wmn - telekom

Majdnem napra pontosan tizenkét éve van úgynevezett okostelefonom, azaz annak az összes előnye és hátránya mellett pontosan ugyanennyi ideje gyűlnek benne/bennük a különféle telefonszámok, hála az automatikus tartalomátmentés forradalmi újításának. Végül egy csodásnak nehezen nevezhető őszi hétvégén, amikor nem tudja az ember eldönteni, hogy vajon reggel, vagy délben ébredt, és a szürkeség miatt délután négykor érzi az idejét a családi ebédnek, úgy döntöttem, itt az idő, nekiállok a takarításnak.

Kezdéskor nagyjából 1700 névjeggyel indultam, és a sírva-röhögős öt-hat órányi megfeszített meló után még mindig maradt 1200 körüli szám, de jelentem, várok újabb tíz évet ezzel a gyakorlatsorral, és inkább teszek rendet az egész lakásban ötször egymás után.

Vicces, vicces, de azért ilyen kicsavart módon szembenézni nagyjából az egész felnőtt- és némileg a gyermekéleted hordalékával nem egyszerű dolog. Na de vegyük sorra.

Anya csak egy van… apa azért több is

Az egyik fő kérdőjelekkel teli csoport az egyetlen, de már felnőtt leánygyermekem szociális életének kibontakozásából és sokszínűségéből származik. Nagyjából minden tizedik névjegyem ezzel kapcsolatos, és tényleg csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem kellett az összeset törölni, hiszen általa azért nagyon sok jófej szülővel kerültem kapcsolatba. Ha beütöttem azt a szót a névjegyzékbe, hogy anyuka, akkor legalább hetven találat volt, apukára kicsit több, de esküszöm, hogy nem azért, mert rájuk specializálódtam!

Előttem vannak azok a zavaros pillanatok, amikor az ovi, iskola, zeneiskola, balettóra, röplabdaedzések (és még sorolhatnám) kavalkádjában nézem a cipőm orrát, és soha nem jelentkezem SZMK-ba, egészen váratlan pillanatokban mégis megtaláltak a szülők. Bulimeghívások, tananyagcsere, gyerekek itt-ott alvása, edzésre vivés-hozás témában ilyen és hasonló hívónevek születtek, miközben meredten figyelte anyuka vagy apuka, hogy beírom-e a számot:

„Középső csoportos, szőke taknyos kisfiú apukája”. „Klárika anyukája”. „Zebul anyukájának testvére”. „Agresszív kisfiú passzív-agresszív apukája”. „Valamilyen Emő anyuka”. „SZMK-s szülő 1,2,3,4… egészen 12-ig”. És így tovább.

A kategória kiemelkedő darabjaiként tartom számon a „Dórika apukája”, a „Dórika nevelőapukája régi/új szám” és a „Dórika újabb nevelőapukája” sorozatot, ami magyarázatot ad arra, hogy miért is találtam több apát. Megjegyzem, az úgynevezett Dórika anyukájával soha nem találkoztam, mert neki még az anyák napi műsoron is éppen masszőrhöz kellett mennie.

Ide tartoznak még amúgy a „Neveddfel” keresztnevű szülők, amiből úgy húszat számláltam, ami tekintve, hogy a gyerek két ország négy iskolájába és két oviba is járt, szerintem egész kedves eredmény. A „neveddfelek” amúgy rendre a legnagyobb bizalmasukként tartottak számon, és folyton bulizni, inni, kávézni, moziba invitáltak, mindezt, mondjuk, egy közös gyereköltöztetés, a szülőiken váltott három szó, illetve a hétvégi röpiversenyeken való közös drukkolás nem teljesen megalapozott hatására. Tőlük ezúton is elnézést kérek, szégyellem magam, de mégiscsak jobban szeretek a barátaimmal lenni, ha végre össze tudjuk hozni a találkozót.

Életem főszereplői, a szakik

Költözéseimnek se szeri, se száma, így a felújításoknak sem, plusz ehhez természetesen hozzácsapódik az is, hogy ha éppen nem felújítunk, akkor valami elromlik, leszakad, felrobban, kiég, lezuhan, beázik, stb… Tudjátok, csak a szokásos. Mondjuk, ez a szokásos nálunk a többszöröse annak, mint amit az ember képes tolerálni. Így gyönyörű, végtelen listám alakult ki szakemberekből, és bevallom, a többségükhöz sem helyszínt, sem arcot nem tudok már kapcsolni.

Az örök kedvencem azonban, amikor a Viber-üzenetet küld, hogy megérkezett az alkalmazásra végre, és köszöntsem kedvesen például „Kéményes Károlyt”, „Szarszivattyús Gézát”, „Kábeles Sanyit”, vagy éppen „Harry Potter-fejű redőnyöst”…

Egyébként őket nem töröltem, kivéve a „Mosó- és mosogatógépszerelő Lacit”, aki mellé megjegyzésként az van írva, hogy mindig leb@sz. Rá tisztán emlékszem, csodálatos ember amúgy, mert szerelmes a szakmájába meg a gépekbe, de viszonylag sok pénzért, és az egész munkafolyamat alatt magyarázza, hogy tulajdonképpen mekkora szaralak vagyok, mert nem lélegzem együtt a gépeimmel a nap huszonnégy órájában.

Ja, még egy nevet töröltem, a „lengyel Mikolajt”, akivel bécsi életem során egyedi körülmények között ismerkedtem meg. Történt ugyanis, hogy pisilésem közben a felettünk lévő lakásból rám bontotta a mennyezetet, mert kicsit hevesebben szedte fel a hidegburkolatot, mint ahogy az elő van írva.

Miután eloszlott a por, és megállapítottam, hogy élek, megláttam őt és két társát, akik rémülettel teli röhögőgörccsel néztek le rám a rötyón. Akkor tudtam meg, hogy a lengyelek tök jól leveszik a magyar káromkodást is. 

Mondanom sem kell, hogy a híres „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki. (Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát.) mondásból csak az együtt harcolás maradt. Azaz inkább az egymás ellen. De hát, barátok vagyunk, meg sem haltam, nem jelentettem fel. DE TÖRÖLTEM! Rend lett itt is.

Akikről fingod nincs, hogy kik

Ez a fejezet azért rövid, mert az embernek tényleg fingja nincs, hogy kik vannak százszámra a telefonjában, így itt egyre rövidebb mérlegelés és Cavintonért rimánkodás után viszonylag könnyű rendet rakni. Törölni. Mindet. Ennyi.

Amire nem visz rá a lélek

Ez egy nagyobb csoport, ami egyenes arányban növekszik azzal, hogy minél öregebb – ja, nem, tapasztaltabb – valaki. Itt vannak a volt szerelmek, a volt barátok, a csalódások, és soha ki nem mondott szavak emberei. Ez a kevésbé fájdalmas terület, mert akinek a neve még némi jóérzést is kelt az emberben, marad, a többi megy.

Az ennél sokkal, de sokkal fájdalmasabb csoport a halottaké.

Akik nagyon kevés kivétellel kitörölhetetlenek. Akiknél teljesen skizofrén módon azt érzem, hogy meggyalázom az emlékét, eltüntetem az utolsó kapcsot, vagy simán csak cserbenhagyom, ha megsemmisítem a számát és a nevét. Ugyanakkor az is igaz, hogy néhányról tudom: a család megőrizte a számát, így duplán érvelek a telefonkönyvben maradás mellett. Közben persze azon agyalok, hogy mennyire hülye helyzet, amikor egy kütyü képernyőjét bámulva számot vetek azzal is, hogy kivel hogy állok az elengedésben, kivel lenne még dolgom, kit hívnék fel mindennap, kivel és miket beszéltem órákon keresztül, ki és mit vitt magával az sms, cset, telefonálgatás képezte virtuális térből?

A takarítás legnehezebb, leghosszabb és legfájdalmasabb része ez. Aztán eszembe jutnak a drága barátnőm utolsó, a Hospice házban nekem súgott mondatai:

„Ne várd, hogy ezentúl naponta többször felhívlak, üzenni sem fogok, és te se hívogass!” – nyomta a szakítós dumát. Nevetve, sírva, ölelve. Utoljára láttam. Őrzöm a számát.

De most azt is tudom, hogy nagyon röhögne rajtam, hogy a „hülye kis takarításod végén persze hogy elbőgted magad, mindig buggyant voltál, az is maradtál, jól van!”

Hát, így rakjon rendet az ember

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images