–

„Mosolyogj szépen! Micsoda bájos arcocska! Van kisugárzása ennek a gyereknek” – de sokszor hallottam ezt! Mosolyogtam, mert könnyű népszerűséget hozott, egyszerű volt így kivívni az elismerést, a jóindulatot, a figyelmet. Semmibe nem került nekem. Ott volt mindig kéznél, csak azt nem vettem észre, hogy közben ráragadt az arcomra. Bárki idegennel találkoztam, bármikor került elő egy fényképezőgép, bárhol kellett emberek elé állni, az volt a természetes, hogy azonnal mosolyra szaladt a szám. Nem vettem észre, de használtam. Nem gondolkodtam azon, őszintén örülök-e, vagy csak ezt a stratégiát ismerem. Bevált, nem kellett gondolkodni rajta.

Jó kislány

„Gyere csak ide egy percre! – mondta egy nap egy tanárnő a suliban. – Neked olyan értelmes arcod van, adok egy feladatot.” Értelmes? Ezt sosem mondták azelőtt. Hiába voltam kitűnő tanuló anélkül, hogy otthon elővettem volna a könyvet, hiába estem ki a padból, ha a tanár kérdezett, értelmesnek még sosem neveztek. Meglepődtem, megjegyeztem. Megpróbáltam megfelelni ennek is. Ez valódibb dolog volt, mint bájosnak lenni.

Szerepeltem, csak nem tudtam róla, de néha színpadokon is. Mosolyogtam a balettvizsgákon, a kerületi kórusban, a felvételiken. Nem gondoltam, hogy ez mindenhol elég, hoztam otthonról ambíciót, bizonyításvágyat eleget, de a teljesítmény mellé még jó arcot is kellett vágni. Eljátszani, hogy minden könnyen megy. Könnyedén, lazán. Átgaloppoztam így a kamaszkorba. 

Félreértik  

Tinédzser lettem, és egyszer csak más hatása lett a mosolynak. Furán viselkedtek felnőtt férfiak. Beiratkoztam egy intenzív nyelvtanfolyamra. A nyelviskola vezetője egy hosszú hajú, farmeros bácsi, kedves arca van. Szünetben a lépcsőházban olvasgatok, amikor megszólít. Én is kedves vagyok, hiszen ezt tanultam, így szoktam. Elmesélem, mit olvasok, csevegünk. Azt kérdezi:

– Hány éves vagy?

– Tizenöt.

– És szerinted egy negyvenöt éves öreg egy tizenöt éveshez?

Valamit dadogok arról, hogy anyukám is negyvenöt éves, és húzok vissza a terembe, bár fogalmam sincs, mi a bajom. Csak azt tudom, hogy ez nagyon rossz volt. Másnap nem vagyok hajlandó a kurzusra menni, anyukám ölében zokogok. Megengedi, hogy otthon maradjak, pedig semmi áron nem vagyok hajlandó elárulni, mi történt.

Nem is történt semmi. Csak nem szabad ennyire kedvesnek lennem.

A mosoly határai

Egy évvel később biciklitúrára megyünk a barátnőmmel. Csak mi vagyunk lányok, meg az egyik vezetőnk, egy tanárnő. A másik vezetőnk egy matektanár – de mi nem abba a suliba járunk, ahonnan a csapat verbuválódott. Én még gyerek vagyok. Egyetlen csókolózás az össz tapasztalatom a fiúkról, azt is csak azért engedtem meg, mert már olyan ciki volt. Nem is tetszett pedig, de végül egész jó élmény lett. Meleg és alkoholízű.

A biciklitúrán a barátnőm végig a pettingről okít, ő már kipróbálta. Neki a fiúk lettek a kedvenc témája. Én még sosem voltam szerelmes, és úgy képzelem, hogy lehetek haver mindenkivel. Nem sminkelek, nem hordok magas sarkút vagy melltartót (el is határozom, hogy ezeket soha nem fogom viselni), és éppen kezdek kijönni abból a korszakból, hogy kizárólag szürke vagy fekete bő cuccokban járjak. Még mindig nem tudok mit kezdeni a testemmel, de már nem akarom mindenáron eldugni. Egy nyári biciklitúrán nem is lehet.

A barátnőm egyik nap azt mondja, vigyázzak a matektanárral. Vigyázok én magamtól is, mert egyáltalán nem szimpi, de szerinte egész nap engem bámul. Figyelek, nehogy véletlenül rámosolyogjak.

Hazaérünk, visszazökkenünk a régi kerékvágásba. Kivéve, hogy egyik nap egy levél lapul a postaládánkban, aminek én vagyok a címzettje. Nincs feladó. Kibontom, olvasni kezdem. Valami vers az. Az első sorban szerepel egy ismeretlen szó. „Mama, mi az, hogy tompor?” Mama kikapja a levelet a kezemből, én többé nem látom. Ő lerendezi a matektanárt. Én visszatérek a szürke, bő cuccokhoz. Soha többé nem hordok szűk ruhát, morgom magamban. Soha többé nem leszek kedves felnőtt férfiakhoz.

Felnőtt mosoly

Sok ilyen félreértésen át vezet az út a saját felnőttkoromig, és minden egyes alkalom tanít valamit arról, hogyan hatok másokra. Lassacskán megtanulom tudatosan kezelni, kontrollálni a vonásaimat. Megtanulok úgy mosolyogni, hogy abban egyben visszautasítás, határkijelölés is legyen. Kedves, de nem nyílt mosoly ez már. Nem jelent ígéretet. Arra való, hogy bizalmat keltsen, megszólítson valakit, megnyissa a kommunikáció útját. De arra is jó, hogy elrejtse a valódi érzéseimet.

Pszichológusnál ülök, életem legnagyobb krízise hozott ide. Azt próbálom épp elmesélni neki. Egész nap erre készültem, erre vártam – az tartott csak egyben, hogy tudtam, este valaki meg fog hallgatni és segít. Előadom a helyzetem, hogy mostantól minden megváltozik, az életem a feje tetejére állt.

– Értem – mondja a pszichológus hümmögve. – De miért mosolyog?

– Nem mosolygok. Szarul vagyok. Legszívesebben zokognék.

– De, pedig mosolyog.  

Ki ez, talán nem egy pszichológus?, morgok magamban. Nem az a dolga, hogy átlásson a szitán? Miért ragad le a felszínnél? Miért a számra figyel, miért nem a szememre?, dúlok-fúlok magamban.

Zokogni csak annak fogok, akit már a bizalmamba fogadtam. Nem zokogok idegeneknek. És nem megyek oda többet, ahol bedőlnek a mosolyomnak. Nem érdekelnek azok az emberek, akik itt leakadnak.

Csak az igazinak nem jár

Egy barátom konyhájában ülünk. Készített nekem vacsorát, a nőügyeiről mesél. Szeretem a férfiakat hallgatni arról, hogyan látnak minket. Szeretem a fiúbarátaimat. Rájuk őszintén lehet mosolyogni, eszemben sincs meggondolni, szabad-e. A barátom magánélete bámulatosan kalandos, mindig történik vele valami.

– Velem miért nem történik ennyi minden? – kérdezem. – Nekem miért olyan nehéz ismerkednem?

– Belenézel te a férfiak szemébe? Rájuk mosolyogsz?

– Nem.

– Ezért.

Újra kellene tanulnom őszintén mosolyogni, lenevelt róla az élet. A mosolyomnak funkciója, célja lett, elveszítette a szabadságát. Vissza kellene szereznem, mit sem törődve a mellékhatásaival – azokat majd elrendezem utána. A mosolyom az enyém, nem válhat páncéllá.

 Gyárfás Dorka