„Saját magamnak nehéz megbocsátani” – Beszélgetés Tasi Zsuzsánnával, akit több évtized után küldtek el a Krisna-tudatú hívők közösségéből

–

Fiala Borcsa/WMN: Az Égig nyújtózik, földig hajol című könyved műfaja: memoárregény. Óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon mennyi benne a valóság, és mi a fikció.

Tasi Zsuzsánna: Valós élmények és valós karakterek inspiráltak a könyv megírásakor. A Júliával történtek nagy részét magam is átéltem, ugyanakkor ez egy regény a maga dramaturgiai szabályaival, szerkezetével. 

F. B./WMN: Huszonnégy évesen csatlakoztál a krisnásokhoz 1991-ben, ahonnan aztán 2008-ban eltanácsoltak. Mi vezet egy fiatal lányt arra, hogy elhagyja a karrierálmait, az önmegvalósítási törekvéseit, és a közösség szolgálatának szentelje nemcsak a saját, de tulajdonképpen a családja életét is?

T. Zs.: Én meg azon szoktam csodálkozni, hogy ha valaki fiatal, miért megy arra, ami eleve rossz iránynak látszik? Fiatalabb koromban úgy gondoltam, többnek kell lenni az életben, mint hogy elmegyek valahová dolgozni, házat vásárlok, gyerekeim lesznek, aztán nyugdíjba megyek, és meghalok. Hogy van valami magasabb rendű értelme az életnek, ez mozgatott. A krisnás volt az első közösség, ami szembejött, és a kételyeimre választ kínált. A rendszerváltás körül voltunk, akkor jöttek be a keleti vallások. Korábban nem lehetett olyasmiről hallani, hogy lélekvándorlás, vegetáriánus táplálkozás, asztrológia meg jóga. Ez az alternatív életforma számomra nagyon vonzó volt, úgy éreztem, tartalmasabb, mint a frivol világi élet.

F. B./WMN: Mi az, amit a többségi társadalomban te káosznak éltél meg, ami végül részben hozzájárult ahhoz, hogy csatlakozz a mozgalomhoz?

T. Zs.: Elszemélytelenedő világgal szembesültem, a hagyományos közösségek felbomlásával, a természeti környezet pusztulásával, nihilizmussal, túlfogyasztással, értékvesztéssel. A legtöbb felnőtt, akivel fiatalon találkoztam, nem szerette a munkáját. Sokan rendkívül megalázó tapasztalatokon mentek át az ötvenes években és a Kádár-rendszerben, a második világháborúról nem is beszélve. Engem ez a sokat szenvedett nemzedék tanított, így például nagyon sok alkoholista felnőttet láttam gyerekkoromban, ami megrázó volt. A másik, ami lehet, hogy kisebb baj, de rettentően zavart, az a dohányzás, apukám erős dohányos volt, sokat köhögött. Nem értettem, miért isznak, dohányoznak az emberek, ha tudják, hogy ez rossz.

Azt éreztem, ha az embereknek el kell magukat kábítaniuk, akkor valami rosszul működik a társadalomban, erre pedig válasz volt a Krisna-tudat, ahol még fekete teát, csokoládét sem lehet fogyasztani, mert azok is hatnak az agyra. Ma már viszont azt is tudom, a józanság is lehet függőség.

F. B./WMN: A Krisna-közösséghez való csatlakozásoddal nagyon sok szabálynak kellett megfelelned. Nekem ez sokkal nagyobb életmódváltásnak tűnik, mintha csak, teszem azt, megkeresztelkedtél volna: vegetáriánus lettél, cölibátust fogadtál, és emiatt az első férjedtől külön aludtál, emellett rendszeresen kellett imádkozni is, gyakran hajnalok hajnalán, ami olyan mértékű alváshiányt okoz sokaknál, hogy volt például olyan társad, aki nem közvetve emiatt, de meg is halt.

T. Zs.: Ha valaki csatlakozik egy új közösséghez, azt neofitának nevezik. Van ez a neofita buzgalom, amikor valaki túl akarja teljesíteni az elvárásokat, amik egyébként is nagyok. Ez egy újraszocializáció volt, ahol el kellett felejteni mindent, amit addig tanultam. Van, aki ezt agymosásnak nevezi, olyan értelemben, hogy teljesen ki van radírozva, amit addig tudtál, és mindent másképp kell csinálni. Jellemző például, hogy a Krisna-hívőknél kézzel kell enni, ezt nehéz még ma is leküzdenem, hogy ne érintsem meg kézzel az ételt társaságban. Az, hogy nincs szex, az nemcsak engem, de az első férjemet is érintette, amihez ő toleránsan viszonyult. Ami elsősorban hozzájárult ahhoz, hogy végül más útra tértünk, az a gyereknevelésről alkotott eltérő elképzelésünk volt.

F. B./WMN: Szerinted ha nem csatlakozol a mozgalomhoz, menthető lett volna az első házasságod?

T. Zs.: Nehéz erre válaszolni, hiszen nagyon fiatalon házasodtunk össze, még csak huszonegy éves voltam, és huszonkettő, amikor megszületett az első fiam. Eleve nem voltam a házasságra, anyaságra érett. Lehet, hogy emiatt amúgy is félrement volna.

F. B./WMN: Nemcsak te csatlakoztál a mozgalomhoz, de anyukád is, ő negyvennyolc éves korában. Mi indította őt erre?

T. Zs.: Amit a Kádár-korszakban ki lehetett hozni az életből egy vidéki városban, azt ő elérte, nála tehát nem arról volt szó, hogy nem akart a világi életbe belépni. A munkájában végül is sikeres volt, felnevelt bennünket. Ő mindig nagyon a korosztálya előtt járt, szeretett szokatlan dolgokkal kísérletezni. Már a hetvenes években is jógázott, vegyész volt, de képzőművészeti tevékenységet is végzett, batikolt, gyertyát öntött, állami gondozott gyerekeknek tartott drámapedagógia-órákat. Eleinte a Krisna-tudat csak egy érdekes dolog volt a számára, aztán ahogy a Krisna-hívők megvették a völgyben a földet, és elkezdték szervezni a közösséget, kínálkozott egy teljes életformaváltás. Ez ma már nem szokatlan, most már errefelé megy a világ. Sokan mondják, hogy az önfenntartó, kis közösségeké a jövő, de ez harminc évvel ezelőtt nagyon furcsa volt. Mondhatni: bizonyos dolgokra jobban ráéreztünk.

Felismertük, hogy a városi életforma nem fenntartható. Akkoriban voltak az első riasztó hírek a környezet állapotáról, amire mindketten nagyon érzékenyen reagáltunk.

F. B./WMN: Abból a szempontból is jó talán, hogy édesanyád csatlakozott a mozgalomhoz, hogy amikor a vezetők nem engedték, hogy te elvált nőként a völgybe költözhess, akkor a fiaidról ő tudott gondoskodni négy éven keresztül.

T. Zs.: Anyukám ötvenéves kora körül korkedvezménnyel nyugdíjba ment, leköltözött a völgybe. Én is szerettem volna odaköltözni, akkor már nyolc éve Krisna-hívő voltam, és Pécsen éltem az első férjemmel. Akkor jutottunk oda, hogy nem fenntartható tovább a közös életünk. Nekem a gyerekneveléssel kapcsolatban nagyon más elképzeléseim voltak, mindenképp azt szerettem volna, hogy a gyerekek a völgybe járjanak iskolába. Elváltunk, engem azonban nem engedtek odaköltözni, mivel egyedülálló lettem. Igen, részben jól jött, hogy anyukám tudott a gyerekekre vigyázni, részben pedig nem. Nekem nagyon rossz volt, hogy négy évet nem voltam a gyerekekkel, ez egy nagy áldozat volt, még ha elhittem is az okát, hogy én nem vagyok alkalmas a gyerekek nevelésére. 

F. B./WMN: Nekem ez volt a könyvedben a leginkább szívbe markoló, hogy nem lehettél a fiaiddal. Négy év nagyon hosszú idő.

T. Zs.: Igen, nekem is. Nehéz még most is megemészteni. Visszapörgetem gyakran, hogy ez hogy volt, és miért hittem el az alkalmatlanságomat. A válasz talán ott van, ha visszanézünk a generációkra: anyukám a második világháború alatt született, neki tényleg csak a túlélés volt a célja. Kaptam szeretetet otthon, de a Kádár-korszakban az volt az anyáktól az elvárás, hogy menjenek minél előbb vissza dolgozni, így anyu engem négy hónaposan beadott a bölcsibe, kora reggel bevitt, késő délután elhozott. Ma már tudjuk, hogy ez szörnyű trauma a csecsemőnek. Mindennap átéltem a teljes elhagyatottságot, ami nagyon mély lelki sebeket ejtett rajtam. Valószínűleg ezért lehetett, hogy anyaként is útravaló nélkül éreztem magam. Egy ilyen helyzet egyik következménye, hogy pszichésen a lány nem válik le az anyjáról. Mivel nekem ebben hiányaim vannak, tudat alatt folyamatosan vele akartam lenni. Korán megházasodtam, amivel tulajdonképpen kívülről akartam róla leválni, de belülről meg hozzá voltam tapadva. Amikor azonban elmenekülünk egy pszichés elakadásunkból, és kívülről próbáljuk megoldani a dolgot, az általában kudarcra van ítélve. Nálam ez történt: én le akartam róla válni, de végül az lett, hogy ő szippantott be még jobban, nemcsak engem, de a gyerekeimet is.

F. B./WMN: Nyilván utólag az ember sokkal okosabb, és az olvasód tulajdonképpen könnyű helyzetben van, hiszen a könyvedben már egy rendszerezett, megemésztett verzióját láthatja az életednek, de mégis: megannyi intő jel volt útközben. Ilyen volt számomra Misi halála, aki a kialvatlansága miatt szenvedett végzetes autóbalesetet, vagy a matadzsik, a női szerzetesek látogatása, akik minden teketória nélkül költöztek be az otthonodba, a családod mellé. Úgy látom, hogy olyan szinten kellett alkalmazkodni egy csomó extrém dologhoz, ami például az én határaimon bőven túlment volna.

T. Zs.: Ha kisgyerekként magadra hagynak, nem igazán tudsz határokat szabni. Ez majdnem olyan, mintha árva gyerekként nőttem volna fel. Nem volt semmi hatásom arra, hogy mikor vesznek kézbe, mikor etetnek meg. Emiatt lettem olyan felnőtt, akinek nem alakultak ki az énhatárai. Jellemző egy eset, ami gyerekkoromban történt: a nagynénémnél voltam, akitől kaptam egy pohár tejet. Éreztem, hogy meg van savanyodva, de eszembe sem jutott nem meginni, vagy szólni róla. Nekem felnőttként kellett megtanulnom, hogy olyan személy vagyok, akinek vannak, lehetnek saját érzelmei, gondolatai, akarata, és ezt kifejezhetem a külvilágnak. De ez egy nagyon tipikus női probléma, így szocializálnak minket, hogy nincs szavunk, bár ez szerencsére manapság azért sokat javult.

F. B./WMN: Az is meglepett a könyvedet olvasva, hogy a krisnás mozgalmon belül szerinted mennyire nem működik a férfi-női egyenjogúság, sőt mintha a nők le is lennének nézve kicsit.

T. Zs.: Attól is függ azért, milyen háttérrel jössz. Vannak a mozgalomban olyan nők, akik azért rendesen eligazítják a férfiakat, a „tökös” típus itt is fellelhető, de ritkább. Ők általában vezető pozícióba kerülnek. Velük kapcsolatban nekem inkább az a kérdésem, vajon mennyire tudják megélni a női létüket. Engem egyébként vonzott a hagyományos női szerep, az anyukám ugyanis egy korai feminista, figyelemmel követte az új szellemi áramlatokat, amikor a hatvanas–hetvenes években elkezdték kiadni az első feminista könyveket, azokat ő mind elolvasta. Állandó szabadságharcban volt otthon apuval, ami nekem nagyon nehézzé tette a gyerekkoromat. Ráadásul tudományos kutatással is foglalkozott, ritka volt abban az időben, hogy egy nő, mondjuk, doktorira jelentkezzen, de ő megtette, amiből aztán otthon borzasztó nagy cirkusz lett. Én olyan akartam lenni, mint a nagymamám: amikor nála nyaraltunk Miskolcon, reggel korán kiment a piacra, úgyhogy ébredéskor már várt minket a friss málna, a lekváros bukta, és ha vele voltunk, ő mindig ránk figyelt…

Azt hiszem, én egyet visszaléptem a feminista fejlődésben, mert kiskoromban megéltem, milyen hátrányai vannak egy szabadulni vágyó nő gyerekének lenni.

F. B./WMN: Ezzel a háttérrel, hozzáállással mennyire tudod a fiaidat feministának nevelni?

T. Zs.: Igazából ők nevelnek engem. Rám szólnak, ha nem viselkedem „asszertíven”, és mindig mondják, hogy álljak a sarkamra. Illetve olyanok lettek, akik mindig szem előtt tartják a nők érdekeit.

F. B./WMN: A nagyobbik fiad az ideg-összeroppanásával kapcsolatban, amivel végül a pszichiátrián kötött ki két ízben, azt fogalmazta meg, hogy a felnőttek kontrollálták egész életében, de ez nem biztos, hogy az ő érdekeit szolgálta. Ez a kontrollálás tehetett arról, hogy végigcsinálta úgy a zarándoklatot például Indiában, hogy nem szólt, már jó ideje rosszul van.

T. Zs.: Igen, de az is hozzájárul ehhez, hogy a mai világban a nőknek nehéz, de a férfiaknak sem könnyű. Kimaradnak a hagyományos beavatási szertartások. A Krisna-tudat kínált egy lehetőséget a hagyományos férfiszerep megélésére. Ez a zarándoklat afféle beavatási ceremónia volt, amin viszont majdnem odaveszett. De értem ennek a pszichés okait. Férfi mentorai voltak, ami sokat jelentett neki, szerette volna elégedetté tenni őket, csak hát a saját teste jelzéseire nem figyelt. Kicsit hasonlított egy katonai kiképzéshez az út, ott is leszoktatják a katonákat arról, hogy figyeljenek önmagukra, mert csak így tudnak megkeményedni.

F. B./WMN: Mennyire tudott a fiad ebből felépülni?

T. Zs.: Teljesen.

F. B./WMN: A kiadó Deborah Feldman Unortodox című kiugrástörténetéhez hasonlítja a regényedet, holott a te esetedben nem beszélhetünk kiugrásról, hiszen téged a krisnás vezetők tanácsoltak el. Mi lett volna a sorsod szerinted, ha nem tiltanak ki?

T. Zs.:

Számomra az volt a töréspont, amikor a nagyobbik fiam visszajött az indiai zarándoklatról, és pszichotikus állapotba került, akkor felhívott a volt gurum, és nem azt kérdezte, hogy van a fiam, hanem utasított rá, hogy jelentsem fel a fiam indiai tanárát a mozgalom belső konfliktuskezelő csoportjánál.

Ezt nem tettem meg, mert nem éreztem volna jogosnak, nem voltam ott, nem tudtam, mi történt. Erre a nevemben írtak egy levelet. Az ilyesmik miatt előbb vagy utóbb eljöttem volna. Egy igazi közösség szerintem az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv alapján működik, és én ezt ott nem találtam meg.

F. B./WMN: Hiányzik neked a krisnás közösség? Elég ambivalens képet festesz róla, hiszen miközben az ember érti, milyen fontos értéket képvisel a támogató közösség, a vezetők leírt viselkedésétől nekem sokszor kinyílt a bicska a zsebemben.

T. Zs.: Sok olyan Krisna-hívő van, aki inaktívvá vált az évek során, én is egészen 2021-ig templomba nem járó Krisna-hívőként gondoltam magamra. Az eltanácsolásom után tíz évig egyfajta poszttraumásstressz-szindróma volt rajtam, nem tartoztam se ide, se oda. De közben elkezdtem magammal foglalkozni, pszichológushoz, life coachhoz jártam, tanultam. Most már vannak új barátaim, egy megtartó mikroközösségem. Már nem hiányzik. Azt hiszem, eléggé kimaxoltam a krisnás életet.

F. B./WMN: Mi segített neked lezárni ezt az időszakot?

T. Zs.: A művészetterápia. Alapvetően művésznek készültem, de abból nem lett semmi, fordító lettem, tehát alapból volt egy derékba tört álmom. Ahogy elkezdtem pszichológushoz, coachhoz járni, mindenhonnan az jött vissza, hogy nekem ez az erősségem, ez az erőforrásom, ezt csináljam. Nagyon nehezen ment, óriási gát volt bennem, de ahogy rákaptam a rajzolásra, írásra, az nagyon sokat segített.

F. B./WMN: Meg tudtál bocsátani?

T. Zs.: Nem vagyok haragtartó, nálam inkább az a probléma, hogy meg tudjam találni a dühömet. A terápián derült ki, hogy ez elég nagy baj. A dependens személyiségre jellemző ez a vonás, hogy mindenkit kedvezőbb színben látok, mint saját magamat, ezért a megbocsátás számomra egyáltalán nem nehéz, inkább saját magamnak nehéz megbocsátani, az került sok időbe, hogy megértsem, miken mentem keresztül egészen kisgyerekkorom óta. Az is segített, hogy a fiaim is sínen vannak, jó életük van, illetve velük a sok megpróbáltatáson keresztül nagyon szorosra fonódott a kapcsolatunk. Egyébként arról a négy évről, amit külön töltöttünk, azt mondták, hogy nekem rosszabb lehetett megélni, számukra nem volt keserű. A völgyben sok felnőtt volt, akik tudtak rájuk figyelni, emiatt központi helyzetben voltak. Amellett nagyon jó volt ez a természetközeliség, a kis létszámú osztály a krisnás iskolában, volt sok jó dolog, rengeteg kirándulás, amit egy városi gyerek nem él meg.

F. B./WMN: A fiaid, akik a völgyben nőttek fel, megmaradtak Krisna-hívőnek?

T. Zs.: Nem. A nagyobbik, aki a pszichiátriára került, spirituális beállítottságú, és több irányhoz kötődik, például a buddhizmushoz. A kisebbik matematika szakot végzett, ő racionálisabb gondolkodású, neki a tudomány az útmutatója.

F. B./WMN: Azt írod a könyv végén, hogy a feladat most „felvenni az élet fonalát” – ezzel hogy álltok?

T. Zs.: Jól. Nekem a magamnak való megbocsátás mellett azt kellett megtanulnom a kudarc után, hogy merjek újra kockáztatni, új dolgokba fogni. Ezt megtettem, így felvettem az élet fonalát, és most végre úgy érzem, pezseg a vérem. 

Fiala Borcsa

Képek: Kerepeczki Anna / WMN