Szentesi Éva: Felhőkről lábat lógatunk
„Azt se tudjuk még, hogy meddig tart ez az utazás, meddig száll velünk a cél felé ez a vitorlás…” – ez volt a dalunk régen, hányszor üvöltöttük bele a napba, hogy mindenki hallja, és most újra együtt, nem is számoltuk meg, mennyi év után, talán nem is fontos. Egy balatoni hosszú hétvége kivonata ez, régi barátságok krónikája, olyan emberekkel, akik túl régóta tanúi egymás életének ahhoz, hogy hazudhassanak. Mondjuk, nem is akarnak. Szentesi Éva írása.
–
Szétszéledtünk, isten tudja, miért.
De együtt töltöttük a húszas éveinket, láttuk egymás legrosszabb arcait. Néha a jókat is.
Igen, a legrosszabbakat, mert milyenek voltunk mi az útkeresésben: elveszett, zaklatott fiatal nők. Eltévedtünk, sokszor sötétben tapogatóztunk, de már akkor is összekötött bennünket az, hogy nagyon szerettünk és tudtunk is élni. Ez az életbe kapaszkodás aztán sok mindentől megmentett minket, egyúttal talán ugyanez is sodort el minket egymástól. Mindnyájan kapaszkodtunk a saját életünkbe, sokszor meg voltunk sértődve egymásra, bár igazi okunk nem volt rá. Küszködtünk az egyéni pályákon, próbáltuk megtalálni az állomást, ahol a mi hajónk is kiköthet. És sikerült. Nekünk aztán tényleg semmit nem adtak ingyen, semmi nem hullott az ölünkbe. Nem is sajnálunk semmit a másiktól, ha jó ideig távolról is figyeltük, akkor is tudtuk, bármilyen juss jól megérdemelt.
De mit tud mondani néhány nő egymásnak annyi év után? Van még bennünk közös? Szeretjük még egymást, meg tudjuk látni a másikban a szépet? Tudunk őszintén beszélgetni, érdekeljük mi úgy igazán a másikat, vagy az egész hétvége kudarcba fog fulladni, és sírva fogunk elmenekülni, hogy aztán soha többé ne találkozzunk? Ez is benne volt a pakliban.
Ezek a kérdések kavarogtak bennem, míg úton voltam a Balatonra, a sok év kihagyás utáni első közös hétvégénkre a régi nőkkel. A Balatonra, ahová régen frankón egy szál bikinit pakoltam be, de még csak törülközőt se, most pedig teli bőrönddel, teli szívvel indultam el, gondosan becsomagolva külön fachokba a különböző holmikat, amik nélkül nem tudom elképzelni az életem.
Szérumok, krémek, táplálékkiegészítők nélkül nem tudok élni, hát most rájövök, hogy nélkülük se, hogy azért ők mégiscsak hiányoztak, és nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen miért is nem találkoztunk, de amikor megérkezem, ez már nem is lesz fontos.
Tudjátok, mit jelent az ott folytatni, ahol abbahagytuk? Hát ezt.
Mi vagyunk a kötőtű, és az el nem porladó fonal, amiből príma pulóvert kezdtünk kötni tizen-egynéhány évvel ezelőtt, csak nem fejeztük be. Egymásba fonódnak a szálaink, úgy húzzuk egybe, hogy keményen összetart, közben kiegészíti a másikat. A hibás láncszemeket lebontjuk, és újrafűzzük, jól megy ez, kötni tényleg jól tudunk. Egymáshoz kötni emlékeket, a valónkat, kirakni a „tessék, ez vagyok én”-t.
Az elmúlt években egy nagyon fontos dolgot tanultam meg a barátságról: nem az a barát, aki a nagy plénum előtt a mellvértjére tűzi belőled a csillogást, hanem az, aki viseli a feketeséged is, aki nemcsak olyankor van ott, amikor nagyot kell mondani, hanem legfőképpen olyankor, amikor az igazat. Bele egymás arcába, elviselni, mit mond a másik, elviselni közben önmagad is, hogy igen, ez vagyok, ez voltam én, most már értem, amikor azt mondtad, hogy majd megtanulod.
Hát megtanultam. Az igazságot nem lehet megúszni.
Az igazság ott van akkor is, ha díszes társaságokban pózolunk a valódi helyett, az igazság otthon vár, ha letakarod a tükröt, akkor is látszik. Rejtegethetem magam a világ elől, de itt vannak a tanúk, akik előtt nem lehet.
Hát tessék. Itt vagyunk megint. Ez most frankó. Felhőkről lábat lógatunk. Az olyan jól megy. Nem akarunk a földön járni, azon a földön, amelyikbe már sok ezerszer beledöngöltek.
Persze aztán volt sírás is. A régi nők jól tudnak sírni a másik előtt.
A legtöbb persze kacagásból volt. Hogy is lett volna másképp, ahhoz értünk a legjobban. Ő, te, én, a nagy nevettetők. Nevetni magunkon, a másikon, átbohóckodva az életet, a nyomort.
Hányan látják az igazi arcunkat? Alig egy maroknyi ember.
Hányan tudják, honnan jöttünk, hogyan lettünk azok, akik ma vagyunk? Nem sokan.
Hányan ítéltek el, ítélnek meg útközben? Talán sokszor mi is így tettük a másikkal.
Sok idő kellett, mire megértettük, ez nem járható út, az elfogadást meg kell tanulni, az az egyetlen mezsgye, ami a másikhoz vezet.
Hogy meddig tanuljuk ezt, és mióta? Még az is meglehet, csak nemrég kezdtük, viszont cserébe sose hagyjuk abba. Ahogyan azt sem, hogy tudjuk, az, ami fontos, megmarad. A lényegtelen leválik, semmi lesz idővel.
Mi pedig kötjük tovább a pulóvert egymásba fonódó, erős szálakkal. És most már tudjuk, merre tart az a vitorlás.
Szentesi Éva
Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van