Szeretjük magunkat okosabbnak érezni a becsapottaknál

Ahhoz már hozzá vagyunk szokva, hogy megrázó történeteket halljunk. A híradók, hírportálok is tele vannak borzalmakkal, de sokaknak ez nem elég, a bűnügyi podcastokért, dokumentumfilmekért is rajonganak – a csalás pedig minden kétséget kizáróan bűntény, csak kevésbé véres, mint a szokásos krimisztorik. 

Egyszerűen lenyűgöznek minket a gyilkosságról, megcsalásról, és átverésről szóló történetek, amiknek a végén elmondhatjuk, hogy „de jó, hogy ez nem velem történt meg!”, vagy hogy „végig tudtam, hogy ő tette”, vagy „én sohasem vetemednék ilyesmire” és persze hogy „na, én ennél sokkal okosabb vagyok, sosem hittem volna ennek az embernek”. Szeretjük magunkat különbnek érezni az áldozatoknál, még ha együttérzünk is velük.

Túlélési ösztön

Az olyan történetek hallatán, mint a Theranos-ügy vagy a Fyre Fesztivál, felébred bennünk a kíváncsiság, hogy hogyan történhettek meg, hogyan sikerült ilyen sokáig, ennyi embert átverniük a csalóknak. És ilyenkor van még valami, ami a képernyő elé szegez minket: 

a tudatalattink megpróbál elraktározni minden olyan információt, ami segíthet abban, hogy megvédhessük magunkat, ha egyszer mi is hasonló szituációba kerülnénk.

„A szociálopszichológiai kutatások azt mutatják, hogy a negatív információkra érzékenyebbek vagyunk. Ha azt mondanám neked, hogy a barátomnak szuper a munkája, imádni való a családja, vannak kiütései és fantasztikus a humorérzéke, akkor valószínűleg a kiütés szóra fogsz koncentrálni – mondja Marissa Harrison, a Penn State Harrisburg pszichológus docense a Huff Postnak. – Ha ráhangolódunk azokra a dolgokra, amelyek árthatnak nekünk, akkor tehetünk lépéseket az elkerülésükre. Az olyan szélhámosok esetében, mint McFarland vagy a Fyre Fesztivál, lehetőség nyílik arra, hogy megfigyelhessünk másokat, és tanulhassunk a hibáikból.”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Amanda Vicary az illinois-i Wesleyan Egyetem professzora megerősítette Harrison elméletét, és kiemelte, hogy 

az emberek azokat a bűnügyi történeteket szeretik a legjobban, amelyekben fontos szerep jut annak, hogyan lehet megelőzni, vagy túlélni egy bűncselekményt. 

Kutatásai során arra jutott, hogy az emberek szeretik az olyan krimiket, amelyek afféle információkat tartalmaznak, mit kell tenni, például, ha elrabolnak. 

Sok pénzt, könnyen és gyorsan

A közösségi médiában is jól mennek ezek a történetek. Az Instagram ráadásul fokozza az emberekben azt a vágyat, hogy minimális energiabefektetéssel luxusszínvonalon élhessenek, és ez a késztetés fogékonyabbá teszi őket az átverésekre. Amíg a csalók történeteit nézzük, olvassuk, egy pillanatra betekinthetünk a kulisszák mögé: hogyan is lehetséges ez a lehetetlennek tűnő álom elérése bárki számára – még ha jóllét számukra sem tart örökké.

A social media lehetőséget adott a csalóknak, hogy egy olyan életstílust mutathassanak másoknak, ami nem teljesen fedi a valóságot. Gondoljunk csak a Tinder Swindlerre (amiről ITT írtunk korábban). Ha Simon Leviev nincs fenn ezen a közösségi portálon, akkor kevesebb felület lett volna, ahol milliárdos szívtiprónak adhatja ki magát, és kevesebb nőt tévesztett volna meg – a nőknek ugyanis az volt az első dolguk, hogy megnézték az adatlapját, mielőtt igent mondtak a randira. Anna Delvey (Inventing Anna) szintén ezen a közösségi oldalon adott betekintést mesés luxusutazásaiba – amiket végül mindig másokkal fizettetett ki.

Jelenet az Inventing Anna című sorozatból

Titkon irigyeljük őket (egy kicsit)

A csalók legtöbbször narcisztikus, nagyratörő emberek, akik másokon átgázolva, gyakran helyrehozhatlan károkat okozva érik el a céljaikat – még ha a végcél előtt némelyikük lebukik is. Az átlagember, akiben van egy adag lelkiismeret-furdalás még az után is, ha valamilyen ártatlan füllentés hagyja el a száját, azon gondolkozik ilyenkor, mi lenne, ha nem húznák őt vissza a gátlásai és az aggodalmai – és talán félelemmel vegyes irigységgel is tekint a szélhámosokra. 

Hiszen ez az egyetlen dolog, ami megkülönböztet minket a csalóktól: a lelkiismeretünk. 

Női csalók a vásznon

Az egyetlen újdonság az elmúlt évek népszerű szélhámostörténeteiben – azon kívül, hogy milyen platformokon nézhetjük őket –, az az, hogy sokszor női karakterek állnak a középpontban. A The Dropout vagy az Inventing Anna főhősei ambiciózusak, önállóak, de nem feltétlenül szerethetők (és nem is törekszenek arra, hogy másoknak megfeleljenek) – ez utóbbi pedig egy új jelenség. 

Céljuk ugyan a jólét, de az ő történeteikben a férfiak gyakran még mellékszerephez sem jutnak, mindent egyedül akarnak elérni. És veszélyesen közel is jutnak ehhez. 

Gazdagok és sikeresek akarnak lenni, anélkül, hogy azt az utat járták volna be, mint előttük sok nő, aki önerőből, a képességei és az erőfeszítései nyomán küzdötte ki magának a sikert. Ők nem akarnak keményen dolgozni, csak azt az életet élvezni, ami másoknak hosszú évek befektetett munkájába került. És mivel a bűn során, amit elkövetnek, nem folyik vér, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy még szurkolunk is nekik, persze aztán észbe kapunk.

Fejes Flóra

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT