Egy Kalocsa melletti faluban, Homokmégyen töltötte a gyerekkorát. Minden este arról ábrándozott, hogy lesz egy szép, nagy családi háza, amelyet elalvás előtt le is „rajzolt” az ujjaival a takaró alatt a lepedőre.

 A varázsvilág azonban hamar összeomlott, hatéves korában óriási megrázkódtatás érte: a vadőrként dolgozó édesapja öngyilkos lett, saját maga ellen fordította a fegyverét. Édesanyjának később lett egy élettársa, akivel jó viszonyt ápolt az akkor már kamaszkorú fiú. Épületburkoló végzettséget szerzett, de nem a szakmájában helyezkedett el – unokabátyja szólt, hogy a kalocsai mentőállomáson van egy betöltetlen állás, de gyorsan kell döntenie, mert hamar jelentkezhetnek rá mások.

Attila nem hezitált, azonnal elhatározta, hogy mentőnek áll. Úgy gondolta, ez az életforma illik hozzá, hiszen mindig is szeretett segíteni az embertársain. Közben elsősegélyt és oxiológiai alapismereteket tanult, elkezdte a mentőápolói képzést is.

Sok érzelmes pillanatot élt át a munkája során.

A legmegindítóbb élménye egy olyan szülés volt, amelyben ő is segédkezett. Az újszülöttnek kedves szavakat dudorászott, amelyek a meghatottságtól jöttek ki akkor a száján, mint például „Tündi Bündi virágszálacska, köszöntelek eme világon”. Az anyuka később elmondta, hogy emiatt adta gyerekének a Tünde nevet.

Attila gyorsan beleszeretett a mentőzésbe. „Teljesen magával ragadott a különleges légkör, szenvedélyemmé vált ez a munka” – mondta fájdalmas sóhajtás közben, ugyanis csak tíz hónapig tartott életének ez a gyönyörű időszaka. Tudniillik volt egy másik szenvedélye, a motorozás, amely miatt egy sorsfordító napon el kellett búcsúznia imádott hivatásától. 

Először segédmotoros kerékpárral közlekedett, majd nagy motorra is jogosítványt szerzett.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Amikor nem volt szolgálatban, esténként egy 250 köbcentis „vasparipával” tett meg két kört – ez volt a nap végi, levezető „szertartás” számára. Harminc éve, egy nyári napon a szokásos kettő után egy harmadik körre is elindult. Kalocsa belvárosában járt, amikor valaki kitolt elé egy segédmotoros kerékpárt, ő reflexből kikerülte, de közben az útszéli padkának ütközött, ami miatt a motorjával együtt egy kőpadnak csapódott. Elvesztette az eszméletét. Néhány járókelő hamar a segítségére sietett, és levették róla a sisakot. Mint később kiderült, ez súlyos hiba volt. Egy orvos elmondta neki, ekkor szakadhatott el a csigolyái között néhány idegszál, ami miatt lebénultak a lábai. (Attila többször hangsúlyozta, amikor e cikk apropóján megkerestem, hogy a lehető legtöbb fórumon tudatosítani kellene az emberekben, mit nem szabad csinálni, ha egy ilyen balesetnél segíteni szeretnének a sérülteken – nem szeretné, ha más is úgy járna, mint ő.)

A szegedi kórházba került, itt derült ki, hogy öt csigolyája eltörött.

Kezdetben még nem akart tudomást venni a helyzetéről, az egyik reggel közölte is az ápolókkal, hogy ő bizony most elhagyja a kórtermet, mert várja a mentőállomás, dolgoznia kell. Lesújtó volt hallania, hogy a kórteremben kell maradnia, mert nagyon messze van attól az állapottól, hogy folytathassa a mentőzést.

Egy darabig még reménykedett abban, hogy visszakapja a régi életét, a vele foglalkozó orvosprofesszorral való beszélgetés viszont tudatosította benne, hogy soha többet nem végezheti már a hivatását.

„Attila, kérem, értse meg, hogy nem térhet vissza a mentőkhöz, ez a szakasz visszavonhatatlanul lezárult” – a szakember minden egyes szavánál úgy érezte, újabb és újabb darabot tépnek ki a szívéből. Mély letargiába esett, nem látta értelmét annak, hogy a megváltozott körülmények között újraépítse magát, ezért az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta. Azt, hogy végül nem vetett véget önkezével az életének (mint az édesapja), a családjának és a kedvesének köszönhette – aki ma már a felesége és a 15 éves fia édesanyja.

A kórházból az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe került, ahol terápiás foglalkozásokon vett részt. Miközben a fizikaiállapot-javulásáért küzdött, lelkileg is kezdett megerősödni, ezért a „rehabos” sorstársait sokat ösztönözte, bátorította arra, hogy ők is hozzák ki a lehető legtöbbet az új élethelyzetükből. Alkalmanként viszont ő maga is mélypontra került. Az egyik nehéz időszakában egy mélyen vallásos ismerőse a következőt mondta neki lelki mentőövként:

„Sajnos már nem tudsz úgy segíteni az embereken, ahogy eddig tetted. Tudom, hogy nagyon fáj, de el kell fogadnod. Viszont örülj, mert Istennek csodálatos terve van veled! Légy türelmes és kitartó. Meglátod, sok ajándékban lesz még részed, és ugyan más módon, mint korábban, de folytatni tudod majd a szolgálatodat is.” 

Ezek a szavak később többször is segítettek neki „kikecmeregni a mocsárból”.

Hazakerülése után viszont egy újabb hosszú és mély krízis vette kezdetét. A kerekesszékbe kényszerülő fiatal férfi nem találta helyét a környezetében, három évig ki sem mert menni az utcára, nem szeretett volna csodálkozó, sajnálkozó tekintetek sokaságával találkozni.

„Szégyelltem magam, hogy ilyen helyzetbe kerültem, hogy ennyire kiszolgáltatott lettem” – mesélte élete legnehezebb éveiről. 

Nemcsak ez volt az egyetlen megpróbáltatása ebben az időszakban. Egy rosszindulatú daganatos betegséggel is meg kellett küzdenie – szerencsére már régóta tünetmentes.

Úgy érezte ekkor, talán örökre el fog zárkózni a külvilág elől, azonban egy filmbe illő délután véget ért a hosszú apátia. Meglátogatta a barátnője húgának egyik osztálytársa, Dávid, aki észrevette, hogy van náluk egy szabad kerekesszék. Fejébe vette, hogy megváltoztatja a teljesen magába roskadt Attila életét: elhívja egy olyan kirándulásra a közeli Foktőre, ahol ő is egy mozgássérült „bőrébe bújik”, így szolidarít a barátjával.

„Látod, most beleülök ebbe a székbe, gyere, tegyünk meg így együtt pár kilométert.

Én is ugyanúgy fogok kinézni, mint te, végig melletted leszek, ne félj” – mondta neki ragyogó arccal és szeretetteljes, bátorító hangon.

Torokszorító pillanat volt, amikor elindultak, az odaút felénél viszont egy vidám jelenet játszódott le. Dávid egyszer csak kiszállt a kerekesszékből pisilni – ezt látták a mellette elhaladó autósok is, akik nem tudták eltitkolni csodálkozásukat afelett, hogy „a mozgássérült felállt, és elindult”. A két fiú hatalmasat nevetett ezen, ami Attilának különösen felszabadító volt, többévnyi fájdalom és keserűség szakadt ki belőle ekkor. Élete gyökeres fordulatot vett aznap, rájött, hogy a parasport rengeteg élményt és örömöt adhat számára, és egy speciális szerkezettel olyan teljesítményekre lehet képes, amelyekről korábban álmodni se mert volna.

Egy új kézi kerékpár megfizethetetlen volt számára, de mégis valóra válhatott az álma: az egyik barátja összeállított neki egy speciális járművet a már említett módon: egybeszerelt egy használt mountain bike-ot és egy kerekesszéket.

Attila számára onnantól kezdve nem volt megállás,

egyre több és több kilométert tett meg az edzésein, és idővel a futó- és kerékpáros rendezvények emblematikus figurájává is vált. Nem is csoda, hiszen nem lehet nem észrevenni, a kézi kerékpárját ugyanis mindig népes társaság és feltűnő jókedv kíséri – valamint dübörgő zene. Tudniillik nagyon szereti hallgatni a múlt és a jelen legnépszerűbb slágereit, így a bringájába egy hangfalat szerelt, amelyből szüntelenül szólnak az ismert és erőt adó dallamok mind a saját, mind a versenytársai legnagyobb örömére. Sokszor hálálkodtak már neki, mondván, azt általa diktált sebességnek és a zenének köszönhetően tudták befejezni a versenyüket vagy döntötték meg egyéni rekordjukat az adott távon. Nagyon boldog amiatt, hogy ép sporttársai sikereinek – mozgássérültként – ő is részese lehet.

Már rengeteg sporteseményen állt rajthoz, amelyeken sok emlékezetes élménnyel gazdagodott. Úgy gondolja, a legdrámaibb ezek közül talán az volt, amikor a Pécs–Pogány repülőtéri éjszakai félmaratonon egy villám csapott le közvetlenül mellettük. Néhány futótársa orvosi ellátásra szorult a baleset miatt, de ő teljesen sértetlen maradt.

Úgy gondolja, „hatalmas csoda történt akkor”, hiszen a kézi kerékpárjának váza fémből van, mégis elkerülte a villámcsapás.

A rendkívül szívós, kitartó parasportoló időnként ultramaratoni távokat is teljesít,

a nyolcvan kilométert is elérte már többször. Valóra vált egy másik vágya is, a mentős korszak után „új szolgálata” lett, amely során nemcsak a sporttársait támogatja: iskolákban és különböző rendezvényeken tart rendszeresen előadásokat, amelyeken elmeséli nem mindennapi történetét, és bátorító, erőt adó szavakkal motivál – a mélypontjai idején mindig volt mellette valaki, most pedig átkerült a „másik oldalra”, és ő önti a lelket azokba, akik valamilyen ok miatt reményvesztettnek érzik magukat.

A harminc évvel ezelőtti balesete – amely miatt kis híján eldobta magától az életét – már nem zaklatja fel. „Rosszkor voltam rossz helyen” – ennyi év távlatából már így gondol vissza a történtekre. Egyedül csak amiatt szomorú, hogy a szerencsétlenséget okozó motoros a történtek óta egyszer sem kereste meg, pedig egyáltalán nem haragszik rá, sőt úgy érzi, akár barátok is lehetnének. 

Nemcsak a sportban, hanem az élet más területein is megtalálta számításait.

Civil autóvadász lett – egy rendszámfelismerő rendszerrel lopott autókat keres és derít fel, mellette számítástechnikával is foglalkozik. A járművek iránti rajongása pedig a szerencsétlenség ellenére sem tört meg: speciális autót vezet, és még abban is reménykedik, hogy valamikor majd egy mozgássérültek számára kifejlesztett, motorkerékpárhoz hasonló eszközhöz is juthat. Sőt, megvalósult a már említett gyermekkori terve is: egy olyan házban él most, amelynek sok-sok éve esténként a „tervrajzát készítette” elalvás előtt. 

Úgy gondolja, igaza volt a mélyen vallásos ismerősének, amikor a legelkeseredettebb időszakában azzal vigasztalta, hogy ne szomorkodjon az állapota miatt, mert rendkívüli dolgokat tartogat még számára az élet. Rengeteg felejthetetlen pillanat: mosolyok, ölelések, nagy küzdelmeket követő diadalittas célba érések igazolják az ő szavait. Hiszi, hogy az igazán nagyszerű dolgok még csak most várnak rá. Nemrég például egy különösen felemelő élményben volt része. Amikor az egész világon zajló Nemzetközi Békefutás nemzetközi mezőnye június végén elérte Kalocsát is, ő vezette a sportolókat, kezében a mozgalom „békefáklyáját” tartva. Amikor beszélgettem vele, nehezen tudta szavakba önteni a meghatottságát.

„Élni csodálatos, ezt akkor nagyon éreztem” – mesélte végül az emlékeiről.

Jövőre pedig ismét csatlakozik az eseményhez, de tervei szerint már nemcsak egy kis szakaszt tesz meg, hanem az egész távot végigkerékpározza, ami gyakorlatilag a Duna teljes hosszát jelenti a Fekete-erdőtől a Fekete-tengernél található Duna-deltáig. Ehhez a szervezőktől is minden támogatást megkap. Ha ez a grandiózus terve megvalósulna, Európa több országába is eljutna egy csodálatos ember üzenete, amely képes lehet sokak életét megváltoztatni.

Nádudvari Péter

Képek: Berta Somogyi Attila