„Egy kisbabás barátnak a legtöbbet a jelenléteddel tudsz adni” – Így kapcsolódhat, akinek van gyereke és akinek (még) nincs

–

„Azt, hogy babával a lakásba vagy izolálva, nagyon nehezen bírtam. Felnyitod az Instát, látod, itt nyaralok, ott nyaralok, ezt a koktélt iszom – aki azt mondja, hogy ez nem bántja, az saját magának is hazudik. Nem irigység ez, hanem a szabadság iránti vágy egy megváltozott élethelyzetben. Attól függetlenül, hogy imádom, néha azt éreztem, hogy rabja vagyok a gyereknek” – így kezdi válaszát Evelin, két gyerek édesanyja.

A megkérdezettek egybehangzóan azon a véleményen vannak, hogy néha a legapróbb, leghétköznapibb dolgok számítanak a legtöbbet a kismama lelkének. Ebben az izolált valóságban ugyanis néha pokolian nyomasztó lehet az élet és az állandó nyomás, hogy gondoskodni kell valakiről – miközben önmagunkról nem feltétlenül tudunk megfelelően gondoskodni.

„Ha valaki átjött volna, és azt mondja, hogy menj, és feküdj be a kádba, addig én ott ülök a gyerek mellett, hozd rendbe magad…”

– mondja Lara, aki egyébként egészen fiatal korától készült az anyaságra, mégis megviselte a kezdeti időszak. – „Vagy megkérdezi, van-e mit ennem, hozzon-e valamit a boltból. Alapvetően a férjem elintézte ezeket, de amikor ő egész nap dolgozott, néha nagyon jól jött volna egy-egy ilyen kérdés. Ha már van egy gyerek, megkérdezni, vigye-e el a nagyobbat játszani egy órára, hogy a kicsivel tudjak lenni. A szándék a lényeg, a többire úgyis azt mondtam volna, hogy köszönöm, nem.”

Annak ellenére, hogy az általam megkérdezett édesanyák többségének férje kifejezetten figyelmes és kivette a részét a feladatokból, szinte mindannyian beszámoltak olyan pillanatokról, amikor sírni vagy üvölteni tudtak volna. Vagy együtt a kettőt, mint Laránál: „Sírtam, hogy tízkor még hálóingben vagyok, nem tudom, mit fogok ebédelni. Pedig a férjem tényleg erőn felül segített mindenben. Belegondolni is rossz, milyen, amikor nem ilyen támogató a környezeted…”

Melinda, két kislány édesanyja szintén az olyan apróságokat emeli ki, amelyekről a barátnői talán már rég el is feledkeztek. „Voltak, akik munkanapokon ebédeltek vagy kávéztak velem és a gyerekemmel, mások egy sétára vagy később játszóterezésre csatlakoztak be, és ezek nekem elképesztően sokat számítottak, még ha nekik valószínűleg nem is voltak túl jelentős dolgok.” 

 

Kérj és megadatik!

Gyakori tapasztalat, hogy a kismamák egyszerűen nem merik kifejezni a szükségleteiket, úgy érzik, így is van épp elég gondja velük a környezetüknek. A másik oldalon eközben a gyermektelen barátnők éreznek hasonlóan: nem akarnak még több gondot, nem szeretnének fontoskodni, így aztán mindkét oldal legnagyobb jóindulata mellett (vagy épp azért) fut vakvágányra a helyzet. Valahogy azt gondoljuk, azok, akiknek már van gyerekük, hasznosabbak tudnak lenni.

„Nálunk az alaphelyzet nagyon sokat segített abban, hogy sok gyerektelen segítő legyen körülöttünk” – magyarázza Melinda – „mert a barátok meg a családtagok között is elsők között lett gyerekünk. És mivel a családtagoknál (nagybácsik és nagynéni) adott volt, hogy »helyzetbe hozzuk« őket azzal, hogy kérünk segítséget, ezt barátoknál és barátnőknél is alkalmaztam.” Melinda proaktivitása eredményesnek bizonyult: világosan kommunikálta, hogy érzi magát, mire lenne szüksége, és kapott is segítséget.  

„Nekem a legnagyobb nehézség az egyedüllét volt az első időszakban, és ennek enyhítésére akkor is tökéletesek a gyerektelen barátok, ha ők amúgy nem kifejezetten lelkesek kisbabatémában.

Szóval, ha tanácsot kellene megfogalmazni, akkor szerintem egy kisbabás barátnak a legtöbbet a jelenléteddel tudsz adni, nem kell kikapni a babát a kezéből, nem kell megcsinálni helyette semmit, még kaját vinni is extra, a lényeg a jelenlét. A többi meg alakul, szerintem mindkét félnek kell egy kis bátorság, hogy merjen kérni és adni, mert igenis épít egy falat egy ilyen nagy változás.”

Evelin mélyen egyetért ezzel, és kiemeli, mennyire felszabadító érzés volt számára, amikor a gyermektelen barátnői ítélkezés meg ijedezés nélkül hallgatták végig, hogyan éli meg ő maga az anyaságot, a szoptatást, a fájdalmat, a kialvatlanságot, stb. „Ha kapsz egy megerősítést, amikor tele vagy kételyekkel, ráébredsz: úristen, jól csinálom! Egy-egy biztató szó egy jó barátnőtől feltölt egy hétre.

Ha ítélkezés nélkül meghallgat, elmondhatom, hogy élem ezt meg, nem az az első reakciója, hogy »hű, hát ez így nagyon nem jó«… Ha engem támogatnak ebben a folyamatban, az nagyon sokat ad.”

És ebben például sok esetben ügyesebbek azok, akiknek élethelyzetükből adódóan nincs határozott elképzelésük arról, mit és hogyan kellene (vagy nem kellene) tennie a kismamának.

Evelin azt mondja, neki például nagyon sokat jelentett, hogy azok a barátnői, akik ott voltak a babaváró bulin, egytől egyig érdeklődtek a szülés után. Hogy azt érezte, nem vágták el a régi életét, ugyanúgy megvan körülötte a védőháló. Hogy nincs egyedül. „Nagyon jólesett minden egyes messengerüzenet, sms, minden. Hogy azt kérdezték, velem mi van.” 

 

Bébiőrködni mindenki tud

Evelin azt mondja, ő tökéletesen megérti azokat, akik ebben a helyzetben nem vállalnak gyereket. „Az, hogy anyává váltam, az egész életemen végigkísér. Azt tudod eldönteni, hogy a lehető legjobban fogod csinálni, vagy beleszarsz. Ez a két választás van. Akkor is felelős vagyok érte, ha már felnőtt. Akinek nincs, az nagyon sok mindenből kimarad: a jókból is, de a rosszakból is. És ez egy teljesen érvényes döntés, amit nem tisztünk meghozni helyette. Nem gondolom jobbnak, többnek magam attól, mert én szültem, ezt szerintem fontos tudatosítanom a barátnőimben is.”

 „Amúgy szerintem elsősorban azt kellene tudatosítani az anyukákkal” – mondja Lara – „főleg az első szülőkkel, hogy ők ugyanolyan fontosak, mint a gyerek. Nekem egy mélypontom alkalmával ezt egy gyerektelen rokonom magyarázta el. Ha én beteg vagyok, az a gyereknek is rossz. Sosem fogom elfelejteni ezt a beszélgetést.

Sokan szerintem részben amiatt nem merjük senkire otthagyni a gyereket, mert van bennünk egy állandó rettegés, hogy mindent jó csináljunk, minden pillanatban ott legyünk. Közben pedig a gyerek akkor is nyugodtan fog aludni egy órán át, ha a barátnőm vigyáz rá, én meg addig hajat mosok. Akkor is, ha a barátnőmnek nincs gyereke. Bébiőrködni mindenki tud.”

Evelin szerint néha azonban az anyák sem könnyítik meg a másik helyzetét – és ebben ismét csak a megfelelési kényszer a ludas. „Nekem a szülés utáni hetekben jöttek fel barátaim, és azon kaptam magam, hogy nagyon nehezen tudok önfeledten örülni ennek. Egyikük hív, hogy tíz perc múlva itt lesz, én meg szorongok, hogy vécére kellene mennem még előtte, hogy néz ki a lakás, mivel kínáljam meg?

Az agyam egyik fele tudja persze, hogy ki nem szarja le a lakást, hisz azért jön, mert szeret, és óriási megkönnyebbülés, hogy tíz percre oda tudom adni a gyereket, de mégiscsak kettős érzés ez, mert úgy érzem, nem tudok makulátlanul megfelelni.”

Kérdezni és felbátorodni

Ami pedig a másik oldalt illeti – nos, néha tényleg totálisan kívülállónak érezzük magunkat. Másban vagyunk, másfajta gondok nyomasztanak bennünket, és bár szeretnénk kapcsolódni, ez az idegenség-érzés meg tud akadályozni abban, hogy kezdeményezőbbek legyünk. Több gyermektelen barátnőm számolt be arról, hogy ügyetlennek érezte magát a baba közelében, hiszen milliónyi elvárás tornyosul előttünk nőként azt illetően, hogy már akkor is profik legyünk ebben a témakörben, amikor még nincs saját gyermekünk.

Ez régen, – amikor sokkal szorosabban éltek együtt a különböző generációk, másként dolgoztak az emberek és másként működtek együtt a rokonok, – megoldott volt: gyakran a legfiatalabbakat fogták be gyereket pesztrálni, így megszerezték a szükséges tudást. Manapság ez másként működik – és nagyon nem könnyíti meg egyik fél helyzetét sem, ha túlmisztifikálnak dolgokat, amelyekben hathatós segítséget tudnának nyújtani a gyermektelenek.

Emlékszem, amikor a keresztlányom keresztelőjén készült fotót megosztottam a Facebookomon, hatalmas gúnyolódás támadt abból, hogy fogom azt a gyereket. Valójában minden pillanata fájt annak, hogy tartottam, akkor ugyanis már hónapok óta csuklórögzítővel éltem. De mindenki alapvetésnek tekintette, hogy azért fogom úgy a gyereket, mert ennyire béna vagyok, hisz nincs sajátom.

Ha a hasonló megbélyegző pillanatokból kevesebb lenne, biztos vagyok abban, hogy sokkal több gyerektelen/gyerekmentes ember merne proaktívabb lenni. 

Milyen furcsa ez: végső soron mindenki a szégyentől tart: az édesanyák és a gyermek nélküli barátok is. 

  

És hogy van-e konklúzió?

Azt hiszem, annyi, hogy merjünk kérni és kérdezni.

Mert van, aki egy sétára vágyik a leginkább, más pedig egy jó kávéra, mert az emlékezteti a „régi” életére. Megint más pedig csak a bátorításra vár azt illetően, hogy nem haszontalan a gyerek közelében.

Szóval: ha mindenki nyílt lapokkal játszik, és elmondja, milyen érzéseket vált ki belőle a barátságukban bekövetkezett változás.

Persze az is rettentően fontos, hogy mindkét fél kimutassa, fontos neki a másik barátsága, akkor is, ha most átmenetileg értelemszerűen másként, ritkábban tudnak csak kapcsolódni.

Mert végső soron ugyanazt szeretnénk mindannyian: jól csinálni. Vagy legalábbis a tőlünk telhető legjobban.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Drazen Zigic