Novákéknál vagyok Orosziban. Éppen elhúzzuk (ide nem ez a szó kéne, de nem szabad csúnya szavakat írni, ugyebár?) az időt azzal, hogy mindenféle ügyről beszélünk, amikor hangosan ráripakodom, hogy nekem dolgom van, ne tartson fel. 

Kérdezi, miről írok. 

Mondom a házassági esküről. 

Egyből leoltja Gergőt, hogy ő bezzeg nem is fogadott meg semmit.

Mire ő tromfol: „De te megfogadtad, hogy életem végéig hű szolgám leszel.” 

Nevetünk. 

Nézem ezt a két embert, akik immár nyolc éve vannak jóban, rosszban együtt. Sosem láttam őket igazán összeveszni (játékból persze rengetegszer), pedig biztos volt ilyen. De abban is biztos vagyok, hogy a szeretet akkor is velük volt, amit egymás iránt éreznek. Kevés ilyen kapcsolatot látok. Talán Juli barátnőm meg a férje, Kenta viszonya ilyen. Annyi szent, mindkettő követendő példa előttem.

Évu és Gergő két rossz házasság után találtak egymásra, a negyvenes éveik vége felé trappolva. Talán ők sem gondolták, hogy ennyi ideig kitartanak majd egymás mellett, és talán nem is a szerelem vagy a szeretet az oka. 

Ahogy Évu fogalmazott nekem egyszer:

annyi rosszat átéltünk már a másik előtt, hogy most már megbecsüljük, ami jó. 

Ezen elgondolkoztam. 

Előttem például rengeteg rossz példa van. 

Úgy nőttem fel, hogy alapvetően megtépázódott az emberek közti kötelékekről alkotott képem. Anyámék válása megrendítette bennem a hitet és talán a reményt is arra, hogy igazán akarjak házasságban élni, vagy merjek valakihez őszintén tartozni. Rettegek az elköteleződéstől, mert félek attól, hogy bántani fognak, vagy elhagynak. Rettegek attól, mi lesz, ha valakit megszeretek, és ő nem fog engem ugyanannyira szeretni, de attól is rettegek, hogy mi van, ha valaki nagyon megszeret engem, és én nem tudom őt hasonlóképpen. 

Közben pedig azzal is tisztában vagyok, mert felmérem ésszel, hogy nincs olyan soha sehol, hogy két ember ugyanolyan módon szeresse egymást. De ettől függetlenül ez az egész azért még ijesztő számomra. 

Dolgozom rajta, jó sok meló van magammal ez ügyben (is). 

Csak azt nem tudom, hogy lehet-e valakit szeretni egy életen át. Nem szerelemmel, mert azzal tisztában vagyok, hogy ez az egy biztosan elmúlik. Hanem szerethetsz-e valakit ugyanúgy a házassági esküd pillanatában, mint akkor, amikor talán már nem is tetszik annyira küllemileg és belbecsileg sem. 

Azt is mondják, hogy az ember nem a monogámiára lett kitalálva. Meg azt is mondják, hogy főleg a férfiak nem. Szerintem mindkét állítás általánosítás, és nem vicces az a Szex és New York-os poén sem: „A férfiak pont azért lépnek félre, amiért a kutyák a töküket nyalogatják: mert megtehetik.” Bár az igaz, hogy több férfit láttam lelépni, mint nőt. De láttam azért nőt is, és természetesen nem ismerem a világ összes férfiját. 

A legutolsó férfi, akibe szerelmes voltam, még két nőnek mondogatta ugyanazt, amit nekem, ahogyan ez utóbb kiderült. És volt olyan férfi az életemben, akihez én nem voltam hű.

Hogyan vehetném komolyan a házassági eskü létjogosultságát, ha nem tudom előre, mit fogok érezni egy, tíz vagy ötven év múlva?

Persze a 97 évvel ezelőtt eltörölt rész, miszerint egy feleség köteles engedelmeskedni az urának, marhaság. Noha ettől még nem hiszem, hogy ki lehet ezt a fejekből törölni, mert nem egy családot látok ma is, amiben a feleség így tesz. De látok olyan példát is, hogy a férj engedelmeskedik mindenben a nejének. Pedig ez az utóbbi záradék sosem volt benne hivatalosan az esküben. 

Egyvalamit kellene csak megígérni, szerintem, de azt biztosra. Legalábbis én próbálok e szerint cselekedni. Csak egyvalakihez leszek hű. Méghozzá saját magamhoz. És nem fogom magam becsapni soha egy rossz kapcsolattal, önámítással, a szeretettől való függéssel, és semmi mással sem. 

De ha kívánhatnék, akkor olyat kívánnék magamnak, mint az Évuék házassága. Nézzétek meg ezt a posztot!

Szentesi Éva