúdult a szülőkre, és ettől sokan még eszköztelenebbnek érezték magukat, hiszen fogalmuk sem volt, melyik irányzatot kövessék. 

Újrakezdés egy idegen országban, vidéki környezetben

Az Európai Unió Tanácsának rendelete értelmében uniós tagállamból jogszerűen helyezhetők gyermekek más tagállamba nevelőszülőkhöz. A kihelyezett gyerekekre a kihelyező ország gyermekvédelmi törvénye vonatkozik, és a felelősséget, a szakmai és anyagi hátteret is a küldő fél viseli, illetve állja. A fogadó ország hatóságait elvileg semmiféle engedélyezési és ellenőrzési kötelezettség nem terheli, de ez azért országonként változik.

Az ilyen projektek keretében a volt keleti blokk valami olyat tud nyújtani a Nyugatnak, ami pozitív hatással van a digitális világba zárt Z generációra. Így többek között 

Magyarországra is kerülnek olyan, főként németországi, luxemburgi kamaszok, akiknél a szülők, a szakemberek és maga a gyermekvédelmi rendszer is csődöt mondott. 

Többségük minden lehetséges intézményben megfordul, amíg eléri a felnőttkort, vagy akár fél tucat családot is „elfogyaszt”, amelynek tagjait örökre megnyomorítja vagy felbomlasztja a gyerekkel való kilátástalan küzdelem, és a segítség hiányában érzett tehetetlenség. 

Ezek a gyerekek 12 éves koruk körül már a gödör legmélyén vannak, és utolsó esélyként kapják ezt a lehetőséget: önként választhatnak a zárt intézet, a börtön és a „száműzetés” között. Ha vállalják, hogy feladják a megszokott környezetüket és elköltöznek egy idegen országba és kultúrába, ahol a nyelvet sem ismerik, olyan családoknál kapnak esélyt az újrakezdésre, amelyek egy teljesen új világot, szemléletet, utat mutathatnak számukra. 

A projekt első három hónapja egy izolációs fázis. Ebben az időszakban nincs se telefon, se internet, se szabad mozgás, még egy kerékpár se.

Ha ezt képesek végigcsinálni, az már jelent valamit. Ezt követően a magatartásuk és a teljesítményük függvényében lesznek egyre több engedményre, szabadságra jogosultak. A vidéki környezet is egész más, mint, mondjuk, a német nagyvárosok. Más a ritmus, mások az ingerek. Az itteni életet nem a közösségi média, az Insta, a Netflix vagy a celebek határozzák meg, sem az, hogy kinek milyen márkás ruhája, telefonja van.

Azokat a gyerekeket azonban többnyire csak ezek motiválják, nincsenek céljaik, és nem ismerik a feladatok elvégzéséhez szükséges erőfeszítéseket sem.

Idegen csecsemőt vagy kisgyereket sem egyszerű befogadni a családba, nemhogy egy problémás kamasz gyereket. Felhagyni azokkal a régi szokásokkal (például szerhasználattal), amik még inkább a társadalom peremére száműzik az embert, ezeket újakkal helyettesíteni, begyakorolni és rögzíteni nem könnyű, és igen időigényes feladat. A nevelőcsalád részéről sok türelmet és kitartást igényel, amelyet nem lehet csak pénzért csinálni, de pénz nélkül meg aztán végképp nem. Ezért ezekben a projektekben családonként csupán egyetlen gyerek elhelyezésére kerül sor. 

Érdemi munkát ugyanis egynél több, halmozottan problémás gyerekkel nem is lehet végezni, mert az csak a nevelőszülő kiégéséhez, és a gyerek újabb kudarcához vezet.

A legtöbben ezt nem is bírják, ehhez kell egyfajta megszállottság is

Egy átlagos család már az első néhány nap után azt mondja, hogy nincs az a pénz. Erre csak a túlélő típusú emberek valók, akik képesek hinni a lehetetlenben is, és el tudják fogadni, hogy itt már korántsem elég csak a szeretet: kreatív pedagógiai módszerekre is szükség van, és fokozott tudatosságra, amelynek része a határozottság, a szigor, a következetesség. 

Elengedhetetlen a fogadó család biztonságérzete, stabilitása is: hogyan is lehetne elvárni egy gyerektől, hogy fogadja el egy idegen család útmutatását, ha annak a családnak az a legnagyobb gondja és a fő feladata, hogy kitalálja, miből és hogyan fog elvegetálni a hónap végéig?

Ilyen projekt jelenleg is működik Magyarországon külföldi finanszírozással – DE (!) magyar gyerekek számára nem hozzáférhető. A magyar gyermekvédelmi rendszerben átlagosan 3-4 rendkívül problémás gyerek van egy családban, és a helyzetet súlyosbítja, hogy az étkezést, ruházatot, iskoláztatást biztosító ellátmány összege olyan szégyenletesen kevés, hogy ha a nevelőszülő nem fordítaná a saját vagy családtagjai egyéb bevételét is a gondozott kiskorúak ellátására, csak olyan körülményeket tudna teremteni, amik a vér szerinti családokban már a kiemeléssel fenyegetnék az alapvető szükségletek kielégítésének hiánya miatt.

Ebben a szélsőséges helyzetben mindkét fél, a nevelőszülő és a gyermek is arra kényszerül, hogy elhagyja a komfortzónáját. 

Mély víz ez mindenkinek, ahol nincs olyan, hogy bizonyos szempontok vagy pszichológiai teszt alapján előre el lehet dönteni, ki alkalmas nevelőszülőnek, és ki nem: erre „születni kell”, és bírni a hétköznapokat, a megfelelő szakmai és anyagi háttér mellett. 

Egy felkészítő tanfolyamon sok okos dolgot hall az ember, de egy krízisszituációban úgyis az otthonról hozott, zsigerekben lakozó készségek fognak előjönni. Ezeknek a gyerekeknek iszonyatosan finom radarjaik vannak, azonnal átlátnak a „tanulmányokon”, tükröt tartanak és magára az emberre reagálnak, nem a kvalifikációra.

Ha egy gyerek ilyen súlyos pszichés gondokkal, magatartászavarral küszködik és/vagy esetleg még szerhasználó is, a kocka el van vetve, mert természetesen nincs az a nevelőszülő, aki a mostani, fent ismertetett feltételek mellett ilyen gyereket venne magához. Ezért aztán Magyarországon a rendszer hazudik; eltitkolja a gyerekek előéletét a nevelőszülők elől, finomít vagy létfontosságú információkat tart vissza annak érdekében, hogy gondozási helyet találjon nekik.

Az esély minden gyereknek járna

Németországban a traumatizált és súlyos pszichés gondokkal küszködő nevelt lányom mellé rengeteg segítséget kapok, mind anyagilag, mind szakmailag: legyen szó fejlesztésről, szabadidőről vagy tárgyi feltételekről. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy még kitartunk. Én/mi arra helyezzük a hangsúlyt, hogy kellő következetességgel, világos szabályok alapján kezeljük a helyzeteket, ezzel segítve Lulu szocializációját. Hogy el tudjuk fogadni ezt az érzelmi sivárságot, a kötődés hiányát, az agressziót, ami iszonyatosan nehéz; 

életem feladata ezzel együtt élni, és természetesen a siker így sem garantált; de az esély minden gyereknek jár, hogy megtapasztalja, milyen egy gondoskodó család. 

A társadalom – főleg Magyarországon – nincs arra felkészülve, hogy szembenézzen azzal, bizony vannak gyerekek, akik nem kötődnek, nem szeretnek, és akiket emiatt a szó klasszikus értelmében nem lehet szeretni – ellenben el lehet őket fogadni, lehet róluk gondoskodni. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Azok számára pedig, akik mégis vállalják ezt az ember feletti feladatot, a legfontosabb, hogy meghúzzák a határokat. Tudatosak legyenek azzal kapcsolatban, hogy mint család meddig bírják, meddig csinálhatják, és ha nem megy tovább, akkor képesek legyenek feladni – erre is fel kell készülni, ezt is fel kell dolgozni.

Magyarországon ha borul a bili, legtöbbször egyszerűen kikapják a gyereket a családból, mint valami szuvas fogat, a nevelőszülő meg ott marad a frusztrációjával, a csalódottságával, a szétesett családjával, és még örül, ha nem bélyegzik alkalmatlannak, cserébe viszont még aznap kap utánpótlásként akár két másik gyereket is. Ebben a szituációban mutatkozik meg igazán, hol mennyit ér a gyermek: közjószág-e, vagy érték.

És hogy élte túl az a nevelőszülő, akit megmérgeztek a nevelt lányai, mert nem tetszett nekik, hogy maguknak kellett rendet tartaniuk a szobájukban? Amikor feltettem neki ezt a kérdést, a következő választ adta: 

„Sokat gondolkodtam ezen, és azt hiszem, ennek az az oka, hogy a történtek ellenére mi valahol megértettük ezeket a gyerekeket, hiszen tudtuk, és ők maguk is elmesélték, hogy milyen szörnyűséget éltek meg. De nemcsak ők, hanem mi is, személy szerint én is. Soha nem gondoltam, hogy könnyű lesz, mert igazából nekem soha nem volt könnyű semmi sem az életemben. Ha őszinte akarok lenni, igazából azt se tudom, milyen az.”

Stájn Emma

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Leila Mendez