Amikor egy generáció meghatározását próbáljuk megkísérelni, mindig valami összekötő kapocsként szolgáló történelmi vagy kulturális eseményt veszünk alapul

Ha valaki rákeres a Z generációra, az egyik ilyen meghatározó fogalom, hogy a tagjai nem vagy alig emlékeznek az internet előtti időkre.

Való igaz, nekem is csak halvány emlékeim vannak egészen kisgyerekkoromból arról, hogy tárcsázós internetünk van. Mire oda jutottam, hogy használnám is valamire – mesék visszanézésére vagy a kedvenc dalom ezredszerre való lejátszására –, a folyamat már egészen hasonló volt a maihoz.

Így, amikor a fiatalkoromat meghatározó eseményekre vagy terekre gondolok, az iskola, a különórák meg a színjátszókör mellett egészen nagy helyet kapnak különböző internetes oldalak. Vannak olyan, most már lassan tízéves barátságaim, amik az Ask.fm-ről indultak (egészen kellemetlen megmagyarázni, amikor megkérdezik, honnan ismerjük egymást).

A Z generáció egyik meghatározó eleme így az, hogy az életünk egészen nagy részét éljük és éltük az interneten, annak minden előnyével és hátrányával.

Én, a huszonhárom évemmel ennek a generációnak az idősebb részébe tartozom (jaj!), emiatt is volt rendkívül meglepő és ijesztő, hogy az utóbbi hónapokban elérte a mostani kamaszokat a Tumblr-nosztalgia. Szóval arra gondoltam, mint visszavonult felhasználó – vagy ahogy azt akkor mondtuk, tumblis –, én is felülök a nosztalgiavonatra, és elmondom, milyen is volt igazából.

Mi az a Tumblr, és miért is volt ez ennyire meghatározó?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A Tumblr a maga nemében egészen különös közösségi oldal volt, fénykorát a 2013 és 2017 közötti időszakban élte. A mechanizmusa egészen egyszerű volt: az emberek képeket, szövegeket, videókat, GIF-eket töltöttek rá fel, amiket bárki továbboszthatott (reblog), ezzel pedig az adott tartalom megjelent a felhasználó blogján. A blogot magát pedig – valószínűleg a blogspot és különböző, akkoriban nagyon népszerű blogalkalmazások mintájára – a felhasználó kénye-kedve szerint módosíthatta: a tartalmak leosztásától a fejléc színéig.

A Tumblr titka azonban az anonimitásában rejlett. Nagyon ritkán raktak ki a felhasználók személyes képeket, arra mindenkinek ott voltak a „normális, polgári” közösségi platformok.

A Tumblr blog, akár továbbosztott képek gyűjteménye volt, akár saját tartalmaké, mindig egy identitásformáló eszköz volt. Ezek a blogok szinte titkos naplókként funkcionáltak, ahol a bátrabbak leírták félelmeiket, fájdalmaikat, vagy csak a mindennapjaikat, a kevésbé bátrak pedig továbbosztották ezeket – ezzel is jelezvén egyetértésüket. Akármikor éreztem magam szarul kamaszként, az első dolgom volt felcsapni a Tumblrt, és keresni egy képet vagy idézetet, ami tökéletesen leírta az érzéseimet.

via GIPHY

A Tumblr egy idő után már nem csak szubkulturális jelenség volt

Nem tudom, hányan tumblröztek akkor az országban, de sok több tízezer főt számláló Facebook-csoport is volt, amit főleg a különböző stílusú blogjaink megosztására használtunk. Az a jellegzetes esztétika, amit ma a nosztalgiázók is az oldalhoz és ahhoz az időszakhoz kötnek, nagyon gyorsan befolyt a popkultúra fősodrába. Az Arctic Monkey, a grunge rock, a DocMartens bakancsok és szakadt nejlonharisnyák, choker nyakláncok, szív-napszemüvegek, virágkoronák és kiégett analóg képek, combzoknik és farmerkabátok egészen tipikus részévé váltak a korszak esztétikájának.

Az akkor meghatározó zenészeknek óriási rajongótáboruk és oldalaik voltak Tumblrön: Lorde, Lana Del Ray, Marina and the Diamonds és a The 1975 uralták az érát. A nosztalgia a hatvanas évek beatkorszaka és a kilencvenes évek grunge-rockja után szinte futótűzként terjedt, de nagyon sok kultikus film, könyv is reneszánszát élte ott. Én is azért vettem meg akkor életem első Bukowski-regényét, mert nagyon népszerű volt az oldalon, és menő képeket akartam vele csinálni. Sőt itt találkoztam először a Simon Márton „polaroidjairól” készült fényképekkel.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom mindent, ami akkor a Tumblr esztétikáját jelentette, azt mondanám: képzeljünk el két, szomorúan a távolba merengő, Nirvana-pólós, fekete szoknyás, neccharisnyás kamasz lányt egy fürdőkádban dohányozva úgy, hogy mindezt egy túlszaturált polaroid képen nézzük.

Ez eddig mind szép és jó, de fontos leszögezni: ez még a közösségi irányelvek és a közösségi oldalak kontentellenőrzése előtt volt.

A Tumblr nemcsak azért volt népszerű, mert valamelyes anonimitást adott a felhasználóinak – a legnépszerűbb időszakaiban még nem volt közvetlen chatlehetőség sem –, hanem mert a tartalmak ellenőrizetlenül jelenhettek meg.

Tele volt pornóval, gore-ral (vérrel), és rengeteg olyan tartalommal, amiket manapság nettó fél óra alatt törölne le bármelyik magára valamit is adó közösségi felület. 

Így épp az oldal legjobb része, az anonimitása és naplószerűsége vált a legnagyobb problémájává. A mentális betegségek romantizálása, az önértékelési problémák mindenféle képekbe és posztokba öntése, az önsértés, a szerhasználat és az étkezési zavarokról szóló kontent elárasztotta az oldalt. Elég volt a megfelelő szavakat beütni a keresőbe, és a felhasználó máris megtalálta a „thinspiration” posztokat, ahol kiálló csontú lányok képei jelentették az inspirációt az éhezéshez vagy az olyan, az oldalon szinte ikonikussá vált mondatokat, mint a „nothing tastes as good as skinny feels”, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy semmi sem olyan finom, mint amilyen jó érzés soványnak lenni. Ezeken a blogokon az étkezési zavarokkal küszködők elsősorban nem segítséget találtak, inkább hasonló korú, ugyanazzal a problémával küszködő kortársakat, akikkel szinte egymásra licitálva egyre mélyebbre süllyedtek a betegségükben. Persze az sem segített a helyzeten, hogy az akkor csúcsát élő „Tumblr-esztétika” képi világa is teljesen és kizárólagosan összeforrt a vékonysággal.

Gyakorlatilag ugyanez volt elmondható az önsértésre és a depresszióra is

Legalábbis arra a depresszióra, amit akkor, az oldalon annak hívtak. A depresszió, mint esztétikus, művészi szomorúság, szinte visszatérő eleme volt a Tumblrnek, egy-egy filmből kivágott fekete-fehér GIF-fel párosítva.

Mindennaposak voltak a posztok arról, hogy valaki nem akar tovább élni vagy arról, miként rejti el az önmaga által okozott hegeket.

Azt, hogy ezek a posztok és témák milyen mennyiségben voltak jelen az oldalon, egészen jól példázza, hogy szerettem volna ide tenni egy képernyőfotót a saját, 2015-ös Tumblrömről, de nem találtam olyan kivágást, amelyben nem lenne olyan poszt, ami a fent felsoroltak valamelyikét tartalmazná.

Azonban a Tumblrön ezek a problémák egy teljesen esztétika-központú képben jelentek meg, ahol szinte „erény” volt szomorúnak és sérültnek lenni, és ahol ezek a problémák jelentették a valahova tartozás lehetőségét. A csoporthoz tartozás pedig, amikor az ember kamaszként azt érzi, senki sem érti meg, a világot tudja jelenteni. Visszatekintve sem szeretném lekicsinyíteni a problémákat vagy érzelmeket, amik akkor az oldalon megjelentek, viszont azt biztosan állíthatom, hogy senkinek sem segítettek abban, hogy jobban érezze magát.

Az, hogy folyamatosan olyan posztokat görget valaki egy oldalon, amik arról szólnak, mennyire utálják magukat emberek, vagy hogy meg akarnak halni, akármennyire nem gondolják komolyan, nyomot hagy.

Persze aztán a legtöbb felhasználó kinőtt a dologból 

Rájöttünk, hogy hosszú távon nem eredményes dolog elhinni magunkról, hogy sérültek és örökké szomorúak vagyunk. 

Maga az oldal is észbe kapott, 2016 táján már nagyon sok posztot eltávolítottak, a pornográfia és a véres tartalmak szinte teljesen eltűntek az oldalról, sok hashteget pedig le is tiltottak. Azonban mindig, amikor valaki egy közösségi oldal irányelveinek szigorúságáról panaszkodik, eszembe jut, hogy milyen dolgoktól védenek is ezek az irányelvek és moderátorok.

A Tumblr egyébként nagyon sok jót is adott: itt találkoztam először a feminizmussal, az antirasszizmussal vagy a melegjogokkal. Amennyire jelen volt a platformon a világfájdalom, annyira erős, idealista harcossággal volt jelen a mindenféle emberi jog védelme is.

Néha jó visszanézni a saját blogom, és személy szerint rendkívül örülnék, ha újra divatba jönne a zene és az esztétika, ami a Tumblr-korszakot áthatotta (mert még mindig nem vitt rá a lélek, hogy kidobjam a fekete chokereket), de nagyon remélem, hogy azok, akik most fedezik fel, csak a stílust emelik át, és az összes többi, végtelenül mérgező tartalmat hagyják az internet távoli adatközpontjaiban porosodni.

Polner Laura

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / kevin laminto