Óvodás koromban még simán mondtam nemet

Emlékszem, apa egyik munkatársától nem voltam hajlandó elvenni a kedvesen kínált Balaton szeletet. Azzal utasítottam vissza, hogy idegenektől nem fogadhatom el. Nem volt igazi idegen, de a szüleim intelmét valahogy úgy értelmeztem, hogy aki nem családtag vagy közeli barát, az már idegen. Máig fel tudom idézni az arcát, megbántottam. 

Aztán volt egy zongoravizsga hatéves koromban, aminek a végén lufival játszhattak a gyerekek, de minden buzdítás ellenére a szüleim mellett maradtam inkább, dedósnak éreztem az egészet, és idegen gyerekekkel amúgy is túl gátlásos voltam. Majdnem beadtam a derekam, megindultam a lufirengeteg felé, de aztán visszafordultam. Képzelhetitek, mekkora vívódás lehetett bennem, ha máig emlékszem rá. 

Általános iskolában kezdődtek a gondok

Tudjátok, elméletben tök egyszerűen hangzik, hogy mondjunk nemet, ha úgy érezzük.

De mi van, ha már-már betegesen vágysz a pozitív visszajelzésre, az elismerésre? Mi van akkor, ha meg akarsz felelni? Ha kizárólag mások tükrén keresztül értékeled magad? Ez voltam én gyerekként, kamaszként.

Az oka nyilván összetett, és nem, nem lehet annyival lerendezni, hogy a szüleim elismerése hiányzott az életemből, mert ők rengeteget dicsértek. Ehhez képest saját magammal brutálisan bántam, önmagam legnagyobb ellensége voltam.  

Az akkori legjobb barátnőm tulajdonképpen az egész barátság alatt iszonyúan frusztrált, mert mindenben ügyesebb és jobb volt, mint én. Hároméves kora óta táncolt, egy helyre jártunk balettozni, de sosem kerülhettem az ő haladóbb csoportjába. Őt felvették a Balettintézetbe, engem nem. Ő kitűnő tanuló volt, én nem. Menő stílusban öltözködött, a haja mindig tökéletesen volt befonva, bekontyolva, én meg egyre csak mímelni próbáltam őt.

A szüleim aggódtak, hogy mindig másvalaki akartam lenni, de nekem az kellett, hogy mindenki szeressen, mindenki elismerjen, és mivel a barátnőmet – ahonnan én néztem – mindenki szerette, őt próbáltam utánozni. Későbbi barátságaimra is jellemző volt ez, mindig a végletekig azonosultam azzal, akit megszerettem.

Elvesztettem a kontúrjaimat.

Nem magamon, hanem valami követhetetlen külső szempontrendszeren keresztül szűrtem meg a döntéseimet.

Mire kiskamasz lettem, már egyáltalán nem tudtam, mit szeretnék ÉN

Nem segített persze, hogy gyerekként olyan helyzetekbe kerültem, amelyekre nem voltam felkészülve
Hiszen egy tizenegy éves kislány mikor mondja a mellét simogató felnőtt férfinak, hogy nem, hagyja abba, azonnal vegye le róla a kezét? Mielőtt rávágnánk, hogy simán, bármikor, álljunk meg egy pillanatra, és próbáljunk gyerekfejjel gondolkodni.  

Ott álltam egy lagzi kellős közepén, odajött az a huszonéves férfi, akit ismertem, felkért táncolni. Az egyik részem örült, amiért egy „nagyfiúval” táncolhatok, ez sokkal menőbbnek tűnt, mint a béna osztálytársaim, akik a tomboló hormonjaiktól túlpörögve szekáltak és fogdostak nap mint nap. De a másik részem érezte, hogy a mellem és az oldalam, karom vonalát végigcirógató kéz nem oké, és az sem, hogy a fülem mögé és a nyakamba szimatolt. Sokan voltunk a táncparketten, senkinek nem fordult meg a fejében semmi veszély, láthatatlanok voltunk. Nagyon közel húzott, az orra súrolta a bőröm. És nem húzódtam el. Nem kértem meg, hogy hagyja abba, nem mondtam semmit. Táncoltam vele tovább, belül lefagyva, miközben a szívem a szájüregemben dobogott.

Megsemmisülve ültem vissza az asztalhoz.  

Ezután érzékenyebb lettem az ilyesmire

Elkezdtem pofozkodni az iskolában, ahányszor fogdosni próbáltak. De az osztályfőnököm mindig engem vett elő, hogy verekedni, köpködni (mert amikor a kezem-lábam lefogták, nem maradt más eszközöm) lányoknak (!) nem illik, mutassak példát.

Az iskola azt tanította meg nekem, hogy a nemet mondás bajba sodor. Ha kértem, hogy hagyják abba, nem akarom, leszarták, ha fizikailag megvédtem magam, vehettem elő az ellenőrzőm a beírásért. 

Jellemző a gyerekközösségek összetett működésére, hogy noha a legtöbb fiú az osztályban valamilyen módon részt vett a zaklatásomban, mégis, a suli utáni „grundozást” nem hagytam ki szinte soha, mert szerettem volna, ha a testemen túl mással is kivívnék valami elismerést az osztályban. Nem mintha a fogdosások és a bullying elismerő lett volna, de több akartam lenni a testemnél. És szerettem volna a csapatba tartozni. Úgyhogy, amikor hetedikben felém nyújtották a cigit, gondolkodás nélkül szívtam bele, még köhögni se mertem, hogy ne nézzenek bénának. Irigyeltem a vagány lányokat, akiket nem csesztetett senki, egyenrangúak voltak a fiúkkal. Ezt a szintet nekem sosem sikerült elérnem, alárendelt maradtam.  

Gimiben tiszta lapot akartam nyitni

Biztonságban éreztem magam a drámatagozaton, lettek barátaim, akik szerettek, akiket szerettem, de továbbra is idomultam a hozzám legközelebb állókhoz. Öltözködésben, gesztusokban, szóhasználatban, zenei ízlésben, könyvválasztásban, mindenben, sőt, még a kézírásban is. Nem észrevétlenül, természetesen, hanem teljesen tudatosan. Mert ők jobbak, többek, nekem kell felnőnöm hozzájuk, erről meg voltam győződve. 

Az első szerelem volt az első olyan igen, amit csak több mint fél év udvarlás után mondtam ki. Végül maga a kapcsolat a rózsaszín felhős fejezet után már telis-tele volt méltatlan kompromisszumokkal, csalódással, ami után jött az igazi mélyrepülés, amikor a megcsalás csalódás után olyan fiúknak is igent mondtam, akiknek nem akartam. 

Egyszer egy közeli, (elvileg) jó barátommal egy buliban ketten kivégeztünk egy üveg olcsó töményt, mindketten szerelmi bánattól szenvedtünk, panaszkodtunk, sírtunk. Csókolózni kezdtünk, de aztán a fiú nem bírt magával, és tovább akart menni, letepert. Kértem, hogy hagyja abba, de nem vett róla tudomást. Fel tudom idézni a pontot, amikor leesett, mi történik, és mennyire megijedtem. Az volt a szerencsém, hogy a barátnőim megérezték a bajt, berontottak a szobába és lerángatták rólam, szerintem csoda, hogy nem lincselték meg, nagy botrány volt. Rémesen éreztem magam, de olyan jó barátok voltunk (gondoltam én), hogy azt mondtam, spongyát rá. Részeg volt ő is, én is, a csókba belementem, nem csoda, ha azt hitte… Biztos nem hallotta, mit mondtam és nem esett le neki, miért tolom, nyomom arrébb és így tovább…

El akartam felejteni az egészet, nosza, csináljunk belőle vicces sztorit inkább, még abból is, amikor apám, tudomást szerezve a történtekről, megfenyegette a srácot. Évekig voltunk még barátok.

Nem akartam, hogy ő nehezteljen rám azért, mert „túlreagáltam”, hogy bántott. Igen, tudom, ez hogy hangzik. 

Tudom azt is, hogy nem véletlenül fogalmazok ilyen finoman, a „meg akart erőszakolni” szókapcsolatot ebben a történetben még sosem mondtam ki. Mert valójában máig nem hiszem el, hogy bántani akart. 

Ennyit a tiszta lapról

Súlyos testkép -és önértékelési zavar alakult ki bennem, amin minden egyes megbánt kavarás és egyéjszakás kaland csak rontani (vagy pont inkább erősíteni?) tudott. Márpedig azok megestek, ugye, ilyen az, ha az ember kényszeresen igent mond.

A külvilág visszajelzéseitől vártam megszületni mindazt a tartást, amit magamban nem tudtam felépíteni. Mindent felülírt, hogy ki mit gondol rólam, hogy mennyien és mennyire szeretnek. 

Közben ahányszor csak felszívtam magam és nemet mondtam, bajba kerültem, vagy épp a szavam nem jelentett semmit.

Mint azon az éjszakán, amikor egy félig idegen pasinak hiába mondtam, hogy nem. Többször is mondtam, kértem, küzdöttem. Biztos nem mondtam elég határozottan, elég hangosan, visszhangzik a fejemben azóta is. A pasi másnap nem értette, miért nem bírtam abbahagyni a sírást. Aztán bedobta, hogy van befolyásos rokona a színházi életben, szóval ha nem tiltakozom ennyit, segítene a színésznői ambícióimban. Ekkor minden erőmet összeszedve halkan, de elküldtem a fenébe.

Nemet mondtam, és ezúttal meghallottak. Nem volt felszabadító érzés. 

Csoda, hogy egyáltalán képes voltam megszakítani vele a kapcsolatot, nemhogy felelősségre vonni. Egyéjszakás kalandként számoltam el a dolgot, és hosszú évekig el is hitettem magammal és a barátaimmal ezt az őrületet. Majdnem tíz év kellett hozzá, hogy leessen, mi is történt azon az éjszakán, amikor hiába mondtam nemet.

Ugyanúgy nem mondtam nemet, amikor egy bolt üzletvezetői pozícióját kaptam meg, egy olyan munkát, amire totálisan alkalmatlan voltam. De bizonyítani akartam, kellett a pénz. Amikor számonkértek a hiányosságaimért, nem mondtam, hogy szóltam előre. Nem mondtam fel, nyeltem a kritikákat. Nem akartam szarban hagyni a főnököt. Megvártam, amíg kirúg. Jó, mi? 

Aztán jött az első szülésem, ami alatt számtalan durva beavatkozást végeztek el rajtam, és egyetlen alkalommal sem mondtam, hogy hagyják abba, nem kérdeztem, miért csinálják. Így is végig megjegyzéseket kaptam, hogy „rosszul csinálom, és a személyzet terhére vagyok”, nem akartam tetézni a bajt, hát csendben maradtam. Még akkor is, amikor emlékbetöréseim voltak a szülőágyon azokról az éjszakákról, amikor visszaéltek a… mimmel is? A helyzetemmel? A gyengeségemmel? Hogy lehet ezt úgy fogalmazni, hogy ne menjek össze kicsibe azonnal? 

Később az anyaság felvértezett egy olyan erővel, amivel addig soha nem rendelkeztem

Igaz, nem a saját érdekeimet kellett képviselnem, de én és a gyerek egyek voltunk, így az ő határainak a megóvása azt is jelentette, hogy a sajátjaimra is elkezdtem jobban vigyázni. 

De a megfelelési kényszer maradt. A munkában, ha valaki megkérdezi, hogy van-e kapacitásom még egy cikkre, tízből kilencszer akkor is igent mondok, ha amúgy ki sem látok a teendőkből. Jó, talán most már csak nyolcszor. Aztán meg zsonglőrködhetek a mennyiség, kontra minőség problematikával. Vagy a többiek szólnak rám, hogy ne vállaljam túl magam.

Ha nemet mondok, jön a gyomorgörcs, hogy rosszat gondolnak majd rólam, nem tartanak majd kedvesnek, készségesnek, jófejnek, olyannak, aki bírja a gyűrődést. Ma már legbelül tudom magamtól is, hogy kedves vagyok, készséges, jófej, és a gyűrődést is bírom.

Ezt mantráznom kell ahhoz, hogy be is épüljön. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Lehetek akkor is kedves, ha azt mondom: nem

Nem vagyok már kislány, nem ír be az ellenőrzőmbe az osztályfőnök, ha kiállok magamért. Nem vagyok rossz munkaerő, ha nem vállalok be minden pluszt, sőt, igazából mindenkivel kicseszek, ha túlterhelem magam, hiszen abból jönnek a figyelmetlenségek, az olyan anyagok, amiket rosszérzéssel adok ki a kezeim közül. Nem vagyok rossz feleség, anya, ha kimenőre vágyom, és nemet mondok a családi életre pár óra erejéig. És mondhatom a barátaimnak is, megértenek, ha nincs kedvem bulizni menni, mert inkább sorozatot néznék, aztán aludnék.

Fejben már nagyon jól tudom mindezt, de felülírni egy évtizedes rossz reflexet még rengeteg munka lesz. 

Ideje elengednem, hogy mindenki szeressen. Nem szerethet mindenki. Nem felelhetek meg mindenkinek. Nem sorolhatok random embereket és az igényeiket magam elé. 

Szabadkozás nélkül nemet mondani maga a szabadság. És én szabad akarok lenni.

Nemrég azt mondta nekem valaki, mennyire inspiráló a számára, hogy ennyire vagány és szabad vagyok. Vagányság, szabadság és én, egyetlen kijelentő mondatban. Ezt bezzeg automatikusan visszadobtam volna. De helyette végighallgattam és megköszöntem. Nemet mondtam az önszapulásra. Felemelő volt.

Szabó Anna Eszter