Magamat kigúnyolom, ha kell...

És mennyivel könnyebb másnál kiszúrni az önostorozást, mint saját magadnál! Szinte fájt, hogy amikor megdicsértem az én csodás, okos, csinos barátnőmet, hogy mennyire jól néz ki ma reggel, azonnal felemelte a pólóját, és egy szó nélkül, keserű mosollyal a szája szélén megragadta a hasán lévő pici úszógumit, és megrángatta. Mintha azt akarta volna mondani, hogy? ugyan, jesszus, dehogy nézek jól ki, ezt itt például nem is láttad a ruha alatt, de itt van ám, nézd csak meg jól, és te se dicsérj! Félelmetes volt. A tükör is, hiszen én sem vagyok különb. Bárki is tegyen egy elismerő megjegyzést, azonnal elütöm valami poénnal.

Aztán ott van Bea a Ne szidd magad! esemény oldalára posztolta saját történetét. Az édesapjáról, aki viccesen mindig azt mondta neki:  fiam, te itt legfeljebb szép lehetsz, okos nem. Edinát – épp ellenkezőleg – azzal „vigasztalták": nem baj, hogy nem születtél szépnek, de legalább okos vagy.

És igaza volt annak a mentálhigiénés szakembernek, aki azt kérdezte: hogyan szerethettek volna jól a szüleid, ha őket sem tanították meg rá? Nem tudták, hogyan kell okosan szeretni. És ahogy Bea folytatta:

​​Elhittük, mi mindannyian, akik csatlakoztunk ehhez a kihíváshoz, hogy tényleg velünk van a baj, hogy ilyenek vagyunk meg olyanok, de az biztos, hogy nem elég jók.

Elég jónak lenni

Van egy remek nő, aki most már nők és férfiak százezreinek adta vissza a magukba vetett hitét, azt az érzést, hogy igen, elég jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Brené Brown nem mást kutat, mint a szégyent. Azt az érzést, ami mögött a másik elvesztésétől való félelem áll, a rettegés, hogy ha rájön arra, hogy ilyen vagy olyan vagyok, akkor majd odébbáll.

Kutatásai során Brené arra eszmélt rá, hogy az emberek két csoportra oszthatók, és igenis sokan vannak, akik elfogadják azt a tényt, hogy nem tökéletesek, hogy sebezhetők. Akik nem akarják tompítani a szégyenüket, fájdalmaikat, akik nem használnak pótszereket arra, hogy túléljék az életüket. És akik annak ellenére megteszik az első lépést, hogy nem tudják, mi lesz a következő. Bátrak, de a bátorságuk titka nem valami földöntúli csoda. Egyszerűen csak mernek élni, és tökéletlennek lenni. Elfogadták, hogy sérülhetnek is, mert hisznek abban, hogy ami sebezhetővé tette őket, az tette széppé is. Nem az imázsukat akarják építeni, hanem saját magukat. Lemondani arról, hogy valamilyen ideálnak lássanak mások, és cserébe önmagunkat választani. Elfogadni, hogy bármilyennek is születtem, bármilyen hibáim is vannak, elég jó vagyok már most is ahhoz, hogy szeressenek és elfogadjanak. Ők hisznek abban, hogy érdemesek a szeretetre. Mernek együtt érzőek és megértőek lenni magukkal, és másokkal is. ​​De ehhez az kell, hogy önmagunkhoz kedvesek tudjunk lenni.

Az önostorozó spirál

Felnőttek vagyunk. Hurcolunk magunkkal 20–30–40 éve elhangzott mondatokat. Brené szerint az egyik legijesztőbb az, hogy mi magunk is tökéletesre akarjuk fabrikálni a gyerekeinket, ezzel örökítve tovább a saját problémáinkat. Miközben egy dolgunk lenne, és ezzel be is fejezem ezt a cikket. Az, hogy ránézzünk a gyerekeinkre, és azt mondjuk:

​​„Figyelj csak... Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd, de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra." És muszáj hozzátennem, hogy mondjuk el egyúttal ugyanezt saját magunknak is. Minden. Áldott. Nap.

Prónay-Zakar Gina

Nézd meg Brené Brown TED-előadását ITT (magyar felirattal), ez meg ITT a könyve. Nagyon jó.