Általános iskola első osztályában, néhány héttel iskolakezdés után anyukám bement az osztályfőnökömhöz. Azt akarta megtudni, miért van szükség arra, hogy a pici elsősök minden áldott nap kötelező jelleggel magukkal vigyék az iskolába Illyés Gyula: 77 magyar népmese című, nagyjából ötkilós, bazi vastag könyvét. A kikerekedett szemű osztályfőnök közölte vele, hogy ilyesmiről szó sincs, ilyen könyvet egyáltalán nem kell vinnie senkinek az iskolába. De a fiam két hete hordja mindennap, otthon azt mondta, kötelező neki azt vinni, így anyám. Rövid úton kiderült az igazság: Andris nevű barátom olyan alacsony volt, hogy a padban ülve az álla nem ért fel a pad széléig. A 77 magyar népmesén ült két hétig. Nem szóltunk senkinek.

Mint a fenti példa mutatja, azok közé tartozom, akik számára gyerekkortól fontos mások segítése

Sajnos az a benyomásom, hogy egyre személytelenebb, hidegebb, aljasabb világban élünk, ahol az alapértékeink egy része (mint a becsület, tisztesség, tisztelet) lassan szitokszavakká, de legalábbis önmaguk paródiájává válnak. Ahol nem az a normális, ha jó szándékkal viszonyulunk egymáshoz, hanem ha sehogy nem törődünk egymással.

Mintha nem akarnánk jók, kedvesek, nyitottak lenni.

Én azonban kategorikusan elutasítom ezt a fajta mentalitást. Nem azért, mert valami zen-misszió tagja vagyok, és hamis álmokat sem kergetek. Pláne nem akarnám azt az illúziót kelteni, hogy valami csodálatosan különleges, emelkedett erkölcsű, fantasztikus ember lennék. Dehogy. Én is tele vagyok szégyellnivaló emlékekkel a témában, amikor kegyetlen, ordenáré, vagy épp egy mocsok voltam. Hatalmas utat tettem meg, rengeteg keserű tapasztalaton át, amikből igyekeztem sokat tanulni. De elég realista vagyok, úgy hiszem, jól látom az engem körülvevő világ változásait, és egyszerűen nem vagyok hajlandó abban részt venni, hogy ki tud a másikkal undokabb és kíméletlenebb lenni. Egyszerűen azért nem, mert én is ismerek rengeteg ilyen embert, és azt tapasztalom, hogy ők – akárminek mutatják magukat – nem boldogok soha. Meggyőződésem, hogy a gyűlölet, a gonoszság, az irigység és a valódi, testet-lelket kitöltő harmónia között nincsen közös halmaz. 

A boldog ember nyugalomban van. Harmóniában él saját magával, a környezetével és a világgal

Nyilván vannak hullámhegyei és hullámvölgyei neki is, ahogy bárkinek. És nem, nem naiv, buta, vak, szánni való kis hülye az, akit átverhet, lenézhet mindenki. Egyszerűen csak van az a mennyiség dolgokból, ami számára elég. Elég pénz, elég kaja, elég siker, elég szépség, elég bármi. Nem akar az élet minden pillanatában és minden élethelyzetében magasabb, izmosabb, gazdagabb lenni. Nem mindig másokhoz hasonlítgatja magát. Nem mohó. Jól tud lakni étellel, és jól tud lakni a szerelemben. Meg tud elégedni. Hátra tud dőlni. Nincsenek komplexusai attól, hogy más gazdagabb, nagyobb a kocsija, lakása, bármije van, nincs benne bizonyítási vagy megfelelési kényszer, nincs az a belső, maró, kiapadhatatlan gyűlölet és irigység a világ felé, hogy ő kevés, jelentéktelen.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Megfigyeléseim szerint túlnyomó többségében az ilyen harmonikus emberek közül kerülnek ki azok, akik képesek érdek nélkül kedvesek lenni másokkal. Akik képesek igazán szeretni.

Akiket látsz a boltban, ahogy maguk elé engednek egy idős, gyerekes, vagy sérült embert. Akik felvesznek egy leesett tárgyat valaki másnak, akik adnak a postán egy tollat, akik átadnak egy parkolóhelyet, akik esernyőt tartanak egy idegen nőnek minden hátsó szándék nélkül, akik mernek gyengék lenni nyilvánosan, akik mernek elérzékenyülni, akik mernek gyengédek lenni a szeretteikkel, önzetlenek idegenekkel, gondoskodók más gyerekével. Akik úgy fogják egymás kezét, akik úgy ölelik a gyereküket, akik úgy puszilják anyjukat-apjukat, akik úgy fogják egymást a barátokkal, akik úgy mesélnek egy étteremben egymásnak, hogy ragyognak. Összetéveszthetetlenek, mert világítanak. Mindig, és mindenhol. Kiemelkednek ki a környezetükből. 

Kurucz Adrienn: Yungblud meg én

WMN Life – 2022. május 27. – KAd

 

Én őket figyelem

Nem titkolom, nekem ők a közegem. Esténként olykor kisfilmeket nézek a Facebookon, ha fáradt vagyok minden értelmes dologhoz. Feltölt. Ahogy szülők meglepnek gyerekeket az első kiskutyával, és ordítva bőgnek a gyerekek a boldogságtól. Vagy, amelyben amerikai katonák egy-két év után hazatérnek a családjukhoz, és giccses, telefonokkal készített videón látod, hogy anyjuk, feleségük, férjük, gyerekük ott omlik össze a viszontlátás miatt felszabadult feszültségtől. Vagy amelyben idős, elhanyagolt, szegény embereket egy profi stáb rendbe rak néhány nap alatt. Haj, ruha, szakáll, smink, kinek mire van szüksége, teljes átalakítás. És ahogy utána először meglátják magukat a tükörben. Ahogy lassítva megnyúlik az arcuk, szembesülve önmaguk legjobb formájával, ahhoz a látványhoz képest, amit megszoktak. Olyan családokat is szoktam nézni, akik állnak az olimpián, és az a pillanat az arcukon, amikor beér a célba a gyerekük, egészen megkapó. Ahogy azok az emberek ölelik egymást! Nem azért nézek ilyeneket, mert szerintem nem lehet rossz ember, aki kutyát vesz, vagy akinek az olimpiára kijut a gyereke. De

szükségem van ezekre a pillanatnyi tiszta megnyilvánulásaira a szeretetnek, a kedvességnek, az odaadásnak. Mert annyira ritkák.

Mert annyira elidegenedett világban élünk, hogy keresni kell a szeretettel teli pillanatokat. Mert ma már ez, hogy emberek számára fontos a kölcsönös szeretet nemhogy nem alap, hanem egyenesen gúny tárgya.

Pedig szerintem az életben – ha mindent, de tényleg mindent a világon listára teszünk – a szeretetnek van a legtöbb értelme

Az ad, az tesz hozzánk a legtöbbet. Minden egyéb másodlagos, semmi meg sem közelíti azt, amit a szeretet ad. Amit az az ember kap, akit őszintén, tisztán szeretnek. Tulajdonképpen mindegy is, hogy az anyja, a kutyája, a csapattársa szeretetéről van-e szó. Csak tiszta, egyértelműen őszinte szeretet legyen. Ahogy az ilyen emberek egymásra tudnak nézni, ahogy fogni tudják egymást 18 és 88 évesen. Ahogy az ilyen ember egyedül tud lenni, ahogy egy tükörbe néz, ahogy végig sétál egy utcán, ahogy ordít róla, hogy ő szeretetben él, hogy őt szeretik, azt nem téveszted el. És arra is érvényes, akinek épp nincs meg a közege, akit kiszakítottak belőle, vagy akár tartósan megtagadta tőle az élet, hogy szerető környezetben legyen. Rajtuk is látod, nem két másodperc alatt, mert ők sokszor annyira rejteni próbálják. Mintha tehetnének róla, pedig dehogy. Tudom, miről beszélek. Intézetis gyerekekkel jártam egy osztályba, hajléktalanokhoz rohangáltam rendezvényekről a maradék kajával, nem egy olyan embert ismertem, akinek kegyetlen otthoni közeg jutott így vagy úgy, de

mégis úgy döntöttek, hogy kitörnek belőle, a szeretetet választják, és nem engedik, hogy a gyűlölet, a harag, a hiányok határozzák meg az életüket.

Inkább emberfeletti munkával megtanultak szeretni, szerető közeget teremteni, és ott kiteljesedni. Nem is tudom hirtelen, hogy van-e olyan embertípus, akit annyira tisztelnék, mint azokat, akik ilyesmire képesek.  

 

Aki szeretni tud, aki képes a kedvességet, toleranciát, nyugalmat, elfogadást választani, azt én mérhetetlenül tisztelem és becsülöm egy ennyire elidegenült világban, ahol csöcsméretre és aljas alkukra mérik a sikert, ahol a térerő-lóerő-hangerő fontosabb, mint egy őszinte szó, egy tiszta tekintet, vagy egy önzetlen gesztus.

Nem zavar, hogy sokan kinevetnek

Nem érdekel, ki mit gondol, ki mennyire giccsesnek, gyermetegnek, gyengének, butának, felesleges baromságnak gondolja ezt. Tegye bátran. Én nem gondolom felesleges baromságnak se gyengeségnek azt, ha valaki mindig éppen eggyel drágább órára, vagy eggyel nagyobb kocsira hajt, akinek ez minden vágya. Legfeljebb sajnálom őt. Harag nélkül. És nem, nem nézem le őt azért, mert itt tart. Majd egyszer megérti. Egyszer majd őt is utoléri az a felismerés, hogy mi a fontos az életben. Kívánom mindenkinek, hogy megértse. Hogy egyszer legyen egy kéz, amely megsimogatja az arcát, és a kéz tulajdonosa ne a szemébe, hanem a lelke közepébe nézzen, és a szem azt üzenje, hogy fontos vagy.

Kívánom mindenkinek azt a csodát, amit ez jelent. Minél többen látjuk, minél többen értjük, ez a világ annál jobb, annál toleránsabb, annál elfogadóbb, annál élhetőbb hely lesz.

Ránk férne a létszám bővítése. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Tom Merton