–

Egy fesztiválon találkoztak. Csípte a szemüket a por, amit az emberek bemocskolódott cipője vert fel. Ezen a könnyel összekeveredett koszrétegen keresztül pillantották meg a másikat. Kicsit délibábnak tűntek egymás szemében. Alig hitték el. 

Hogy szerelem volt-e első látásra, azt már nem tudják megmondani pontosan. Az idő megszépíti az emlékeket, és – a ráapplikált szűrőn keresztül visszatekintve – hibátlannak tűnik az első pillanat. 

Talán voltak ott még mások is az első időkben. Talán nem egymásra gondoltak az első szex közben. Lezáratlan kapcsolatok, és olyan szokások, amik elsőre talán szokatlanok voltak, amik együtt járnak egy friss kapcsolattal. És amik talán nem múltak el, de az együtt töltött idő, és a szeretet megtanította ezeket elfogadni.

Egyik sem hitt igazán abban, hogy létezik „örökké”. Most már jobban el tudják képzelni. Vagy ebben a pillanatban, sok év távlatából, és a fogadalmaik tükrében tényleg el is hiszik. 

Abban sem hittek igazán, hogy tudják majd formálni a másikat. Hogy az egyiket, amelyik a vadabb és szabadabb természetű volt, meg lehet szelídíteni. A másikat pedig, aki nyugodtabb és visszahúzódóbb, ki lehet mozdítani egy kicsit a komfortzónájából. 

Aztán, ahogy haladtak előre az időben, úgy kezdtek szép lassan egymás részeivé válni. De nem úgy, ahogyan az a csöpögős, romantikus mozikban lenni szokott, hogy feladták az önálló személyiségjegyeiket, és ma már ugyanazt szeretik, ugyanazt gondolják mindenről. Mindkettő megmaradt kerek egésznek, egymással kiegészülve, a hibáikkal együtt. Mindkettejüket a szinte azonos arányban kiszabott tökéletlenségek tették irigylésre méltóvá. 

Ahová mentek, ott csodálattal néztek rájuk. Néha irigyek voltak, néhol pedig nem bírták elviselni, hogy ennyire szeretik egymást. Akik rájuk néztek, azt gondolták magukban:

„igazán szép emberek, megérdemlik egymást.”

Külön-külön is gyönyörűek voltak, de nem a szó klasszikus értelmében. Az ő szépségük nemcsak a szerencsés genetikát jelentette, hanem a belülről jövő, igazi szépséget is. Nemcsak finoman szabott, szabályos arcélek voltak, nemcsak szimmetrikus részletek, hanem zsigerileg gyönyörködtették a szemet. 

Fogalmuk sem volt erről. Úgy éltek, hogy nem akartak senkinek megfelelni. 

Aztán, ahogyan szinte észrevétlenül eltöltöttek egymás mellett néhány évet, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá számukra, hogy a még előttük álló úton is kéz a kézben akarnak végig menni. Úgy akarják fogni a másik kezét, hogy ahhoz ne férhessen oda soha ártó szándék, hogy a kezük szorosan össze legyen kulcsolva, az ujjaikkal összekapaszkodva tartsanak össze, és ne csak a boldogságban maradjon egyben ez a szövetség, hanem akkor is, ha baj éri őket. 

Talán az egyikükben hamarabb megfogalmazódtak ezek a gondolatok, talán ő hamarabb odaérkezett ehhez az ösvényhez, vagy talán az első pillanattól tudta, amit a másik nem rögtön. De amikor mindketten odaértek, és ott álltak életük egyik legfontosabb döntése előtt, akkor már nem voltak kérdéseik, hiszen addigra megkapták a választ:

együtt szeretnének maradni az utolsó lélegzetükig, és ezt ki akarják mondani azok előtt, akiket szeretnek, és akik szeretik őket. 

Az esküjük napjáról, ha most annyit írnék, hogy tökéletes volt, az túl közhelyes lenne. Ha azt írnám, olyan volt, mint egy romantikus film zárójelenete, az sem fejezné ki elég jól. Az a nap tele volt igazi szerelemmel és szeretettel. A fogadalmaik nem üres mondatok voltak, hanem valódi tételek. Aztán elfogytak a szavak. 

Szeretheti egymást két ember egy teljes életen keresztül? Nem sok az egy kicsit? Lehet ugyanannyira szeretni a másikat? Lehet a bajban is kitartani, még akkor is, ha az a baj sokkal nagyobb, mint amit elképzeltünk? És egyáltalán, el lehet viselni a boldogságot huzamos ideig? 

Talán igen. Talán nem. Ki tudná azt megmondani, hogyan fog érezni harminc vagy negyven év múlva? 

Azt sem tudja megmondani senki, hogy a szerelem ugyanúgy fejlődik tovább két emberben… és ha az egyik lemarad, akkor képes-e bevárni majd a másik. 

Ez a két ember képes volt bevárni egymást, hogy aztán együtt menjenek tovább egy olyan úton, amiről ők már tudják, hogy egy egész életre szól. Teljesen mindegy, hogy a külvilág mit gondol erről az érzésről, ők hisznek abban, hogy az összefonódó kezeik nem válnak el soha. 

És hogy meg lehet-e írni két ember történetét úgy, hogy bele tudjunk bújni a bőrükbe, az érzéseikbe…? Szerintem ez nem lehetséges. 

De kívánom mindenkinek, hogy kerüljön nagyon közel az ehhez hasonló élményekhez. 

–

Ezt az írást a barátaimnak, Hubertnek és Lacának ajánlom, akik most kötötték össze az életüket.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Hubert Hlatky Schlichter (@huberthsch) által megosztott bejegyzés,

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/
Aitor Diago