Lázadó seprűk, mérges csetreszek, önálló életre kelő háztartási gépek? – A számunkra is hasznos tanítás Marie Kondo hajlongós pakolászása mögött
Talán nem létezik a világon olyan kultúra, amelynek valamilyen rítus szerint ne lenne része a nagytakarítás. Elég csak arra gondolni, hogy néhány nappal ezelőtt a kínai újévre készülve nagyjából 1.4 milliárd ember söpörte ki a háztartásából az elmúlt év porát. A valóságban és jelképesen is. Indiában is közel ugyanennyien élnek, náluk is hagyomány az ő újévük előtt kitakarítani, elégetni a felesleges lomokat, és új ruhát venni. De nem kell ilyen messzire menni, elég csak a mi hagyományos tavaszi és őszi nagytakarításainkra gondolni, hogy ráébredjünk, Marie Kondo tulajdonképpen semmi igazán nagy újdonságot nem talált fel, csupán „emlékeztette” a világot arra, amit tudtak, csak esetleg elfelejtettek. De hogy a saját kultúrájában mik a „kondózás” gyökerei? Utánajártunk. Marossy Kriszta írása.
–
Milliárdos üzlet ősi alapokon
Az európai ember szemével nézve Marie Kondo ügyes üzletasszony, aki meghódította a világot a takarítás, a külső-belső rendrakás – néha számunkra túlzó, de szórakoztató – gyakorlatával, és őrülten meggazdagodott. Tulajdonképpen abból, hogy megszámolhatatlan embert dolgoztatott… azaz vigyorogva, nevetgélve, a maga különös habitusával rávette őket egy döbbenetes mértékű lomtalanításra és ezáltal az életük rendbetételére. Egy ősrégi japán takarítási rituálé mai manifesztációjaként érdemes tekinteni a jelenségre, amely
egy számunkra idegen kultúra nagy múltú és hasznos hagyományát az eddigi legnagyobb sikerrel közelítette a rítusokat feledő, állandóan rohanó, kapkodó nyugathoz.
Különös módon a XXI. században, a nyugati kultúrába egyre inkább asszimilálódó japánokra is nagy hatással van, hiszen a saját hagyományaik tiszteletére emlékezteti őket.
Földről enni?
Ha valaki járt már Japánban, biztosan az első benyomások között emlegeti a rendet és a tisztaságot. A férjem még Tokióra is azt mondta, hogy bármely pontján képes lett volna az utca aszfaltjáról enni, pedig minden fogáshoz tiszta tányért vesz elő. Mesélt egyébként arról is, hogy az onnan olyan háromszáz kilométerre fekvő kisvárosban eltöltött hetek alatt nem látott szemetet, és egy iskolalátogatása során döbbenten figyelte a napirendbe beépített gyakorlatot, mely szerint minden korosztálynak mindennap van takarítási feladata.
Kivétel nélkül az összes gyerek részt vesz az elpakolásban, portalanításban, tisztításban, akkor is, amikor a mi európai szemünkkel nincs mit rendbe tenni. Tehát a japán gyerekek úgy nőnek fel – egy olyan világban, ahol mindent képesek lennének már robotok elvégezni helyettük –, hogy elemi fontosságú számukra a rendtartás.
Ugyanis a külső rend egyenes út a belső rendszer megteremtéséhez, és ez az, amit a technika fejlettsége nemhogy kialakítana helyettük, hanem csak összezavarná. Számukra pont olyan fontos tudás ez, mint amit a tanórákon sajátítanak el.
Egyénként a japánoknak a hajtogatási, csomagolási kultúrájuk is lenyűgöző: a férjem vendéglátója, az ott bohém festőművésznek számító Ume-chan még a reggeli rántottaféleséget is hússzor hajtogatta át, mire az tökéletes formát kapott ahhoz, hogy aztán két perc alatt megegyék… Így már értjük, hogy Marie Kondo miért is tudja olyan hosszan magyarázni, hogyan lehet a különböző ruhákat úgy hajtogatni, hogy a legkisebb helyet foglalják el.
A tökéletes megtisztulás
Ezeknek a folyamatoknak a csúcsa és legősibbnek tekinthető verziója, az ohsoji, azaz a nagytakarítás, amit tradicionálisan ők is minden év végén, decemberben végeznek el, és nemcsak az a lényege, hogy csillogjanak az ablakok meg a padló, hanem egyfajta önvizsgálati folyamat is.
„Mindent ki kell vinni a szobából ahhoz, hogy tökéletesen ki lehessen takarítani. Ha fontos, akkor mindent visszavihetsz, de ha van olyan, amire nincs szükséged, semmi értelme megtartani.”
– mondja Marie Kondo is. Pedig a mondás egyáltalán nem hozzá kötődik, hanem több mint tíz évvel a világhírű reformtakarító születése előtt egy Suzuki Shunryū nevezetű zen mester tanította a nyugati világnak. Egy pillanatig nem állította, hogy ez a tanítás az ő fejéből pattant ki, ő csupán közvetítette az ősi kultúrát. Ebben a mondatban benne foglaltatik, hogy a belső és a külső rend egymás feltételei, illetve mindkettőt azonos úton lehet elérni. A lakást és az elmét egyaránt ki kell ahhoz üríteni, hogy utána csak a minket valóban szolgáló tárgyakat vagy éppen gondolatokat engedjük vissza a saját terünkbe.
A legősibb KonMari egy államigazgatási kézikönyv volt
A nagytakarítás első írásos említését egy időszámításunk előtti 927-ből származó közigazgatási kézikönyvben találták meg. A különféle törvények és kötelezettségek felsorolása között ott áll az évenkénti nagytakarítás leírása, miszerint
kötelezően és rituálisan ki kell söpörni az épületekből az elmúlt év rossz szerencséjét és ördögi szellemeit, hogy aztán szó szerint tiszta lappal lehessen kezdeni a következőt.
Ezt a rendelkezést a későbbiekben átvették és kötelezettségeik közé sorolták a buddhista templomok és a shinto-szentélyek is. Innen aztán már tényleg csak kis idő kérdése volt, hogy minden japán háztartásba eljusson az oshoji hagyománya. Ez nagyjából a XIII. századra valósult meg széles körben susu-harai néven, aminek jelentése: „a korom kisöprése”. Aztán a kormot képző tüzelőhelyek leváltásával a név is átváltozott a későbbiekben. Mindenesetre az egyre gyakoribb írásos és vallásos emlékek alapján a VII. századtól a decemberi nagytakarítást a toshigaminak, azaz az új esztendő istenének dedikálták.
Mindennek lelke van
Aki látott már Marie Kondo-műsort, az egész biztosan nem felejtette el, ahogy a törékeny nő a nagy szortírozási, élre hajtogatási, optimalizálási folyamatok után hevesen hajlongva megköszöni a lakásnak és a tárgyaknak az együttműködést. Most mondjam, hogy ezt sem ő fedezte fel? Ő valójában csak a nyugati kultúrában próbálja elültetni azt az ősi japán hiedelmet, tudást, azaz a sinto vallás alapjait, mely szerint minden növénynek, állatnak, természeti jelenségnek, de még a földgolyónak is lelke van. Ennek a japán neve a kami (észrevettétek, hogy minden japán elnevezés mennyire kedves hangulatú?), és mivel kami lehet minden cselekedet és teremtmény, a kamik száma potenciálisan végtelen.
Nem csoda hát, hogy pont úgy létezik kamija a nyomornak, mint a vécének, mondjuk, és az irántuk tanúsított tiszteletlenség egyaránt szerencsétlenséget hoz(hat). Tehát a sinto vallásban, ha valaki nem takarítja ki maga után a fürdőkádat, az simán kiteszi magát a kami haragjának.
Ugyanakkor a japán babonavilág szerint az eszközök, és más – ember által készített – tárgyak saját lelket képesek kifejleszteni, és ha túlzottan sokáig tartják meg őket, vagy helytelenül bánnak velük, akkor elképesztő rombolásra és tombolásra képesek. A tsukumo-gamival, azaz a háztartási eszközök kísértetjárásának említésével először XVI. századi buddhista tekercseken találkoztak. Itt az elhasználódott szalmaszandáloktól a napernyőkön és a lószerszámokon át a hangszerekig egy csomó tárgy mutatta meg, milyen dühös tud lenni.
Ebből is látszik, hogy a szekrényben tomboló seprűk, felmosórongyok, és más mérges háztartási eszközök gondolata, illetve a tárgyak iránti tiszteletadás fontossága jóval megelőzte Marie Kondo színre lépését.
Egyébként a sorozatosan elromló gépeink, valamint leszakadó polcaink, tőlünk beázó alsó szomszéd, kiégő biztosítékok okozta problémák számbavétele után, – a japán ősi kultúrát nem ismerve – elgondolkodtam már korábban párszor azon, hogy valamit rosszul csinálhatunk, és egyfajta miniforradalomba kezdett a lakásunk.
Azt hiszem, hogy pár hónap csúszással, de megfogadom Suzuki Shunryū szavait, és szobáról szobára járva mindent kipakolok, amire nincs szükségem. Ugyanezt teszem a lelkemmel is, és közben minden gyanús eszköz előtt hajlongok egy kicsit Marie Kondo-módra. Eddig nem igazán bírtam őt, de most már kezdem kapiskálni, hogy egy csomó embernek megtanított valami nagy bölcsességet.
Marossy Kriszta
Kiemelt kép: Netflix
