Aki szereti a Szex és New Yorkot, az biztosan emlékszik arra a részre, amikor Carrie a Biggel történő szakítása után képtelen másról beszélni, mint a férfiról, ráadásul minduntalan ugyanabból az aspektusból közelítve meg a dolgokat: ő egy remek nő, akit most elveszített ez az érzelmileg éretlen, kötődésképtelen ember a saját hülyesége miatt.

Az önbizalom és a történtek megértése sokat ugyan segíthet abban, hogy feldolgozzuk a minket ért negatív eseményeket, kríziseket, de nagyon fontos elkülöníteni a konstruktív, problémafókuszú megküzdést a ruminálástól, más néven rágódástól. A kifejezést eredetileg a kérődző állatokra használták, akik felöklendezik az ételt, és újra és újra megrágják.

A ruminálás az ember esetében is egyfajta érzelmi kérődzést jelent, vagyis azt, hogy a problémát minduntalan elővesszük, és beszélünk róla vagy törjük rajta a fejünket, de nem haladunk semmilyen megoldás felé, a környezetünk számára úgy tűnik, nem is akarunk, miközben erről sokszor nincs is tudomásunk.

A rumináló ember tehát bizonyos szempontból kényszeres

Folyton a problémájával van elfoglalva, körbe-körbe forog, míg végül már teljesen belegabalyodik a gondjaiba. A ruminálást onnan lehet felismerni, hogy annak ellenére, hogy foglalkozunk a velünk történt negatív eseményekkel, napok vagy hetek múlva sem leszünk jobban, és semmivel sem látjuk át jobban a történteket, mint az elején.

Az említett részben Carrie a barátainak önti ki a szívét, vagy inkább zúdítja rájuk kontroll nélkül újra és újra a feldolgozatlan érzéseit. A lányoknak végül érthető módon elegük lesz, és javasolják, hogy Carrie keressen fel egy terapeutát. Pszichológusokkal és más segítő szakmában dolgozókkal is megtörténik, hogy éppen ők maguk nem ismerik fel, hogy (újra) terápiába kellene menniük, mert jelen helyzetükben nem tudják egyedül megoldani a problémájukat. Ilyenkor valódi áldás egy odafigyelő és őszinte visszajelzés a környezettől. Amit azonban évek óta összeszorult szívvel figyelek, az az, amikor valaki a barátai, partnere, rokonai ajánlására sem gondolkodik el azon, hogy talán terápiás segítségre lenne szüksége, hanem inkább szenved tovább, és sokszor a környezetét is pusztítja a magatartásával. 

Az elmúlt tíz évben, különösen azt követően, hogy magam is megtapasztaltam, milyen nagyon sokat változtathat az életünkön egy jó terápia, rengeteg barátomnak javasoltam finoman, hogy gondjaival esetleg érdemes lenne professzionális segítséget keresnie. Nyilván mivel Magyarországon még mindig kényes kérdés lelki segítséget kérni – ami számomra olyan, mintha ciki lenne egy eltört bokával felkeresni a kórházat –, ezt a tanácsot az ember nem mondja mindenkinek, csak annak, akiről látja, hogy nyitott rá, be tudja fogadni. Mégis, több ilyen ember mondta azt nekem évekig, hogy ugyan már, nincs erre szüksége, ideje, pénze – akkor is, ha volt –, és figyelhettem, hogyan rágódik ugyanazon a problémán, feldolgozatlan traumán továbbra is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én vagyok itt az ész, aki jól megfigyeli és elemzi a környezete problémáit, és mindig tudja a tutit. Egyszerűen csak a szakmámból – de még inkább saját önismereti tapasztalatomból – adódóan könnyebben felismerem azt, amikor valaki nem tud megküzdeni egy olyan problémával, amelyet jól meg lehetne dolgozni egy terápián. És szar látni, hogy valaki már évek óta túl lehetne a nehézségein – legalább nagy részben –, ha kért volna segítséget.

Egyébként éppen tavaly ősszel történt meg velem is, hogy elém került egy olyan problémahalmaz, amellyel – hiába volt mögöttem négy év önismeret – egyszerűen képtelen lettem volna egyedül megküzdeni. Jó érzés volt segítséget kérni, tudva, hogy ez a helyes döntés, és hogy nyugodtan bízhatok abban, hogy jobban leszek tőle. Ez azért fontos, mert azt látom, sokan még mindig nem tudják, mi a terápia lényege, és ezért azt sem teljesen értik, hogyan is segíthet. Félek, hogy talán ezért maradnak annál a biztosabbnak tűnő megoldásnál, hogy a barátaiknak beszélik ki a dolgaikat, hiszen, ha szeretik őket, akkor tudnak segíteni.

A barátok és rokonok nem arra vannak, hogy folyamatosan rájuk öntsük minden problémánkat anélkül, hogy mi egyszer is meghallgatnánk őket. Nem arra vannak, hogy befogadják az összes rossz érzésünket, hogy mi aztán felszabadultan, bűntudat nélkül és jobb hangulatban elsétálhassunk tőlük.

Hogy hetente egyszer-kétszer mindig ugyanabban az időpontban várjanak minket, és 50 percen keresztül csak rólunk legyen szó. Úgy, ahogyan mi akarjuk. Anélkül, hogy bármiféle ítéletet, rosszallást vagy legtöbb esetben akár konkrét tanácsot megfogalmaznának. A szeretteink – ez alól egyedül a szüleink kivételek gyerekkorunkban – nem azért vannak, hogy feltétel nélkül szeressenek minket, és ápolják velünk a kapcsolatot akkor is, ha életünk legrosszabb formájában vagyunk, és esetleg jelenlegi állapotunkban képtelenné váltunk az önzetlen emberi kapcsolatokra.

Egy rakás pénzt költenek sarlatánokra

Végtelenül izgatott leszek, ha egy ismerősöm vagy rokonom végre elszánja magát arra, hogy segítséget kér, amikor szüksége van rá. Ez az egyik legszuperebb dolog a világon, és ez a gyógyulás útja. Mint elmenni a törött bokával a traumatológiára. És akkor néha jön a hideg zuhany: az illető nem a traumatológiára ment, hanem egy látóhoz, aki kézrátétellel fogja összeforrasztani a csontot. Juj! Vajon tud majd újra rendesen járni?

Jaj, de miket beszélek, a boka csak egy hasonlat volt, itt a lélekről van szó. Amiről sajnos gyakran sosem fog egyértelműen kiderülni, hogy kontár módon, rosszul gyógyították meg. Ezért van az, hogy míg azt nagyon kevés ember meri vállalni, hogy valóban csak homeopata orvosok vagy természetgyógyászok segítségével kúrálgatja magát, és mondjuk, a kemoterápiát vagy a sebészeti ellátást, törött testrész begipszelését is visszautasítja, addig lelki dolgokban simán járnak évekig sarlatánokhoz, akiktől egyre rosszabbul lesznek, jó esetben semmit sem javulnak.

Az alternatív lélekgyógyászat egyik nagy előnye a valódi lelki segítséghez képest, hogy leveszi azt a hatalmas terhet a kliens válláról, hogy neki kelljen a sorsán változtatnia. Hogy egy hétköznapi hasonlattal éljek: a laikus számára sajnos olyan választani a három alkalom alatt hatalmas katarzisokat és felismeréseket, plusz rengeteg jótanácsot ígérő, képesítését egy rövid tanfolyamon megszerző kineziológus, és egy, az ülés alatt alig-alig megszólaló, semmilyen konkrét tanácsot nem adó terapeuta között, aki ráadásul egy év alatt ígér változást, de csak akkor, ha mi is keményen küzdünk érte, mint választani az óránként tízezer forintot elkérő személyi edző és a háromezer forintos elektromos izomstimulátor között, ha az ember kigyúrt testre vágyik.

Azt hiszem, majd mindannyiunknak van olyan élménye, hogy elcsábultunk egy-egy ilyen eszköz láttán, ami aztán ott porosodott félredobva a szoba sarkában, mi pedig sem vékonyabbak, sem izmosabbak nem lettünk.

Akinek már van tapasztalata, és valóban izmosabb, feszesebb és egészségesebb testre vágyik, a drágább és nehezebb utat fogja választani, mert tudja, hogy a túl gyors, túl olcsó vagy túl kevés erőfeszítést igénylő megoldások egyszerűen nem működnek.

Erre egy nagyon egyértelmű bizonyítékom van

Ha működnének, akkor a lassabb, drágább és nehezebb megoldások nem léteznének már. Ha az elektromos izomstimulátorral Miss Bikinivé tudnánk gyúrni magunkat, akkor a személyi edzők és edzőtermek már rég csődbe mentek volna. Ha a kineziológus, látó vagy spirituális segítő jobb lenne, mint egy tapasztalt terapeuta, akkor nem érné meg senkinek tizenéveket képezni magát, sok-sok millióért ahhoz, hogy pszichoterapeuta lehessen. Ez tényleg ilyen egyszerű. A legtöbb sarlatán egyébként konyhapszichológiát használ, ötvözve ezt olykor teljesen nonszensz elemekkel, és leginkább onnan ismerhetők fel, hogy nagyon konkrét dolgokat mondanak ki a kliensekről, sokszor puszta ránézés vagy érintés után, szakértelmüket pedig előszeretettel magyarázzák az élettapasztalatukkal. Ha egy segítő honlapján hosszú oldalakon keresztül az élettapasztalatairól olvasunk, és az elvégzett iskolák még szóba sem kerültek, az legyen gyanús, ahogyan az is, ha valaki minden testi és lelki problémával foglalkozik a meddőségtől kezdve az elhízáson át a párkapcsolati válságokig – ráadásul mindezekre nagyon konkrét, egyértelmű megoldásokat ajánlva, általában már az első alkalommal.

Ne higgyük el, hogy bárki segíthet nekünk lelki problémáink megoldásában anélkül, hogy nekünk azért valódi erőfeszítéseket kellene tennünk! A segítő segít, és nem helyettünk dolgozik, viszont vannak olyan módszerei, amelyekkel úgy tud terelgetni minket, hogy aztán képessé válunk változni, fejlődni, túljutni a traumáinkon. De ez sohasem varázsütésre történik, sohasem könnyen és gyorsan, és sohasem az történik, hogy más oldja meg helyettünk a mi gondjainkat. Aki ezt ígéri, az nem mond igazat.

Képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / fizkes

Vannak etikátlan és rossz pszichológusok

Ez a legfájdalmasabb mind közül. Amikor végre örömmel látom, hogy barátaim, rokonaim, ismerőseim nem szégyellik, hogy mentálhigiénés szakemberhez fordulnak a problémáikkal, és kiderül, egy etikátlan, kártékony, vagy épp csak szimplán rossz szakembert fogtak ki. Ez pedig sosem a kliens hibája. Csak hogy az elmúlt pár évben hallottakat említsem:

  • A pszichoterapeuta azt mondja négy alkalom után a nagy válságban lévő kliensnek, hogy hagyja kicsit ülepedni a dolgokat magában, aztán jelentkezzen pár hét múlva, vagy ha nem érzi jól magát. A továbbiakban pedig szintén járjon „akkor, amikor érzi, hogy már szükséges egy jó beszélgetés”.
  • A pszichológus egy család három tagját kezeli egyszerre (külön üléseken), és azt mondja az egyiknek, hogy ő tehet a többiek rossz lelkiállapotáról.
  • A terapeuta nem képes egy állandó, konkrét időpontot kijelölni a találkozásokra, mindig a kliensnek kell alkalmazkodnia hozzá, emellett megkérte a klienst a tegeződésre, és bejelölte a Facebookon.

A második sztorira nem is tudok mit mondani, pedig nem először hallom, hogy valaki kezelgeti egy család vagy pár mindkét tagját. Ez azért nem professzionális, mert a pszichológus nem tudhat többet sem a klienséről, sem az őt körülvevő emberekről, mint amit az elmond neki (egyes, kivételes esetekben lehetséges beszélni a kliens egy hozzátartozójával, de sohasem az ő tudta nélkül). Az talán mindenki számára érthető, hogy egy szakember nem lehet egyszerre lojális olyan emberekhez, akik között ellentét feszül, úgy, hogy nem egy térben vannak. 

A terápia során a pszichológus titoktartásra van kötelezve, emellett azonban teljesen transzparensnek kell lennie a kliens számára. Nonszensz tehát, hogy ő tud valamit, adott esetben a kliens rokonától, de azt eltitkolja előle, vagy éppen elmondja, ezzel kiadva egyik kliensét a másiknak.

Arról is sokszor írtam már, hogy a pszichológusunk nem a haverunk, hogy bármekkora a szeretet köztünk, ez egy egyoldalú, professzionális viszony, ahol el kell kerülni a kettős szerepeket, vagyis azt, hogy a terapeutánk bármi más legyen a számunkra, mint egy mentálhigiénés segítő. A magyar nyelvben a magázódás nagyon jól meghúzza a határokat, de még ha ez adott esetben már nem mindenhol merül fel (habár én személy szerint fontosnak tartom), olyan nincs, hogy a terapeuta bejelöli a kliensét egy közösségi oldalon. Ez általában fordítva szokott lenni, és akkor is elzárkóznak ez elől a szakemberek.

Aztán itt van a találkozások gyakoriságának problematikája.

Oka van annak, hogy az ülések minimum heti egy alkalommal, mindig ugyanabban az időpontban vannak. Ennek fő oka, hogy ami a terápiában a leginkább gyógyít, az az emberi kapcsolat. A kapcsolat, ahol nem ítélkeznek felettünk, amire rendszeresen számíthatunk (egy jó terapeuta tényleg csak nagyon alapos indokkal mond le ülést), ahol tudjuk, hogy szeretnek és elfogadnak minket. Ahhoz, hogy egy ilyen erős kapcsolat kiépüljön, idő és rendszeres találkozások szükségesek, és az is fontos, hogy a kliens mindig tudja, mikor számíthat a terapeutájára.

Adott esetben, évek terápiás kapcsolata után lehetséges, hogy a kliens néha elmegy egy vagy néhány ülésre egy aktuális probléma miatt, de az szerintem nagyon szakmaiatlan, hogy a terápia eleje úgy kezdődjön, hogy „jön, amikor kedve van, vagy rosszul érzi magát”. Ráadásul a bizonyítékok is azt mutatják, hogy minimum heti egy találkozás szükséges ahhoz, hogy idővel tapasztalni lehessen a terápia pozitív hatásait. Megint a személyi edzős hasonlattal élek: ha havonta egyszer megyünk le gyúrni, akkor sosem lesz izmos testünk. Ráadásul ilyen szinten a kliens kezébe tenni a döntést azt jelenti, hogy ha éppen nem fűlik a foga a terápiához – aminek a kezelés szempontjából sokszor hatalmas jelentősége van, és éppen akkor lehet a legjobban dolgozni, amikor jelentkeznek az ellenállások –, akkor nem megy el.

Aminek tehát nincsenek jól meghatározott keretei és szabályai, az nem nevezhető terápiának vagy pszichológiai tanácsadásnak.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Már csak az a kérdés marad, honnan tudhatjuk, hogy jó és etikus szakemberhez kerültünk-e

Először is, szerintem érdemes ismerősön keresztül keresni pszichológust. Aztán megtudni, mik azok az alapvető szabályok, amiket be kellene tartania egy jó szakembernek. Erről szerencsére az interneten már rengeteg hasznos anyagot találhatunk. Ha pedig bármi furcsaságot tapasztalunk, akkor azt jelezzük a pszichológusunknak, és kérjünk magyarázatot rá. Szerencsére a Pszichológusok Szakmai Etikai Kódexe az interneten is elérhető, így azt is mindenkinek jogában áll elolvasni.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / PeopleImages